Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Megköszöntem, és arrébb rángattam a Halált.
– Figyelj, visszamegyünk a kaszádért, és lecsapjuk – suttogtam
neki.
– Nem! Eszem ágában sincs hazamenni!
– Nem érted? Nélküled nincs halál! A végtelenségig kínozzák ezt
a szerencsétlent!
– Hát, mondd meg nekik, hogy ne tegyék! – vont vállat értetlenül.
– Nem akarok visszamenni! Itt tavak vannak, meg sült hús…
– Ki tudja, talán ezreket kínoznak épp most! Mi lesz a fájdalmak
közt fetrengő sebesültekkel? Vagy az öregekkel? No, és a nőkkel, akiket
tucatnyi katona erőszakol?
– Hát ne tegyék! – vont vállat a Halál. Közben felujjongott körülöttünk
a tömeg: megérkezett az olaj.
– Gondoltam, hogy a látványosságot nézed, Dan – szólalt meg
mögöttem Galga rézmíves.
Megfordultam, és a fagyos szempárba néztem.
– Micsoda barbárság! – mondta a rézmíves. – Jertek a házamba,
megadom a jussod.
Bólintottam, és követtük.
Galga mester sudár tartású, ámbár őszülő férfi volt. Jó embernek
tartották, olyannak, aki nem rátarti a vagyonára. Velem azonban
mindig sértőn bánt.
Úgy tettem, mintha nem érezném, mert az átutazó bárdok nála
szálltak meg. Hallani akartam a vérfarkasokról szóló legendákat,

a szokásaimról szóló tanításokat, a titkokat, mivel leplezhetem le magam.
Közben hőzöngtem, hogy kerülne egy is a kezem közé, megbosszulnám
a falumat.
Talán a szájalásom taszította a rézmívest? Vagy rossz emlékeket
idéztem föl benne? Nem tudom.
Áthaladtunk a piactéren, és egy magas fallal körülvett kőházhoz
értünk. Olyan volt, mint valami erődítmény. A belső udvaron négy
katona álldogált, és ideges lovaikat simogatták, miközben Falco, az
inas a kis hintóba hordta a takarókat.
– Utaztok valahová, mester uram? – kérdeztem, látva a készülődést.
Galga mester kelletlenül vállat vont:
– Csak az asszonyok mennek imádkozni. Hé, Falco, kínáld meg
ezt a jóembert egy kis harapnivalóval, míg a vadásszal elintézem az
ügyeket!
Falco intett a Halálnak, és eltűntek a konyha felé. Nyugtalanul
néztem utánuk. Ahogy áthaladtunk az udvaron, szagomra idegesen
fölnyerítettek a lovak. A piactérről iszonyú halálsikoly hallatszott.
– Még mindig tart? Borzalmas! Falco, mozogj már, megalszik a
szádban a tej! – perlekedett a ház ajtajából kilépve Galgáné.
Piszkafa alakú némber volt, aszott keblekkel, hegyes orral és pengevékony
szájjal. Lányként sem lehetett nagy szépség, a városbeliek
nem is értették, hogy egy olyan jó kiállású férfi, mint a rézmíves,
hogyhogy nem talált jobbat magának.
– Jó napot, asszonyság! – köszöntem tüntető udvariassággal.
Galgáné kurtán, fagyosan biccentett. Elfojtottam a mosolyt.
A téli ünnepségen Galgáné felkínálkozott nekem. Mikor nem kapott
kedvező választ, arra célozgatott, hogy Sona gyanús füvei akár
boszorkányságot is takarhatnak, és a hentes anyósa meghalt, miután
evett a testvérem által sütött kakukkfüves húsból.

Türelmesen elmagyaráztam neki, hogy a vénasszony bélférges
volt, Sona nem boszorkány, én meg nem vagyok a falu bikája, bármit
híresztelnek egyes leányzók. Aztán levettem a torkáról a tőröm.
Galgáné fölemelt állal sietett el mellettem. Megcsapott a kamilla
illata. Fölrémlett a vágta a holdfényben, a hempergőzés és az a gyönyörű,
megadóan hátrahajtott nyak.
Nem! Nyugalom, Dan!
Ma már Sonáról is azt hitted, hogy vele háltál. Ez a petyhüdt test
nem lehet a Kedvesé.
– Dan? – kérdezte felvont szemöldökkel a rézmíves. Azon kaptam
magam, hogy a neje löttyedt hátsóját bámulom. Megköszörültem
a torkom.
– Mehetünk.
Bevezetett a szobájába, és leszámolta a pénzt, de alig tudtam odafigyelni.
Az aszott keblek jártak az eszemben. Galga mester Abosból
jött, ott halt meg az első neje. Aztán elvette a mostanit, ezt az álszent
piszkafát, sőt az erdőben valami szentélyt is építtetett neki, hogy nyugodtan
imádhassa az istenét.
Galga mester végzett. Elraktam az erszényt. Váratlanul egy gondolat
villant belém.
– Tényleg, még sose találkoztam a lányoddal. Neki is tetszettek
a bőrök?
– Igen, szépek és jó melegek – felelte mereven Galga mester, majd
kis habozás után folytatta. – Szegénykém nagyon beteges. Pedig még
alig töltötte be a tizennégyet.
– Sajnálom – sóhajtottam.
De még mennyire sajnáltam! Ha tizennégy éves, akkor még nem
élt, amikor a vérfarkas Abosban járt. Istenekre! Ha mégis Galgánéval

háltam…! De hát minden egyezik! A kamilla, Abos, meg hogy a havi
imát éppen holdtölte előtt végzi…
Már ahhoz is fáradt voltam, hogy elhányjam magam.
Hali kereséséhez fogtam, de egy legény szerint Falcóval elment
valahová.
A hideg kivert a gondolatra, hogy épp a kaszát kótyavetyélik el.
Futva tettem meg az utat haza, de hiába siettem. Hali már elvitte
a kaszát. Átmentem a közeli kocsmába, de nem látták őket. Aztán a
vérpadnál is kérdezősködtem. Szerencsétlen flótást most pár suhanc
felnégyelni akarta. A hóhér vértől csatakos nadrágban, kimerülten
horkolt az árnyékban.
Hali eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mi lesz, ha kikotyogja a titkom? És egyáltalán! Mi az, hogy a Halál
a városomban cselleng? Rá kell vennem, hogy hazamenjen!
Szürkületig kutattam, majd visszamentem a házamba, hogy elbúcsúzzak
Sonától. A szagomra dühödten vicsorogtak az utcabeli kutyák,
már érezték bennem az erősödő Fenevadat.
– Dan, miért nem veszel új lovat? Alig lát, meg csámpás is – csóválta
a fejét Sona. – A vadászok kinevetnek a hátad mögött.
– Nem baj. – Vállat vontam, és lóra ültem. A kancának szaglása
se volt, így nem félt tőlem.
– Képzeld, vagy nyolc asszony járt itt füvet venni, meg arról faggatózni,
miért keresed ilyen eszelősen a barátodat. Azt mondják, biztos
féltékeny vagy, mert Galgáné őt vitte el imádkozni helyetted. De
ne félj, mondtam, hogy te nem lovagolsz piszkafán.
– Hali Galgánéval van? – Hátrahőköltem.
– Jaj, Dan, tudod, milyen kikapós az a nőszemély! Még hogy
imádkozás! Szegény Galga mester, mennyire vak, nem is sejti, hogy
az asszonya szoknyája mennyiszer fellibben másnak is. No, meg az

a kislány! Szegény Nova, hálni jár belé a lélek, hiába viszem neki az
erősítő teákat. Ez a szipirtyó biztos bántja.
Még mondta volna, de elköszöntem, és vágtattam az erdőbe.
Éjfél előtt utolértem a menetet. Könnyen haladtam a lóval, a
majdnem-telihold fehér arca megvilágította az utat.
– Dan, te vagy az? – kiáltotta örömmel Szilkes, az egyik városőr,
és leeresztette az íjpuskát. A ló idegesen táncolt a combjai között.
– Gond van?
– Nem tudom. Nyugtalanok a lovak.
Nem akartam mondani, hogy tőlem félnek.
– Hé, kivel beszélsz, te fajankó? – sipított föl Galgáné hangja a lefüggönyözött
batárból.
– Dan van itt, asszonyom.
– Hahó, Dan! – szólt ki a Halál is. Melléjük ugrattam a lovamat.
– Mégis, mit keresel itt, Hali?
– Tudod, megkérdeztem, ahogy mondtad! – magyarázta örömmel
Hali. – Ám a házban nem lehetett, nem értettem, miért, de majd a
szentélynél… miért rugdosol?
A kérdés valószínűleg Galgánénak szólt.
– Hol a kasza? – kérdeztem fáradtan.
– Hát, eladtam a mutatványosoknak! Nagyon vicces emberek.
Nem hitték el, hogy láttam a tengert, a sivatagot, meg északon a hófödte
tájakat. Hívtak, álljak be közéjük.
– Remek – nyögtem, a Halál bohócnak áll. Mit szólnak majd az
istenek?
Felőlük fújt a szél. Megcsapott a batár mélyéből kiáradó kamillaillat,
ami keveredett a három ember kipárolgásával.
Már érezhető volt a nőstényfarkas csábító szaga. Immáron bizonyosságom
volt. Bár ne lett volna! Óvatosan hátrébb húzódtam,

nehogy Galgáné megsejtse a valódi kilétem. Az ő érzékei is egyre erősödnek,
ahogy közeleg a holdtölte.
– Jó utat! Még találkozunk! – kiáltottam, és a kanca oldalába vágtam
a sarkam.
Másnap délig hajszoltam a lovat. Még az éjjel elhaladtam a szentély
mellett, de nem álltam meg, nem akartam látni. Nem tudom,
mi volt bennem nagyobb: a csalódottság, a düh, vagy az undor. Galgá
né aszott teste és még förtelmesebb lelke bemocskolta azt az éjszakát,
a holdfényt és az erdei vágtát.
Délben levetkőztem mezítelenre, begyűrtem a ruhát a nyereg mellé
rögzített zsákba, majd rácsaptam a ló farára. Elporoszkált. Ismertük
egymást évek óta.
Futva indultam az erdő sűrűjébe. Ahogy érzékszerveim élesedtek,
elmém úgy tompult el. Ismételgettem magamban a gondolatot: maradj
távol tőle!
Alkonyodott, amikor megálltam. Elkaptam pár verebet, és felfaltam,
hogy az éhség ne uralhassa tetteimet, majd meglapultam egy
bokor alján, és vártam.
A hold kerek arca lassan felkúszott az égre, engem pedig beborított
a kín. Égtek az izmaim, a bensőm mintha szét akart volna szakadni.
Makacsul összezártam a szám, hogy ne üvöltsek. A zihálásomra
figyeltem, emberi elmém morzsáit őrizve.
Nagy sokára elernyedt a testem.
Átváltozásommal kitágult a világ: enyém lett az erdő, a vadak minden
rezdülése, a tavaszutó virágainak ezer illata, a fények és árnyak
tánca a bokor alján. Futásnak eredtem, hasamat cirógatta a magas
fű. Élveztem a vadságot, szabadságot; emberi testem börtöne homályos
álom lett csupán.
Megtorpantam, amikor megéreztem a tábortűz illatát.

Ember, villant belém, de nem voltam éhes. Majd egy emlék: egy
batár, és ő. A vágy feltört bennem, minden porcikáját akartam.
Maradj távol tőle! – parancsolta a hang a fejemben. Morogva felalá
járkáltam. Maradj távol tőle!
A hold ingerlően mosolygott. Minden porcikámat átjárta a tavasz
zsongása, és tűzzel övezte ágyékomat. Nem bírtam tovább, muszáj
volt mennem, testemet testén éreznem!
Már lefelé indult a fényes sajt, mire elértem a szentélyt. Gyors zápor
kerekedett, elmosva a szagokat, így csak a nyögdécselések vezettek.
Egy férfi hangos öröme…
Vérbe borult a szemem, felüvöltöttem dühömben. Az az én szukám!
Lecsaptam a fehéren világló tomporra, és széttéptem az emberi
testet… Valami ködalak kiszállt belőle… Egy ismerős arc, sértetten
is kútmély szem… Utána kaptam, de átsuhant rajta a mancsom.
A halott férfi alatt azonban nem a szukám volt, hanem egy emberi
nő sikoltozott. Átharaptam a torkát, a vére lecsorgott a mellkasomra.
Fölüvöltöttem.
Mindenütt éreztem a szukám szagát, de hol van?
Tompa vonyítás felelt a hangomra, mintha a föld alól jönne. Mohón
a hang után indultam. Megtaláltam a barlangot, és egy sötét zugban
a földbe vájt kőlapot. Alatta volt ő. Kapartam a karmommal, de
csak csikorogtak a kövön. Őrjöngtem csalódottságomban, ő pedig
szűkölt alant.
Váratlanul egy illatpamacs lebbent felém messzebbről. Loholtam
a szag után, és megleltem a szellőző kürtőt. Átfurakodtam rajta, és
csúsztam a porhanyós talajon lefelé. Egy másik barlang volt alattam,
nagyobb, mint a fönti. Fájdalmasan nyikkantam, ahogy a véknyamra

estem. Ő boldogan csaholt, gyönyörű, mézszínű bundáját rőt aranynyá
változtatta a fáklyafény. Kecses torkát otromba lánc vonta a sziklafalhoz.
Alig pár lépést tehetett. Cibáltam a láncot, de nem tudtam
kiszabadítani. Végül már őrjöngtem.
Váratlanul megállt, rám nézett, és incselkedve félrehajtotta a nyakát.
Megéreztem megváltozott illatát: a tüzelő nőstény szagát. Gyengéden
megharapdáltam a torkát, mire mély torokhangon fölnyögött.
Akart engem, így, megláncolva. Kergetőző udvarlás nélkül…
Testünk összesimult. Neszeinket visszhangozta a barlang.
Egész éjjel szeretkeztünk, a kimerültség tepert le minket hajnal
előtt. Álmunkban lepett meg az átváltozás. Ő sikoltott, én nyöszörögtem
kínomban.
– Dan? – bámult rám mélységes döbbenettel a serdülő lány.
Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam az arcát, de elhúzódott.
Egyik kezével az összetúrt homokban kotorászott, másik kezével
és a hajával karcsú testét igyekezett takargatni. Nem sok sikerrel,
fél alma melle minduntalan kikukucskált. Egy kulcsot húzott elő.
Könnyedén kinyitotta a bilincset, és magára kapkodta a falhoz letett,
szépen összehajtogatott ruhákat.
Ostobának éreztem magam. A barlang hatvanlépésnyi hosszú, és
fele akkora széles volt. Már meg se lepődtem azon, hogy a fenti csapóajtón
belül volt a lakat.
Fölszaladtam a létrára, és jól tettem, mert majdnem rám csukta
a kis dög.
Mi baja velem?!
Kilépve a barlangból rögtön füttyentettem a lovamnak, persze sehol
sem volt. Kettős életemben ezt utáltam a legjobban: reggelente
pucéran hajkurászni a lovat.
Haboztam. A lány után szaladjak?

Azt csak-csak kimagyarázom a katonáknak, hogy mi tépte szét a
két embert, de azt nem, hogy miért üldözök egy hajadont lengő farokkal…
Egyáltalán, hol vannak a katonák?
A lány meredten állt a szentély előtt. Hogy feledhettem el Galgá
nét!
Életem értelme a testeket bámulta, nem sikoltott, nem zokogott.
Némasága rémítő volt. Csak nézte a vért… Az anyja vérét.
– Én… azt hittem, hogy te vagy Hali alatt. Nem tudtam elviselni,
hogy a nőmet… – kínlódva elhallgattam.
Lódobogás hangját hozta a szél. Odaugrottam a hullákhoz, és magamra
cibáltam Hali félredobott nadrágját. A tisztás széléről közben
jajgatás és sűrű káromkodás hallatszott. Bizonyára a lovak megérezték
a szagunkat, és ledobták a lovasokat.
– Mondd, hogy farkasok voltak, és felmásztál egy fára – hadartam,
majd bevetettem magam az erdőbe.
* * *
A telihold elfogyott, és már az újhold is pocakosodott, mire visszatértem
a városba. Sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem, elmegyek.
Örökre elhagyom azt a vidéket. Én sem bocsátanék meg az anyám
gyilkosának.
Kiszedtem a rejtekhelyről a pénzem, és elvittem Sonának.
A ház zárva volt, a szomszédok azt mondták, Galga mester fölfogadta
Sonát, mert a lánya még nem tudja elvezetni a háztartást. Most
még valami bárd is megszállt nála.
Kelletlen léptekkel indultam tovább.

Ha továbbra is szívesen olvasnád On Sai művét, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 69
Tegnapi: 450
Heti: 519
Havi: 9 132
Össz.: 382 140

Látogatottság növelés
Oldal: ON SAI-ESŐVÁGY/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »