A regényből a film 1943-ban készült.

Elsõ fejezet

Nem eladó
Greenall Bridge-ben mindenki ismerte Sam Carraclough
Las sie-jét. Sõt, valójában õ volt a falu legismertebb kutyája,
három okból is.
Elõször is, mert a falu szinte minden lakója egyetértett
abban, hogy õ a legpompásabb skót juhász, amit valaha látott,
és ez bizony igazi elismerésnek számított, ha azt veszszük,
hogy Greenall Bridge Yorkshire megyében található,
ahol kerek e világon legnagyobb király a kutya. Észak-Angliának
ezen a széljárta vidékén a kutyák szemmel láthatóan
jobban fejlõdnek, mint bárhol máshol. A sík, lápos vidéken
végigsöprõ széltõl és hideg esõtõl a kutyák bundája dús lesz,
õk pedig szikárrá és izmossá válnak, akár az ott élõ emberek.
Az emberek arrafelé szeretik a kutyáikat, és hozzáértõen
nevelik õket. Angliának ebben a legnagyobb megyéjében
akármelyik kis bányászfaluba tér be az ember, olyan pompás
és arisztokratikus testtartású kutyákat fog látni a szegényesen


öltözött munkásemberek nyomában, amiket a világ leggazdagabb
kutyatenyésztõi is megirigyelhetnek.
Greenall Bridge pontosan olyan, mint bármelyik másik
yorkshire-i falu. A lakói ismerik, értik és szeretik a kutyákat,
így számtalan tökéletes példányt neveltek, ám abban
mind egyetértettek, hogy ha valaha is élt Sam Carraclough
há romszínû skót juhászánál pompásabb kutya, akkor az jóval
az õ születésük elõtt lehetett.
Volt még egy oka, hogy Lassie-t ilyen jól ismerték a faluban.
Méghozzá az, hogy – amiképpen az asszonyok mondták
– órát lehetett hozzá igazítani.
Ez évekkel korábban kezdõdött, amikor Lassie még csak
egy éles eszû, de kelekótya kiskutya volt. Egy nap Sam Carrac
lough fia, Joe izgatottan tért haza az iskolából.
– Anyu! Kijöttem ma az iskolából, és tudod, ki ült ott
és várt rám? Lassie! Szerinted, honnan tudta, hol vagyok?
– Biztosan követte a szagodat, Joe. Csak erre tudok gondolni.
Akárhogy is, Lassie a következõ napon is ott várt a kapuban,
és az azután következõn is.
Teltek a hetek, a hónapok, az évek, és ez így maradt. Az
asszonyok kilestek a házaik ablakán, a boltosok kiálltak a
fõutcán lévõ ajtókba, és látták, ahogy a büszke, fekete-fehérarany-
coboly színû kutya határozott léptekkel elüget mellettük,
majd így szóltak:
– Öt perc múlva négy óra. Ott megy Lassie!
Akár esett, akár fújt, Lassie ott volt, és várt a fiúra, arra
az egy fiúcskára a több tucatból, aki felé robogott a beton
játszótéren, õt ugyanis kizárólag az az egyetlen srác érdekelte.
Mindennap eljött a boldog pillanat, amikor üdvözölték

egymást, majd együtt hazamentek. Négy éven át ez mindig
így történt.
Lassie a falu életének híres figurája lett, szinte mindenki
ismerte. Ám Greenall Bridge lakói mindenekelõtt azért voltak
büszkék Lassie-re, mert valami olyasmit képviselt, amit
õk maguk is nehezen magyaráztak meg. A büszkeségükhöz
volt ennek köze, a büszkeségüknek pedig a pénzhez.
Általában, ha valaki felnevel egy különösen pompás kutyát,
eljön a nap, amikortól az már nem csupán kutya, hanem
egy olyan négy lábon járó dolog, ami pénzt ér. Persze,
valójában még mindig kutya, de ugyanakkor valami más is,
mert számítani lehet rá, hogy ha tudomást szerez róla egy
gazdag ember, netán meglátja egy szemfüles kereskedõ vagy
ebtenyésztõ, akkor meg akarják majd venni. Egy gazdag
ember is szeretheti olyan õszintén a kutyáját, mint egy szegény
ember, ebben nincs köztük különbség. Abban azonban
nagyon is van, ahogy a pénzzel bánnak. A szegény embernek
át kell gondolnia, mennyi szénre lesz szüksége a télen,
meg hány pár cipõ kell majd a családnak, és mennyi ételt
kell adnia a gyerekeinek, hogy erõsek maradjanak. Aztán
cselekedni, majd hazamenni, és kimondani:
– Muszáj volt, no, szóval, ne nyaggassatok! Majd veszünk
másik kutyát. Meglátjátok, azt is ugyanúgy fogjátok
szeretni, ahogy ezt.
Sok pompás kutya hagyta el így a Greenall Bridge-i otthonát,
de nem Lassie. Lassie nem!
Az egész falu tudta, hogy még Rudling hercegének sem
sikerült megvennie Lassie-t Sam Carraclough-tól. A herceg
a falutól másfél kilométerre egy hatalmas birtokon élt,
és az óljai tele voltak pompásabbnál pompásabb kutyákkal.

Három éve próbálta a herceg megvenni Lassie-t Sam Carraclough-
tól, de Sam nem engedett.
– Nincs értelme emelni az árat, uram – mondta. – Az a
helyzet, hogy õ semmi pénzért nem eladó.
A falu tudott errõl, és Lassie ezért is sokat jelentett nekik.
A büszkeségüket jelképezte, amit pénzzel nem lehet megvásárolni
tõlük.
Ám a kutyák az emberek tulajdonai, az emberek fölött pedig
a sors az úr. És néha eljön az az idõ az ember életében,
amikor a sors lesújt rá, és õ kénytelen fejet hajta ni. Fel kell
adnia a büszkeségét, hogy a családjának legyen mit ennie.

Második fejezet
„Nekem soha nem kell
másik kutya!”
Lassie nem jött el! Joe Carraclough csak erre tudott gondolni.
Amikor aznap vége lett a tanításnak, ahogy minden gyerek
a világon, Joe is szaladt ki a többiekkel együtt az iskolából,
és boldogan rohant át az udvaron. A több száz nap
során kialakult megszokásnak köszönhetõen automatikusan
a kapuhoz ment, ahol Lassie mindig várta. De Lassie
nem volt ott!
Joe Carraclough kedves arcú, termetes fiú volt. Lecövekelt,
és próbált rájönni, mi történhetett. Magas homloka
összeráncolódott barna szemei fölött. Elõször el sem hitte,
hogy amit lát, az igaz.
Végignézett mindkét irányba az úton. Talán csak késik
Lassie! Biztos volt benne, hogy ez lehet a magyarázat, bár
az állatok nem olyanok, mint az emberek. Az embereknek

van órája, mégis állandóan azon kapják magukat, hogy öt
percet késnek. Az állatoknak nincs szükségük eszközökre,
hogy azok mutassák meg nekik, mennyi az idõ. Nekik van
valamijük, ami pontosabb az óráknál is. Van idõérzékük, ami
soha nem hagyja õket cserben. Érzik határozottan, megbízhatóan
és pontosan, hogy mikor mit szoktak csinálni.
Joe Carraclough tudta ezt. Sokszor beszélgetett errõl az
édesapjával, faggatta, vajon honnan tudja Lassie, mikor kell
elindulni az iskola kapujához. Nem, Lassie nem késhet.
Joe Carraclough továbbra is csak állt a kora nyári napsütésben,
és gondolkozott. Hirtelen bevillant valami az agyába.
Talán elütötték!
Ám amikor már majdnem pánikba esett a gondolattól, el
is hessegette. Lassie annyira jól nevelt volt, hogy soha nem
kóborolt volna csak úgy, figyelmetlenül az utcákon. Mindig
kecsesen és magabiztosan sétált a falu járdáin. No, meg
amúgy sem igen volt forgalom Greenall Bridge-ben. A fõ
autóút a folyó mellett haladt a völgyön át, másfél kilométerre
innen. Csak egy kis út jött föl a faluba, és az is egyszerû
gyalogúttá szûkült, amikor elérte a sík lápvidéket.
Lehet, hogy valaki ellopta Lassie-t!
Nos, ez sem volt igazán valószínû. Idegen ember nem érhetett
Lassie-hez, csak akkor, ha valamelyik Carraclough ott
volt, és rászólt, hogy hagyja magát. Azonkívül túlságosan is
közismert volt Greenall Bridge több kilométeres körzetében
ahhoz, hogy bárki el merészelje lopni.
De akkor hol lehet?
Joe Carraclough úgy oldotta meg a problémát, ahogy
fiúk százezrei a világban: hazaszaladt, hogy elmondja az

édesanyjának. Olyan gyorsan, ahogy a lábai repítették, lerobogott
a fõutcán. Elrohant az üzletek elõtt, át a falun a
domboldalon felfelé vezetõ kis ösvény felé, azon fel, majd
át a kapun, aztán végig a kerti csapáson egészen a ház ajtajáig,
ahol felkiáltott:
– Anyu? Anyu, valami történt Lassie-vel! Nem jött elém!
Még ki sem mondta, Joe Carraclough tudta, hogy baj van.
Senki nem ugrott föl a házban, és nem kérdezte, mi a baj.
Senki sem aggódott, hogy valami szörnyûség történt a csodálatos
kutyájukkal.
Feltûnõ volt a csönd. Joe az ajtónak háttal állva várt. Az
édesanyja lesütött szemeket meresztett az asztalra, ahol épp
az uzsonnát készítette elõ. Egy másodpercre megdermedt,
majd a férjére nézett.
Joe édesapja egy alacsony sámlin ült a tûz elõtt. A fejét
a fia felé fordította, aztán lassan, anélkül, hogy megszólalt
volna, visszafordult a tûz felé, és mereven bámult bele.
– Mi történt, anyu? – kiáltott föl Joe hirtelen. – Mi a baj?
Mrs. Carraclough lassan letett egy tányért az asztalra,
majd megszólalt.
– Nos, valakinek csak el kell mondania – szólalt meg,
mintha csak a levegõbe beszélne.
A férje meg sem mozdult. Az asszony a fia felé nézett.
– Jobb is, ha rögtön megtudod, Joe – mondta. – Lassie
többé nem fog várni rád az iskola elõtt. És semmi értelme
sírni emiatt.
– Miért? Mi történt vele?
Mrs. Carraclough odament a tûzhelyhez, és rátette a vízforraló
kannát. Nem fordult meg, amikor beszélt.

– Eladtuk. Azért.
– Eladtátok?! – visszhangozta a fiú magas hangon. – Eladtátok?!
Miért adtátok el Lassie-t? Miért?
Az édesanyja haragosan megfordult.
– Nos, eladtuk, úgyhogy elment, és kész! Ne is kérdezz
többet! Ezen semmi nem változtat. Elment, úgyhogy… ne
is beszéljünk többet róla!
– De anyu… – kiáltott a fiú magas, zavarodott hangon.
Az édesanyja félbeszakította.
– Elég legyen! Gyere, és idd meg a teádat! Gyerünk! Ülj
le!
A fiú szófogadóan leült a helyére az asztalhoz. Az aszszony
a tûznél ülõ férfi felé fordult.
– Gyere, Sam, egyél! Bár… az ég látja, elég szegényes
ez uzsonnának, de…
Az asszony elhallgatott, mert a férje hirtelen haragosan
felállt, majd szó nélkül az ajtóhoz sietett. Felkapta a kalapját
a fogasról, és kiment. Az ajtó becsapódott mögötte. Egy pillanatig
csönd borította a házat, aztán az asszony felcsattant:
– Tessék! Látod, mit csináltál? Felbosszantottad apádat.
Remélem, most boldog vagy!
Fáradtan leült a székére, és az asztalra meredt. Hosszú ideig
csönd volt a házban. Joe tudta, hogy az édesanyja igazságtalan,
amiért õt hibáztatja a történtekért. De tudta azt is,
hogy az anyja így palástolja a fájdalmát. Az itteni emberek
már csak ilyenek voltak. Érdesek, önfejûek, megedzette õket
a kemény élet. És ha valami mélyen érintette õket, elfojtották
az érzéseiket. A nõk veszekedtek és perlekedtek, hogy
leplezzék a fájdalmaikat. Nem akartak ezzel rosszat. Miután
elmúlt a harag…

 

Oldal: ERICK KNIGHT-LASSIE HAZATÉR/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat