Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

A furcsa férfiú nem kapott feleletet erre a még furcsább
szónoklatra, ezért teljes valójában ama hallgatag idegen
felé fordult, akihez legutóbbi szavait intézte. Vagyis az indián
futárhoz, aki előző este az aggasztó híreket hozta.
A bennszülött némán kuporgott. Szempillája sem rezdült,
ügyet sem vetett a körülötte zajló nyüzsgésre és hangzavarra,
mindazonáltal durva és meglehetősen rosszindulatú
arcvonásairól annyi mogorva vadság áradt, hogy méltán
nyugtalanította mindazokat, akik távolabbról figyelték a
jelenetet.
Fegyvert viselt, övébe tomahawkot és kést tűzött, törzsi
jelekkel díszített tokban. És valahogy mégsem látszott igazi
harcosnak. Szilaj ábrázatán elmázolódtak a harci festés
színei. Ez különösképp visszataszítóvá tette a külsejét. Sötét
szemében baljós fény villogott. Pillantása röpke másodpercre
keresztezte az imént szónokló nyakigláb férfiú tekintetét,
de azután tüstént elfordult, és újból közönyösen a
messziségbe meredt.
Ebben a pillanatban a lovászok mozgolódásra figyeltek
föl. Szófoszlányok hallatszottak, művelt hangú társalgás
töredékei, s ezekből arra lehetett következtetni, hogy akik
most közelednek, rövidesen elhagyják a tábort. A rönképület
ajtajában tiszti egyenruhás fiatalember jelent meg két
ifjú hölgy társaságában, akik ruházatukból ítélve épp arra
készültek, hogy lóháton kirándulásra induljanak az erdőben.
A két leány közül a szemmel láthatólag fiatalabbik,
csinos kalapot viselt; arról hosszú zöld fátyol hullt alá, és
könnyedén lengedezett a friss hajnali szellőben. Rózsás arcocskájából
ibolyakék szempár tekintett a világba, dús hajzata
aranyszőkén csillant.
A másik hajadon legalább olyan szépnek tetszett. Vidám,
pirospozsgás arcát hollófekete, fényes fürtök keretezték,

sötét szeme úgy izzott, akár a parázs. Érettebb idomai elárulták,
hogy körülbelül négy évvel idősebb, mint útitársnője.
Amikor a két ifjú teremtés már nyeregben ült, a fiatal
tiszt is lovára pattant. Mindhárman búcsút intettek Webb
tábornoknak, aki a küszöb mellől nézte távozásukat. Aztán
megrántották a gyeplőszárat, és kíséretükkel együtt megindultak
az erőd északi kijárata felé.
Ezen a rövid útszakaszon nem váltottak egyetlen szót
sem. Csak a fiatalabbik hölgy kiáltott föl önkéntelenül, amikor
indián vezetőjük hirtelen fölbukkant mellettük, majd a
csoport elé került, és már a tábor területén kívül átvette a
vezetést. A másik leány egyetlen hangot sem hallatott, nem
sikoltott föl a rézbőrű váratlanul gyors előrefutása láttán.
Kétségtelen azonban, hogy szintén meglepődött, mert egy
pillanatra félrelibbentette fátylát, és döbbent tekintettel figyelte,
milyen fürgén surran élre az indián.

II. KÜLÖNÖS ÚTITÁRS
Az idősebb leány nem sokat beszélt útközben. A fiatalabbik
hölgy azonban hamar magához tért első ijedelméből, és
elmosolyodott. Majd megkérdezte a mellette lovagló fiatal
katonatiszttől:
– Gyakran összeakadunk-e ilyen kísérteties alakokkal a
vadonban, Duncan Heyward? Vagy csakis a mi gyönyörködtetésünkre
rendezte meg ezt a jelenetet?
– Ez az indián futárként és vezetőként szolgál a hadseregben.
Törzse valóságos hősnek tartja. Önként vállalkozott rá,
hogy valamilyen ismeretlen ösvényen elvezet bennünket a
tóhoz. Így sokkal gyorsabban odaérünk, és nem kell a nehézkesen
cammogó hadoszloppal együtt haladnunk.
– Nem tetszik nekem ez az ember! – mondta a leány,
és megborzongott. – Hanem ön bizonyára jól ismeri,
ugye, Heyward? Máskülönben nem lenne iránta ekkora
bizalommal.
– Nos, jómagam soha nem bíztam volna rá kegyedéket,
Alice. Ismerni persze ismerem őt. Máskülönben nem követném
vakon! Azt rebesgetik róla, hogy bár kanadai származású,
de azért a mohawk indiánokkal együtt harcolt. Azok

pedig a velünk szövetséges hat törzs egyike. Hallottam holmi
szófia beszédet arról is, hogy valamilyen kellemetlen
ügye támadt, és abba kegyedék édesapja is belekeveredett.
Úgy rémlik, egyáltalán nem bánt vele kesztyűs kézzel. Nem
tudom, mi lett a történet vége, de az most nem is fontos, fő
az, hogy az indián a mi oldalunkon áll.
– Ha ujjat mert húzni édesapámmal, még jobban iszonyodom
tőle! – jelentette ki a leány, és ismét összeborzadt.
– Szólítsa meg, őrnagy úr, hadd halljam, milyen a hangja.
Mert lehet, hogy csak a külseje ellenszenves, én azonban
fogalmat tudok alkotni róla a hangja hallatán.
– Ennek semmi értelme! Valószínűleg csak holmi kurta
vakkantással válaszolna. Nagyon jól tud angolul, de mint a
legtöbb indián, úgy tesz, mintha nem értene egyetlen mukkot
sem. Nézze csak, most épp megállt. Bizonyára most értünk
oda ahhoz az ösvényhez, amelyre majd rátérünk.
Amikor eljutottak arra a helyre, ahol az indián megtorpant,
szemügyre vették a bozótot. Megpillantották a
sűrű szélén sötétlő rést: a bokrok közt olyan keskeny ösvény
nyílt, hogy a lovak csak egymás nyomában fértek
el rajta.
– Nos, hát erre folytatjuk utunkat – dünnyögte a fiatal őrnagy.
– Ne árulják el a legparányibb bizalmatlanságot sem,
mert azzal éppen hogy fejükre idézhetik azt a veszélyt, amitől
félnek.
– Mit szólsz ehhez, Cora? – kérdezte társnőjétől Alice.
– Nem gondolod, hogy nagyobb biztonságban lennénk, ha
a csapatokkal tartanánk?
– Nem ismeri a bennszülötteket, Alice. Ezért nem is ítélheti
meg, hogy ki az, aki valójában veszélyes – vágott közbe
Heyward. – Az az útvonal, amelyiken a hadoszlop menetel,
közismert, mellette sok ellenség ólálkodhat, erről az

ösvényről viszont senki sem tud, hiszen csak egy órája döntöttünk
úgy, hogy erre megyünk.
– Csak azért ne bízzunk meg valakiben, mert mások a
szokásai, mint minekünk, és a bőre sötétebb? – jegyezte
meg Cora.
Alice nem tétovázott tovább. Megsarkantyúzta lovát, és
ő követte elsőként vezetőjüket a szűk és árnyas ösvényen.
A katonák, akik mint szokásos kíséret, nem nagy távolságból
követték őket, parancsot kaptak, hogy menjenek tovább
a hadsereg útvonalán. Az ösvényen maradt nyomokat meg
majd amúgy is sokkalta nehezebben tudják földeríteni a kanadai
indiánok, ha netán elmerészkednek idáig, és végigcserkészik
ezt a vidéket.
A keskeny csapás jó ideig olyan zegzugosan vezetett a
cserjék közt, hogy beszélgetni nemigen lehetett. Végül a kis
lovascsapat a vadon sűrűjébe ért. Mélyen behatoltak a magas
szálfák homályosan borongó aljnövényzete közé. Ott vezetőjük
szaporábbra fogta lépteit, annyira, hogy a lovak valamelyest
gyorsabban, de mégis könnyebben futhassanak.
Néhány pillanat múlva a távolból egyszerre csak patadobogás
ütötte meg a fülüket. Az egész társaság megállt.
És akkor kiscsikó bukkant föl a bozótból, úgy szökdécselt
a fenyőtörzsek közt, mint valami szarvasgida; és már jött a
nyomában a kanca is, nyergében azzal a furcsa férfiúval, aki
oly fennkölten szónokolt a lovakról az erődben. Azonnal
fölismerték égimeszelő termetéről, de még inkább meghökkentek
elképesztő testtartása láttán.
Hátasa olyan szélsebesen ugrándozott, hogy döbbenten
figyelte maga Heyward, a tapasztalt lovas is. Ám a
lovas mozgása nem kevésbé keltett feltűnést, mint a lóé.
Valahányszor pördült egyet az állat, a jóember ijesztően
magasra fölhorgadt a kengyelben. S ekkor hirtelen oly

iszonyú nagyra nőtt, hogy elképzelni sem lehetett, mekkora
valójában.
Heyward ajka széles mosolyra húzódott. Alice alig bírta
visszafojtani kacagását. Még Cora borongós és tűnődő pillantású
szemében is derűs szikrák villantak.
– Keres valakit, uraságod? – kérdezte Heyward, miközben
a faramuci lovas nagy keservesen fékezett. – Remélem,
nem azért csörtet utánunk, hogy rossz hírt hozzon
tudomásunkra.
– Isten ments! – felelte az idegen; megemelte háromszögletű
kalpagját, majd meglegyezte vele magát. – Csak úgy
hallottam, hogy a William Henry erődbe igyekeznek. Mivel
magam is arrafelé tartok, úgy gondoltam, mindannyiunknak
kellemesebb lesz, ha együtt utazunk tovább.
– Eszerint uraságod úgy döntött, hogy egymagában
mondja ki a döntő szót! – vágta rá Heyward élesen. – Sőt
mi több, úgy rémlik, mindössze egyetlen szavazatra számíthat,
mi viszont hárman vagyunk! Ha gyorsan akar eljutni a
tóhoz, nem a megfelelő utat választotta – tette hozzá fölényesen.
– A fő útvonal legalább fél mérföldnyire húzódik a
kegyelmed háta mögött!
– Ez igaz – szólt az idegen, akit csöppet sem csüggesztett
el a meglehetősen hideg fogadtatás. – Egy egész hetet
töltöttem az Edward erődben, és igencsak agyalágyult
lennék, ha nem kértem volna kellő fölvilágosítást. Ha
olyan tökfilkó volnék, bizony istenhozzádot mondhatnék a
hivatásomnak!
Megbocsátóan mosolygott. Majd így folytatta:
– Aki az én mesterségemet űzi, annak nem célszerű túl
gyakran összejárnia azokkal, akiket oktatnia kell. Nos, én
pontosan azért nem csatlakoztam a menetoszlophoz. Ráadásul
föltételezem, hogy olyan tapasztalt ember, mint

uraságod, nagyon is jól tudja, melyik a legrövidebb út. Nos,
lám, hát ezért határoztam úgy, hogy uraságod kicsiny csoportjához
szegődöm.
– Rendkívül önkényes elhatározás, és meglehet, elhamarkodott
is! – jelentette ki Heyward. Az ifjú őrnagyon látszott,
azon tűnődik, vajon bosszankodjék-e, vagy szemébe
nevessen a fura idegennek. – A mesterségéről beszél…
Csak nem a hadviselés tudományára tanítja a katonákat?
Az idegen meglepett pillantást vetett az őrnagyra. Aztán
ünnepélyes és egyszersmind alázatos hangon így szólt:
– Én nem értek semmi máshoz, csak az imádkozáshoz,
az Úristen jóságáért való hálaadáshoz meg a zsoltáréneklés
nemes művészetéhez.
– Apollón tanítványa tehát! – jegyezte meg Alice vidáman.
– Énekmester. Védelmembe veszem ezt az embert.
Ne okvetetlenkedjék, Heyward, és hagyjon fel a rosszmájú
megjegyzésekkel! Szeretném hallani, hogyan énekel az úr.
Engedje hát meg, hogy velünk utazzék! Meg aztán – tette
hozzá gyöngéden, és mogorva, szótlan vezetőjükre pillantott
– talán jobb is, ha egy fővel többen leszünk, veszély
esetén jobban védekezhetünk. Ne küldje el!
Heyward engedett ennyi kedvességnek. Megsarkantyúzta
paripáját, és a következő pillanatban már utol is érte Corát.
– Örülök, hogy megismerhettem, barátom! – mondta
Alice újdonsült útitársuknak, és intett neki, jöjjön hozzá
közelebb. – Otthon magam is szoktam énekelni, méghozzá
családom tagjai szerint nem is rosszul, különösen akkor, ha
társas dalolásban veszek részt. Könnyűszerrel elűzhetjük az
utazás unalmát egy kis énekléssel. Igazán boldog volnék,
ha egy énekmester véleményt mondana a képességeimről,
hadd legyen fogalmam róla, hogy van-e némi tehetségem.

– A zsoltáréneklés üdítőleg hat a testre meg a lélekre egyaránt
– felelte az énekmester, és fölzárkózott a fiatal lány
mellé.
– Kegyelmed csupán az egyházi éneknek szenteli magát?
– kérdezte Alice.
– Csakis – felelte a lágy hangú férfiú. – Mint amiként
Dávid zsoltárainak szövege felülmúl bármiféle más költészetet,
ugyanúgy ezek dallamai is szebbek mindenfajta
világi zenénél. Bárhol járjak is, akár alszom, akár ébren
vagyok, mindig elkísér engem ez a nagyszerű daloskönyv,
amelynek a címe: Az Ószövetség és az Újszövetség vallásos
énekei. Ez a huszadik kiadás, amely Bostonban tétetett
közzé, az Úrnak 1744. esztendejében.
Miközben beszélt, egyik hatalmas zsebéből apróbb könyvet
húzott elő. Fémkeretes okuláréját fölbiggyesztette orra
nyergére, majd gyöngéden föllapozta a könyvecskét, aztán
kikotorta a zsebéből kiálló különös szerszámot, amelyről
kiderült, hogy síp, az ajkához emelte és belefújt. A flóta
fülsértően éles süvítést hallatott. Ezután a fura férfiú egy
oktávval mélyebben rázendített.

Lásd, mily jó, mily igaz szívbéli gyönyörűség,
ha egy födél alatt megfér sok atyafi.
Miként balzsamolaj, illattal ontja üdvét,
amint Áron fejét s szakállát fürdeti…

A zengő hangon előadott zsoltár fölverte az erdő
nyugalmát, és mindenkit meghökkentett. Az indián néhány
szót suttogott Heyward fülébe. Az őrnagy bólintott,
az énekmesterhez fordult, és kurtán véget vetett a
dalolásnak.

– Jóllehet nagy veszély nem fenyeget bennünket, mindazonáltal
az elemi óvatosság arra int, hogy a lehető legmélyebb
csöndben vágjunk át a rengetegen.
A dal abban a szempillantásban elhalt; Heyward azután
így szólt a leányhoz:
– Ne haragudj, Alice, hogy megfosztalak a zenei élvezettől,
de meg kell kérnem ezt az embert, halassza valamely
megfelelőbb alkalomra az éneklést.
Hirtelen elhallgatott, és jobbra kapta a fejét. Bizalmatlan
pillantást vetett az indián vezetőre, aki szokott önérzetes
testtartásával újra útnak eredt. Aztán elmosolyodott. Ugyan
már, gondolta magában Heyward, bizonyára csak két fekete
bogyót láttam a levelek közt, én meg azt hittem, hogy egy
vadember villogó szempárja mered rám. Megnyugodott és továbbügetett.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a Cooper indián regényt, a könyvesboltban megtalálható.



 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 32
Tegnapi: 450
Heti: 482
Havi: 9 095
Össz.: 382 103

Látogatottság növelés
Oldal: JAMES FENIMORE COOPER-AZ UTOLSÓ MOHIKÁN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »