Első fejezet
Vörös Szakáll.
Azon a reggelen, amikor meg kellett volna halnom,

egy nagydarab, szakállas férfi caplatott el a házunk előtt
mezítláb. A röpködő mínuszok láthatóan nem zavarták,
viszont alaposan bereggelizhetett, mert olyan hangosat
böfögött, mintha tubát fújna.
A böfögő, mezítlábas, viking kinézetű óriások egyáltalán
nem gyakoriak az indianai Belleville-ben. Nem
mintha alaposabban szemügyre tudtam volna venni az
ürgét.
Ugyanis engem, Jack McKinley-t a szobámban megtámadott
egy repülő sárkánygyík.
Szükségem volt valamilyen ébresztőre, mert az elmúlt
éjjel sokáig tanultam a matekdolgozatra, és apa
sem ébreszthetett fel, hiszen éppen Szingapúrban volt
üzleti úton. Vanessa, a félrenevelőnőm, meg általában
délig húzta a lóbőrt.

Valami igazán hatásosra volt szükségem. Akkor láttam
meg a papírmaséból készült vulkánomat az asztalon,
amit a múlt havi tudományos vetélkedőre készítettem,
és teli volt szódabikarbónával. Fogtam apa
kávéfőzőjét, megtöltöttem ecettel, gumicsővel összekötöttem
a vulkánnal, és beállítottam az időzítőjét fél hétre.
Tudtam, ha a kávéfőző a vulkánba vezeti az ecetet,
hangos kitörés lesz az eredménye. A vulkán alá tálcát
tettem, hogy abba bugyogjon a láva, a tálcába pedig
egy billiárdgolyót helyeztem, ami onnan majd a rugós,
katapultszékemre pottyan. A katapultra egy régi, nagy
rondoszauruszt raktam. Egy narancssárga sassal keresztezett,
agyaras oroszlánt.
Bang! Ha a kis aranyos nekem vágódik, már halott
vagyok, és úgy sem ébredek fel. Bombabiztos, nem?
Nem egészen. 6:28 körül egy rémálom kellős közepén
jártam. Állandóan ugyanazt álmodom: tógában menekülök
a dzsungelben, miközben habzó szájú, vicsorgó,
disznószerű szörnyek üldöznek, és visításuk felhatol a
füstös égig. Jó kis álom, mi?
De aznap felbuktam, és belehulltam a nagy sötétségbe,
a saját halálomba. A gyomorproblémákkal küszködő
óriás éppen akkor böffentett egy nagyot, és felriadtam a
zajra.
A kávéfőző ébresztőórája bekapcsolt, és a rondoszaurusz
homlokon talált. Dióhéjban így kezdődött életem
legrosszabb reggele, az utolsó olyan reggel, amikor a saját
ágyamban ébredtem. Felkiáltottam, hogy %!O?! De
ezt inkább nem fordítom le. Sajgó homlokkal pattantam
ki az ágyból, és ez volt az a pillanat, amikor megláttam
Vörös Szakállt a járdán. Zavarba jöttem a mezítlábas,
lepattant idegen láttán, és hogy meg ne lásson, a padlóra
vetettem magam. Sajnos, éppen a rondoszaurusz

szárnyára ültem, és újból felkiáltottam. Ez túl sok nyavalygásnak
számított egy tizenhárom éves srác esetében.
Lelki szemeim előtt megjelent az engem korholó
Vanessa: „Túl sokat gondolkozol!” Ezt napjában százszor
hallottam tőle. Talán azért, mert túl sokat gondolkoztam,
de ez mindig így volt velem.
Felpattantam, és megtapogattam a homlokomat. Vörös
Szakáll tovább cammogott, hangosan csattogott a
talpa. „Legközelebb csukott szájjal böfögj!” – gondoltam,
és a fürdő felé támolyogtam.
El kellett volna tűnődnöm azon, hogy ki volt ez az óriás,
és hogy mit keresett errefelé, de az álmom úgy kísértett,
mint penészes sajt íze a szájban. Megpróbáltam a
matekdolgozatra gondolni, de attól sem lett jobb kedvem.
A tükörben észrevettem, hogy a rondoszaurusz felszakította
a bőrt a homlokomon. Nem volt mély seb, de annál
csúnyább, és égett. Megnyitottam a csapot, alátettem
egy törülközőt, és patkánybarna hajamat elsöpörtem
a seb elől. Miközben a vizes törülközőt a sérüléshez
nyomogattam, a tükörben észrevettem, hogy a tarkóm
fölött szőke hajszálak meredeznek. Furcsa volt, mivel
addig a napig nem voltak ott. Apám nem volt otthon,
hogy a fodrászhoz zavarjon, így a szőke tincsek elszabadult
drótokként álltak ki a fejemből. Közelebb hajoltam,
hogy jobban megnézzem őket, de nyikorgást hallottam,
és megpördültem.
– Vanessa, te vagy az? – szóltam ki.
Aha. Biztos felébredt a kiáltásomra, és az ajtó mögött
állva azon gondolkozik, milyen mentséget találjon
ki, hogy ne őt okolják a sérülésem miatt. De tévedtem,
Vanessa nem volt kint.
A fürdőszobai órára pillantottam. 6:39-et mutatott.
6:45-kor ki kellett lépnem a házból. De előbb szemügyre

akartam venni a szőke hajpamacsot. Az még belefért az
időbe. A fürdőszobaszekrényből kivettem egy kis kézitükröt,
amit évek óta nem használtam. Apával vettük
másodikos koromban egy iskolai feladathoz, ami során
műtárgyakat kellett készítenünk. Felvettem a tükröt, és
egy pillantást vetettem az üzenetre, amit a műanyag keretbe
véstem. Aztán megfordítottam. A tükör másik oldalára
egy fotót ragasztottam. Engem ábrázolt négyévesen,
ahogy kabátban szánkózom lefelé egy dombolda lon.

A hó sárgászöldre színeződött az elöregedett papíron,
anya a domb tetején állt kedvenc kollégiumi gyapjúkabátjában.
Apa a lejtő aljában várt engem. Ez volt a kedvenc
játékunk, a „Lökd fel apát!” A lábának ütköztem, mire ő
megjátszott fájdalommal térdre esett. Aztán visszah úzott
a dombtetőre, és újrakezdtük az egészet.

Elmosolyodtam. Imádtam ezt a játékot annak idején.
Minden kis hülyeség mulatságosnak tűnt akkoriban.
Anya halála előtt tökéletes volt az életünk. Mielőtt elkezdődtek
volna a rémálmok. Mielőtt apa úgy döntött,
hogy az otthon egy messzire elkerülendő terület.
Hátat fordítottam a nagy tükörnek, és a kézitükröt
magam elé tartottam, hogy lássam benne a tarkómat.
Akkor vettem észre, hogy nem szőke hajszálakról van
szó, hanem fehérekről. Méghozzá nem is kevésről. Amikor
lesimítottam a tincseket, egy mintát adtak ki, egy
lefelé fordított V betűt. Le akartam vakarni a körmömmel,
hátha csak befogta valami. De nem jött le. A hajam
színt váltott, mint a rajzfilmekben, amikor valaki egy
másodperc alatt beleőszül a megrázkódtatásba. Ezt is
a rondoszaurusznak köszönhetem? A srácok biztosan
észreveszik a suliban. Eszembe jutottak anyám szavai:
„Vegyél fel sapkát!”
Gyorsan fogat mostam, és a tükröt a táskámba dobtam,
hogy később is megvizsgálhassam az elszíneződést
a suliban. Visszarohantam a szobámba, felkaptam a
tengerészkabátomat a padlóról. A kötött sapkám egy
Wendi’s-es zacskó alól kandikált ki. Lekapartam róla a
nagyja ketchupot és csokoládéöntetet. Mivel nem volt
túl büdös, felvettem. A matekkönyvemet a táskámba
dobtam, és kirobogtam.
6:43 volt.
A lépcsőn megszólalt a mobilom. Apa!
Hoppá! A 6:30-as, szerdai Skype-partink. Teljesen elfelejtettem,
de apa is később kapcsolt. Hogy csinálhatja
ezt velem a matekdoga napján?
Lerohantam a lépcsőn. Apa ragaszkodott hozzá, hogy a
kamerán át a nappaliból beszéljek, hogy lássa, mekkora
a disznóól.

Ő tisztaságmániás, én rumlimániás vagyok. Öt csengetés
múlva bekapcsol a hangposta. A kábeleket és a joystickeket
a török szőnyeg közepére dobáltam, a halmot
megtetéztem két gitárral, néhány képregénnyel, három
atlétával, használt zoknikkal, üres kínaikajás-dobozokkal,
egy pizzás dobozzal – amibe bele sem mertem nézni
–, és egy félig rágott Kit Kattel.
A telefon tovább cseng.
A halom közepéből kiemeltem egy kampót, amihez
zsinegekkel a szőnyeg sarkait kötöttem, majd a csillárról
lógó csigára akasztottam. Aztán már csak meg kellett
húznom egy következő kötelet, és a szőnyeg az egész
hóbelevanccal a levegőbe emelkedett, mint a mikulás
zsákja, és nem maradt más, csak a tiszta padló.
Újabb csöngetés.
6:44.
Ledobtam magam a kanapéra, és fogadtam a hívást.
– Szia, apa, rohannom kell…
– „Öt és negyed? Mondd meg nekik, hogy öt és félért
adják el!” – kiabálta apa valakinek az irodában, és csak
a karját láttam. – „Csukd be az ajtót! Konferenciahívásom
van!”
Aztán boldogan rám mosolyogott, amitől persze nekem
is mosolyognom kellett. A szingapúri napjának
végén járt és olyan fáradtnak látszott, mintha most futotta
volna le a maratont egy döglött gorillával a hátán.
Igazság szerint nagyon hiányzott, és örültem volna, ha
közelebb dolgozik.
De miért pont most kellett hívnia?
– Szia, Jackye! Bocs, hogy késtem – mondta erőltetett
vigyorral. – Jól néz ki a nappali! De hová lett a szőnyeg?
Úgy fordítottam a telefont, hogy csak a falat mutassa
a hátam mögött.

 

 

Oldal: PETER LERANGIS-A KOLOSSZUS FELTÁMASZTÁSA/ RÉSZLET1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat