Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Köszönetnyilvánítás

Rendkívül sok embernek kell köszönetet mondanom azért, hogy a
maguk sajátos eszközeivel segítettek eljutnom idáig. Nem is tudom,
kivel kezdjem a felsorolást, de ennél sokkal nagyobb fejtörést okoz
az, hogy hol fejezzem be a névsort. Éppen ezért, még itt, a könyv
legelején szeretném leszögezni, hogy sem íróként, sem emberi lényként
nem ért véget a fejlődésem, és ebben a pillanatban sem vagyok
más, csupán az eddig tanult és átélt dolgok összessége. Mindent, de
tényleg mindent azoknak az embereknek köszönhetek, akik tanítottak,
segítettek és támogattak.
Mindenképpen el kell mondanom, hogy milyen írásokra támaszkodtam,
amikor megpróbáltam feltérképezni, hogyan is gondolkoznak
a kutyák. Óriási segítséget jelentett Desmond Morris
könyve, a Kutyavilág – A kutya testbeszéde és Merrill Markoe műve,
a What the Dogs Have Taught Me (Mit tanultam a kutyáktól). Sokat
tanultam Elizabeth Marshall Thomastól, A kutya lelki élete szerzőjétől,
valamint az Amerikai Mentőkutyák Szervezetének kiadványából,
a Search and Rescue Dogsból (Kereső- és mentőkutyák). Óriási
hasznomra voltak Cesar Millan, James Herriot, dr. Marty Becker
és Gina Spadafori munkái.
Semmire sem mentem volna a családom, mindenekelőtt a szüleim
támogatása nélkül. Ők mindig is hittek abban, hogy tudok írni,

egykutyaelet2.jpg
és nem törődtek azzal, hogy évtizedeken keresztül olyan sok helyről
kaptam elutasítást.
Sokat köszönhetek az ügynököm, a Trident Mediánál dolgozó
Scott Miller belém vetett bizalmának is; soha, egy pillanatig sem
mondott le sem rólam, sem erről a könyvről.
Scott erőfeszítéseinek hála, eljutottam a Tor/Forge kiadóhoz és
a szerkesztőmhöz, Kristin Sevickhez. Az Egy kutya négy életébe vetett
hite, valamint éleslátása és lenyűgöző szaktudása sokat javított
és emelt a regényen. Óriási élmény volt vele és a Tor/Forge kiadó
munkatársaival dolgozni.
Miközben ezeket a szavakat papírra vetem, a kész könyv lapjai
még nem bukkantak elő a nyomdagépből, de máris rengetegen
dolgoznak azon, hogy elősegítsék a sikerét. Sheryl Johnston nemcsak
nagyszerű publicista, de a volán mögött az országutak valódi
réme. Lisa Nash arra használta elképesztően széles ismeretségi körét,
hogy bebizonyítsa, a könyv megfelelő hangon szól az olvasó hoz.
Buzz Yancey mindent megtett azért, hogy a világ felfigyeljen a regényemre.
Hillary Carlip nagy fába vágta a fejszéjét. Teljesen átalakította
a wbrucecameron.com honlapot, és a semmiből létrehozta az
adogspurpose.com oldalát. Remekművet alkotott. Amy Cameron
hosszú évek tanári tapasztalatára támaszkodva olyan se gédanyagot
készített, amely az Egy kutya négy életét a Nemzeti Újságírószövetség
iskoláiban is felhasználhatóvá teszi. Geoffery Jen nings, a párját ritkítóan
sikeres könyvkereskedő elolvasta, és jónak találta a kézirat
korai változatát. Lisa Zupannak pedig azért tartozom hálával, mert
mindent megért.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani azoknak a szerkesztőknek,
akik megjelentetik rovatomat a magazinjaikban, annak ellenére,
hogy ilyen komoly gondban van a kiadóipar. Külön hálával

tartozom a The Denver Postnak, mert felkarolt, miután oly szomorú
véget ért a Rocky Mountain News. Köszönöm Antony Zurchernek,
hogy hosszú éveken keresztül olyan remekül szerkesztette a rovatomat.
Köszönettel tartozom Brad Rosenfeldnek és Paul Weitzmannak,
a Preferred Artists munkatársainak, hogy engem „preferáltak”, és
Lauren Lloydnak, amiért mindent olyan jól menedzselt.
Köszönet Steve Youngernek és Hayes Michaelnek a rengeteg jogi
munkáért. Persze még mindig úgy vélem, jobban járnánk, ha háborodottnak
tettetnénk magunkat.
Köszönöm Bob Bridgesnek, hogy önként és dalolva javítja ki a
rovataim elütéseit és helyesírási hibáit. Bárcsak megengedhetném
magamnak, hogy százszor annyit fizessek ezért, mint amennyit
most kapsz!
Hálával tartozom Claire LaZebniknek, aki vette magának a fáradságot,
hogy az írásról meséljen nekem.
Köszönet Tom Rookernek azért, amit csinál, bár hogy az micsoda,
arról halványlila gőzöm sincs.
Hálás köszönet Big Alnak és Evie-nek, amiért elősegítették „géniuszi”
pályafutásomat. Ted, Maria, Jakob, Maya és Ethan, köszönöm,
hogy megcsodáltátok a nadrágjaimat!
Köszönettel tartozom a Nemzeti Újságírószövetség valamennyi
tagjának, amiért mindent megtesznek azért, hogy fel ne kerüljünk
a kihalóban lévő állatfajok listájára.
Georgia Lee Cameronnak azért vagyok hálás, mert bevezetett a
mentőkutyák világába.
Köszönet Bill Belshának azért, amit a fejemmel művelt.
Jennifer Altebefnek azt köszönöm, hogy ott volt, amikor szükségem
volt rá.

Hálás köszönetem Alberto Alejandrónak, amiért szinte egy szál
maga világhírű írót csinált belőlem.
Kurt Hamiltonnak meg kell köszönnöm, hogy rávett: ellenőrizzem,
nehogy komolyabb gond legyen a vízvezeték csöveivel.
Köszönet Julie Cyphernek, mert kölcsönadott nekem mindent,
amire csak szükségem volt.
Marcia Wallace-nak azt köszönöm, hogy ő a kedvenc akciófigurám.
Köszönet Norma Velának a józan paraszti eszéért.
Molly, köszönöm, hogy felvettél a kocsidba, Sierrának pedig azt,
hogy megengedte! Köszönet Melissa Lawsonnak az utolsó változat
elkészítéséért.
Betsy, Richard, Colin és Sharon: nektek azért vagyok hálás, mert
mindenütt ott voltatok, és próbáltatok megtanítani rumbázni.
Legelőször Cathryn Michonnak meséltem ezt a történetet. Köszönöm
neked Cathryn, amiért arra biztattál, hogy habozás nélkül
írjam meg az Egy kutya négy életét, meg persze köszönök minden
mást is.
Most már nagyon is értem, hogy sok díjazott miért hálálkodik
még akkor is, amikor felharsan az Oscar-díj átadásán a zene. Végtelenül
hosszú azok listája, akiknek köszönetet kellene mondanom.
Éppen ezért, most abba is hagyom a hálálkodást. A végén csupán
egy dolgot szeretnék mondani: fejet hajtok azok előtt az önfeláldozóan
és fáradhatatlanul dolgozó férfiak és nők előtt, akik az állatmenhelyeken
segítenek abban, hogy az elveszett, elhagyott, megkínzott
állatok szerető családoknál találjanak boldog, új otthonra.
Valamennyien angyalok!

Első fejezet

Egy szép nap rájöttem, hogy a körülöttem izgő-mozgó, meleg,
vinnyogó, büdös kis jószágok bizony nem mások, mint a
testvéreim. A felismerés igen nagy csalódást okozott.
Bár a szemem még csak arra volt képes, hogy ideális fény mellett
megkülönböztesse egymástól az elmosódott alakzatokat, azt azért
már jól tudtam, hogy az a hatalmas és gyönyörű, hosszú, csodálatos
nyelvű alak nem más, mint az anyám. Arra is rájöttem, hogy a
bőrömet érő hideg levegő azt jelenti, elment valahová. Amikor viszont
a melegség visszatért, akkor elérkezett az evés ideje. Gyakran
csak úgy sikerült helyet találnom az emlőjén, hogy félre kellett löknöm
az utamból azt a valamit, amiről most már tudom, hogy az
egyik testvérem pofija, de hát hozzá akartam jutni az engem megillető
táplálékhoz! Ez meglehetősen felzaklatott. Nem igazán tudtam
rájönni arra, hogy mégis mi a célja a testvéreim létezésének. Amikor
anyám megnyalta a hasamat, hogy rábírjon a farkam alatti folyadéksugár
kiengedésére, felpillantottam rá, és némán esdekeltem:

szabaduljon már meg az összes többi kölyöktől! Csak engem tartson
meg! Azt akartam, hogy teljesen és kizárólag az enyém legyen.
Lassacskán azonban a többi kutya is kezdett alakot ölteni. Vonakodva
ugyan, de elfogadtam jelenlétüket az alomban. Az orrom
azt is elárulta, hogy egy lánytestvérem és két fivérem van. Hugi a
fivéreimnél valamivel kevésbé lelkesedett azért, hogy birkózzunk.
Az egyik fiúnak meg a Fürge nevet adtam. Ő ugyanis képes volt
mindig, minden körülmények között lehagyni. Harmadik testvéremet
magamban Mohónak neveztem el. Állandóan vinnyogott, ha
Anyánk elment valahová, és valami egészen elképesztő elszántsággal
szívta az emlőjét, mintha soha nem kapna elegendő ételt. Mohó
jóval többet aludt, mint mi. Éppen ezért a testvéreimmel gyakran
ráugrottunk, és megrágcsáltuk a pofáját.
Parányi barlangunk egy fa fekete gyökerei alatt rejtőzött. A nappali
forróság ellenére itt hűvös és sötét volt. Első alkalommal, amikor
kitotyogtam a napfénybe, Hugi és Fürge is elkísért. Fürge természetesen
addig tolakodott, amíg ő nem került az élre.
Négyünk közül csupán neki virított fehér folt a pofáján. Ahogy
ott pöffeszkedett legelöl, ez a világos szőrcsomó valósággal csillogott
a napfényben.
Igazi különlegesség vagyok! Mintha Fürge vakító, csillag alakú
foltja erről akarná meggyőzni a világot. A bundája többi része
ugyanolyan foltos, jellegtelen barnásfekete, mint az enyém. Mohó
lényegesen világosabb volt nálunk, Hugi pedig anyánktól örökölte
nyomott kis orrát és csapott homlokát. Mindezek ellenére többékevésbé
hasonlítottunk, hiába hencegett Fürge a különlegességével.
A fánk egy patak partja fölé magasodott. Jól szórakoztam, amikor
Fürge, kétségbeesetten kapálózva, legurult a vízpartra. Igaz, utána
Hugi meg én sem bizonyultunk sokkal elegánsabbnak, amikor

próbáltunk ugyanoda lejutni. A csúszós kövek és a keskeny, csobogó
ér illatok csodálatos tárházát kínálta. A patak nedves ösvényét
egészen egy nyirkos, hűvös barlangig követtük. A víz jó darabon
egy föld alatti betoncsőben folyt. Ösztönösen éreztem, hogy ez a
hely kiválóan alkalmas arra, hogy elbújjunk a veszély elől. Anyánk
azonban cseppet sem lelkesedett, amikor kiderült, hogy mire bukkantunk.
Minden különösebb hercehurca nélkül visszacipelt minket
a rejtekhelyünkre, amint kiderült, hogy a lábunk még túl gyenge
ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a meredek patakparton.
Megtanultuk a leckét, azt, hogy saját erőnkből képtelenek vagyunk
visszatérni a rejtekhelyünkre. Persze, amint Anyánk hátat
fordított nekünk, azonnal újra elkalandoztunk a patakhoz. Ezúttal
Mohó is elkísért minket. Ahogy bemászott a csőbe, eldobta magát
a hűvös iszapban, és azonnal elaludt.
A környék felderítése nagyon is helyénvalónak tűnt. Új, ehető
dolgokra volt szükségünk. Anyánk kezdte elveszíteni a türelmét,
sokszor már akkor felállt, amikor még be sem fejeztük az evést.
Ezért egyértelműen a többieket tettem felelőssé. Ha Mohó nem
annyira nyughatatlan, ha Fürge nem olyan tolakodó, ha Hugi nem
izeg-mozog egyfolytában, akkor Anyánk – ebben biztos voltam –
nyugodtan megvárja, hogy mindannyian teletöltsük a pocakunkat.
Talán bizony nem vettem rá minden alkalommal, hogy lefeküdjön?
Általában elég volt egyetlen hangos nyüszítés, amikor megpróbáltam
felérni hozzá a magasba, miközben ott állt fölöttünk.
Anyánk gyakran jóval tovább nyalogatta Mohót a többieknél,
miközben én valósággal remegtem az igazságtalanság miatt.
Ekkorra már Fürge és Hugi is jóval nagyobbra nőtt nálam. A testem
ugyanakkora volt, mint az övék, de a lábam kurtább maradt.
Négyünk közül Mohó maradt a legkisebb. Rendkívül idegesített,

hogy Fürge és Hugi állandóan otthagy minket, hogy egymással
játsszanak. Úgy tettek, mintha én meg Mohó valamiért összetartoznánk
a falka természetes rangsorában.
Mivel Fürge és Hugi csak egymással foglalkozott, és nem törődtek
a család többi tagjával, büntetésből megfosztottam őket a társaságomtól,
és egyedül indultam a betoncső belsejébe, felfedezőútra.
Egy nap éppen valamilyen észveszejtő, rohadó halott dolgot szaglásztam,
amikor az orrom előtt egy parányi állatka valósággal belerobbant
a levegőbe… egy béka!
Lelkesen előrevetettem magam. Próbáltam rátaposni a tappancsommal,
a béka azonban arrébb ugrott. Félt tőlem, pedig én csak
játszani szerettem volna vele. Valószínűleg meg sem ettem volna.
Fürge és Hugi megérezte az izgalmamat, és árkon-bokron át rohantak
a csőbe. Jól fellöktek, ahogy csúszkálva igyekeztek megállni
a síkos talajon. A béka tovább ugrált, Fürge meg utánavetette magát.
A fejemet használta ugródeszkának! Rávicsorogtam, de nem is
törődött velem.
Hugi és Fürge is majd kiugrott a bőréből, hogy elkapja azt a békát,
akinek viszont sikerült fejest ugrania a vízbe, és gyors, néma
rúgásokkal azonnal úszni kezdett. Hugi beledugta a pofáját a tavacskába.
Hatalmasat prüszkölt, mi is csuromvizesek lettünk. Fürge
a testvérünk hátára ugrott, és már el is felejtkeztek a békáról…
az én kis békámról!
Szomorúan hátat fordítottam nekik. Nagyon úgy fest, hogy a
családomban mindenki szellemi fogyatékos.
A következő napok során gyakran gondoltam a békára. Többnyire
akkor, amikor már majdnem elaludtam. Egyre csak azon járt
az eszem, hogy milyen íze lehet?

Mind gyakrabban fordult elő, hogy Anyánk halkan morogni
kezdett, amikor odarohantunk enni hozzá. Egy napon aztán figyelmeztetően
összecsapta a fogait, amikor mohón, egy hullámban
próbáltuk lerohanni. Kétségbe ejtett, hogy a testvéreim mindent
elrontottak. Ekkor azonban Fürge hason csúszva odakúszott
Anyánkhoz, aki odahajolt hozzá. Fürge megnyalta Anyánk száját,
és jutalmul újra enni kapott. Odarohantunk, hogy nekünk is jusson.
Fürge arrébb lökdösött minket, de addigra már én is rájöttem
a trükkre. Ha szaglászni kezdek, és megnyalom Anyánk száját, engem
is megetet!
Ekkorra már meglehetősen kiismertük a patak medrét. Felfelé
is, lefelé is messzire kószáltunk, és az egész környéken szagnyomokat
hagytunk. Fürgével az időnk nagy részét játszadozással, ezzel
a rendkívül fontos tevékenységgel töltöttük. Lassacskán kezdtem
megérteni, hogy a testvérem számára mindennél fontosabb, hogy
a játék végére a földre kerüljek, ő pedig az arcomat és a torkomat
harapdálhassa. Hugi sohasem hívta ki Fürgét. Nem mondhatnám,
hogy éppenséggel felderített annak gondolata, hogy ezek itt csak
úgy elfogadják a falkánk állítólagos rangsorát. Mohó persze cseppet
sem törődött a rangsorban betöltött helyével. Éppen ezért, amikor
nagyon magam alatt voltam, jól beleharaptam a fülébe!
Egyik délután álomittasan figyeltem, ahogy Hugi és Fürge egy
rongydarabot rángat, amikor hirtelen hegyezni kezdtem a fülem.
Valamilyen állat közeledett. Nagy és hangos teremtmény. Feltápászkodtam,
de mielőtt leszaladhattam volna a patak partjára,
hogy kiderítsem, mi is okozza a zajokat, Anyánk már ott is állt mellettünk.
Iszonyatos feszültség sugárzott belőle. Meglepődve láttam,
hogy a fogaival nyakon csípi Mohót. Hosszú hetek teltek el ugyanis

azóta, hogy bármelyikünket is így cipelte volna. Mindenkit beterelt
a sötét csődarabba. Lekuporodott és lesunyta a fülét. Pontosan
értettük az üzenetet. Engedelmeskedtünk. Némán elhátráltunk az alagút bejáratától.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 239
Tegnapi: 450
Heti: 689
Havi: 9 302
Össz.: 382 310

Látogatottság növelés
Oldal: W BRUCE CAMERON-EGY KUTYA NÉGY ÉLETE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »