Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Justine sikongatása rántotta ki Lucile-t a merengésből. Milo felgyújtotta
a rovart, ami alig egy másodperc alatt el is égett. Justine Lucile
lábánál keresett menedéket, kis testét rázta a zokogás, fejét nővére
térdére hajtotta. Ahogy húga haját simogatta, Lucile észrevette a ruháján
csorgó zöld takonycsíkot. Ez most nem hiányzik. Határozott
mozdulattal felemelte Justine arcát, és ráparancsolt, hogy fújja ki az
orrát. A kicsi mindenáron meg akarta mutatni neki a rovartetemet,
Lucile mégiscsak felállt. A jószágból mindössze némi hamu és egy
darabka összezsugorodott kitinpáncél maradt. Lucile egy kis homokot
rugdosott rá, majd felemelte a lábát, és a tenyerébe köpött, hogy
ledörzsölje a szandálját. Aztán a zsebéből elővett egy zsebkendőt,
megtörölte Justine szemét és orrát, majd két kezébe fogta az arcát,
és megpuszilta, olyan cuppanós puszival, amilyet Liane is szokott
adni, ajkát erősen rátapasztva a gömbölyű pofira.
Justine kibomlott pelenkával szaladt vissza a többiekhez. Azok
időközben már újabb játékba fogtak; ezúttal Barthélémy körül csoportosultak,
aki fennhangon osztogatta az instrukciókat. Lucile
újra elfoglalta a helyét a padján. Elnézte, ahogy a testvérei előbb
szétszélednek, majd összesereglenek, aztán ismét szétválnak, az volt
a benyomása, hogy egy polipot vagy medúzát szemlél, vagy, ha
jobban belegondol, egy sokfejű, nyúlós, mesebeli állatot. Ebben a

folyton változó lényben, amit nem tudott megnevezni, mégis bizonyos
volt benne, hogy ő maga is a része – ahogy minden gyűrű, még
ha leválik is a féregről, annak része marad –, volt ebben a lényben
valami, ami teljes egészében beburkolta, bekebelezte.
Mindannyiuk közül mindig Lucile volt a legcsöndesebb. És amikor
Barthélémy vagy Lisbeth bekopogott a vécé ajtaján, ahová elvonult
olvasni, vagy bemenekült a lárma elől, minden további próbálkozást
előre fölöslegessé tevő hangon kiszólt: hagyjatok békén!
Az anyjuk jelent meg a park bejáratánál, felemelt karral közelgett a
homokkal felszórt úton, sugárzón és gyönyörűn. Liane megmagyarázhatatlan
módon vonzotta a fényt. Talán a nagyon világos haja,
a nagyon széles mosolya tette. Vagy talán az életbe vetett bizalma,
ahogy mindent egy lapra tett fel, semmit nem mérlegelt. A gyerekek
szaladni kezdtek felé, Milo a karjaiba vetette magát, és belecsimpaszkodott
a ruhájába. Liane elnevette magát, és dallamos hangján
többször is elismételte: én kicsi királyaim!
Lucile-ért jött, hogy fotózásra vigye. A bejelentés lelkes, illetve
tiltakozó kiáltásokat váltott ki – jóllehet a fotózás már napok óta
tervbe volt véve –, hatalmas zsivaj támadt, mely közepette Liane
megdicsérte Lucile-t, hogy makulátlan maradt a ruhája, és néhány
utasítást adott a legidősebb lányának. Lisbethnek a fürdőkádba kell
dugnia a négy kicsit, alágyújtani a krumplinak, és megvárni, hogy
hazaérjen az apjuk.
Lucile megfogta az anyja kezét, és elindultak a metró felé. Néhány
hónapja Lucile gyerekmanöken volt. Részt vett két vezető gyermekruha
márka, a Virginie és a L’Empereur kollekcióit felvonultató bemutatókon,
több reklámplakáthoz ült modellt, és különféle újságok

divatoldalain is szerepelt. Liane karácsony után elárulta Lisbethnek,
hogy a vacsorát és az összes ajándékot a Marie-Claire-ben és a
Mon Tricot-ban Lucile-ről megjelent fotósorozatokért kapott pénzből
fizették. Olykor a testvérei is részt vettek egy-egy fényképezésen,
de valamennyiük közül Lucile volt a legkeresettebb. Lucile szerette
a fotózást. Pár hónappal korábban egy textilmárka óriásplakátjai
lepték el a metró falait, melyeken premier plánban látszott az
arca; hátul összefogott hajjal, piros pulcsiban és felemelt hüvelykujjal
állt, alatta a szlogen: „Intexa – az extra!” Ezzel egy időben az osztályában,
sőt Párizs valamennyi iskolájának összes osztályában minden
gyerek kapott egy itatóspapírt, melyre Lucile arca volt rányomtatva.
Lucile szerette a fotózást, de a legeslegjobban az anyjával töltött
időt szerette. A metrózást oda-vissza, a felvételek közötti várakozást,
a csokis rudat, amit kifelé jövet az első péknél megvettek, ezt a kis
ajándék időt, amit az anyja csak neki szentelt, amikor egyetlen másik
gyerek sem követelőzhetett, hogy ő akarja fogni a kezét. Lucile
tisztában volt vele, hogy ezeknek a pillanatoknak nemsokára vége
szakad, Liane ugyanis úgy vélte, a következő iskolakezdésre Lisbeth
már elég idős lesz ahhoz, hogy elvigye a húgát a fotózásra, sőt Lucile
akár már egyedül is elmehet.
Lucile felvette az első darabot, egy karcsúsított, kék-fehér vékony
csíkos ruhát; a szoknyája alá fehér tüll volt varrva, ami néhány centiméterre
kilógott. Amikor pörögni kezdett benne, úgy terült szét
körülötte, mint a virág pártája, kivillantak alóla a térdei. A fodrásznő
gondosan megfésülte, majd oldalt megtűzte a haját egy szív alakú
csattal. Lucile szemügyre vette a lakkszandált, amit az előbb vett fel:
tökéletesen fényes volt, szemernyi karcolás nélkül, olyan szandál,

amilyenről álmodozott, aminek láttán a lánytestvérei elsápadtak volna
az irigységtől. Ha egy kis szerencséje van, megtarthatja. Az első
felvételhez le kellett ülnie, a kezében egy kis madárkalitkát tartva.
Amint Lucile elhelyezkedett, az asszisztens odalépett hozzá, és elrendezgette
körülötte a szoknya redőit. Lucile nem tudta levenni a
szemét a kalitkában lévő szárnyasról.
– Mióta halott? – kérdezte.
A fotós annyira belemerült a gép beállításába, hogy láthatólag
meg sem hallotta. Lucile körülnézett, hogy elkapja valakinek a pillantását,
aki választ tud adni a kérdésére. Egy húsz év körüli gyakornok
lépett oda hozzá.
– Valószínűleg már régóta.
– Mennyi ideje?
– Nem tudom. Egy éve, kettő…
– Ebben a pózban halt meg?
– Nem, nem feltétlenül. A bácsi, aki kitömi, úgy állítja be, ahogy
szeretné.
– A preparátor?
– Úgy van.
– Mit tesz belülre?
– Szalmát, azt hiszem, és bizonyára még mást is.
A fényképész csendet kért, megkezdődött a munka. Lucile azonban
továbbra is a madárra sandított, hátha felfedez rajta valamiféle
nyílást.
– Hol tömik bele a dolgokat?
Liane rászólt Lucile-re, hogy maradjon csendben.
A stylist kérésére Lucile ezután egy kötött síegyüttesbe bújt (egy
vastag papírból lévő világos háttér előtt pózolt, síbottal a kezében),

majd teniszruhát vett fel, melynek fehér rakott szoknyájáért az ös�-
szes barátnője odáig lett volna, végül egy úszóöltözéket, amely magas
derekú alsóból, hozzáillő felsőből meg egy vastag műanyag úszósapkából
állt, ez utóbbit nevetségesnek tartotta. Lucile azonban an�-
nyira szép volt, hogy semmi nem mutatott rajta rosszul. Ha valahol
megfordult, azonnal magára vonta a tekinteteket, Lucile-t mindenütt
megcsodálták. Dicsérték szabályos vonásait, hosszú szempilláit,
a szemét, melynek színe a zöld és a kék között változott, s mindenféle
fémes árnyalatban tudott csillogni, félénk vagy épp fesztelen mosolyát,
hirtelenszőke haját. Ez a ráirányuló figyelem sokáig zavarta
Lucile-t, az volt az érzése, hogy valami ragacsos tapad a testére, de
hétéves korára falakat emelt maga köré, elrekesztve egy magányos
területet, ami csakis az övé volt, ahová nem hatolhatott be mások
hangja és tekintete.
A felvételek koncentrált csendben követték egymást, a díszlet és a
világítás
változásainak ritmusát követve. Lucile oda-vissza járkált az
öltöző és a színpad között, felvette a pózt, utánozta a mozdulatot,
akár tízszer-hússzor is újrakezdte ugyanazokat a gesztusokat a fáradtság
vagy a türelmetlenség legkisebb jele nélkül. Lucile jó gyerek
volt, példásan jó gyerek.
Amikor befejezték a munkát, és Lucile visszaöltözött, a stylist egy
újabb fotósorozatot ajánlott Liane-nak a Jardin des Modes című divatlapba,
amelyre majd a nyarat követően kerülne sor. Liane beleegyezett.
– És a kisfiú, aki egyszer eljött Lucile-lel, ő valamivel fiatalabb,
ugye?
– Antonin? Most volt hatéves.
– Nagyon hasonlítanak egymásra, ugye?

– Igen, azt mondják.
– Hozza el őt is, csinálunk egy közös sorozatot a két gyerekről.
A metróban Lucile újra megfogta az anyja kezét, és el sem eresztette
hazáig.
Amikor beléptek a lakásba, már meg volt terítve. Georges, Lucile
apja, nemrég ért haza, újságot olvasott. A gyerekek – Lisbeth, Barthélémy,
Antonin, Milo és Justine – egyszerre rohantak elő, mindegyik
ugyanolyan frottírpizsamát viselt, Liane még a tél elején vette leértékelve,
hat méretben, a lábukon egyforma, luxus minőségű papucs
volt, háromrétegű talppal – Baramian doktor, az alsó szomszéd ajándéka.
Néhány hónappal ezelőtt, megelégelve a fölötte lévő szintről a
rendelési ideje alatt leszűrődő zajt, és abban a meggyőződésben, hogy
Liane és Georges gyerekei fapapucsban csattognak föl-alá, Baramian
doktor felküldte a titkárnőjét, hogy tudakolja meg a lábméretüket.
Nem sokkal ezután eljuttatott mindegyiküknek egy-egy pár mamuszt.
Valójában kiderült, hogy az általános nyüzsgésen túl Milo
keltette a legnagyobb zajt, aki igen fürgén közlekedett a bilijén: bili
– láb – bili – láb. Liane-t annyira meghatotta az orvos kedvessége,
hogy megpróbálta elcsendesíteni a fiát, bilijével együtt felrakva egy
komód tetejére. Milo eltörte a kulcscsontját, és a lárma folytatódott.
Liane elküldte Lucile-t zuhanyozni, a többiek addig asztalhoz ültek.
Egy ideje Liane már feladta, hogy a vacsoránál elmondassa az
imádságot a gyerekeivel. Engedékenysége hátterében Barthélémy
bohóckodása állt, aki anyja imádkozását hangalámondással szinkronizálva,
a többiek általános derültségére minden este bedobta, hogy:
„Üdvözlégy Mária… zűr van teveled”.

Már befejezték a levest, amikor Lucile mezítláb és nedves hajjal
csatlakozott hozzájuk.
– Nos, gyönyörűm, hogy ment a fényképezés?
Georges tekintetében, ahogy a lányára nézett, mintha csodálkozás
lett volna. Lucile-ben volt valami komorság, ami rá hasonlított.
Lucile már egészen kicsi kora óta nyugtalanította. Az, ahogy félrehúzódott,
ahogy kivonta magát, ahogy fél fenékkel ült a széken,
mintha várna valakit, a szűkszavúsága, az, ahogy – gondolta néha
Georges – igyekezett nem kompromittálni magát. Tudta azonban,
hogy Lucile figyelmét semmi nem kerüli el, egyetlen szó, egyetlen
kép sem. Mindent felfogott. Mindent magába szívott. Ahogy a többi
gyermeke, Lucile is tetszeni akart neki, leste a mosolyát, a beleegyezését,
a dicséretét. Ahogy a többiek, ő is várta, hogy hazaérjen az
apja, és néha, ha Liane biztatta, a napját is elmesélte. Lucile azonban
mindegyiküknél közelebb állt hozzá.
És Georges nem tudta levenni róla a szemét, elbűvölve nézte.
Évekkel később Liane elmeséli majd, milyen vonzerőt gyakorolt az
emberekre Lucile, a szépségnek és az elzárkózásnak ezzel a keverékével,
azzal, ahogy gondolataiba veszve állta a tekinteteket.
Évekkel később, amikor maga Lucile már halott lesz, mielőtt még
megöregedhetett volna, a holmijai között megtaláljuk a reklámfotókat,
melyek egy mosolygós és természetes kislányról készültek.
Évekkel később, amikor Lucile lakását ki kell majd üríteni, egy
fiók mélyén egy egész tekercs fényképet találunk apja holttestéről,
amiket ő maga készített, minden oldalról megörökítve bézs vagy okker
– mindenesetre hányadékszínű – öltönyében.

A halál lehetősége (vagy inkább a tudat, hogy a halál bármikor
felbukkanhat) 1954 nyarán tört be Lucile életébe, amikor
még nyolcéves sem volt. Attól kezdve a halál gondolata Lucile részévé
vált, egy töréssé, vagy inkább egy kitörölhetetlen jeggyé, mint
amilyen később a vastag vonalakkal rajzolt kerek karóra lett, amit a
csuklójára tetováltatott.
Július végén Liane és a gyerekek L.-be utaztak, egy Ardèche megyei
kis faluba, ahol Georges szülei éltek. Néhány unokatestvér is csatlakozott
hozzájuk, egyedül Barthélémy hiányzott a sorból, aki olyan
szófogadatlan volt a vakációt megelőző hetekben, hogy a szülők úgy
döntöttek, táborba küldik. Liane ekkor hét hónapos terhes volt.
Lucile sajnálta, hogy nincs velük a bátyja, aki, amióta eszét tudta,
betöltötte a teret a nyüzsgésével, a kötekedésével, a kiszámíthatatlan
vakmerősködésével. Barthélémy akármilyen idegesítő tudott is lenni,
mégiscsak szórakoztató volt.
A napok szelíden és tartalmasan folydogáltak az augusztusi hőségben,
a gyerekek a kertben játszottak, fürödtek az Auzonban,
mindenféle tárgyat formáztak a folyó agyagából. A falu közepén
álló nagy, tanítói szolgálati házban Liane pihenni is tudott, a férje
szülei segítettek neki. Georges Párizsban maradt dolgozni.

Egyik délután, amikor Lucile a zongorán gyakorolt, egyszer csak kiáltozás
töltötte be a kertet. Nem a játék vagy a vita kiáltásai voltak,
amit meg sem hallott volna, hanem a rémület éles sikolyai, amivel
még sosem találkozott. Lucile keze megállt a klaviatúra felett, fülelt,
de nem értette a szavakat, míg végül Milo vékonyka hangja – vagy
egy másik gyereké volt? – eljutott hozzá, tisztán kivehetően: „Beleestek,
beleestek!” Lucile úgy érezte, a szíve a gyomrában dobog, utána
meg a tenyerében, várt még néhány másodpercet, mielőtt felállt
volna. Valami történt, tudta jól, valami helyrehozhatatlan. Ekkor
meghallotta Liane üvöltését, és kirohant a házból. A gyerekek a kút
körül csoportosultak, Justine az anyja szoknyájába kapaszkodott,
miközben Liane a fekete lyuk fölé hajolt, aminek nem látta az alját,
és a fia nevét ordította.
Antonin és unokatestvére, Tommy a kutat lefedő deszkán játszott,
ami beszakadt alattuk. A két kisfiú a többi gyerek szeme láttára zuhant
le. Tommy azonnal a felszínre bukkant, érzékelni lehetett a
jelenlétét, lehetett vele beszélni, s bár a víz jéghideg volt, úgy tűnt,
képes kitartani. Antonin nem bukkant fel. A tűzoltók megérkezéséig
le kellett fogni Liane-t, bele akart ugrani a kútba, Georges szülei
ketten is tartották, hogy ne tudja megtenni. Néhány perc múlva
Tommy sírni kezdett, a hangja különös módon visszhangzott, egyszerre
tűnt közelinek és távolinak, Lucile arra gondolt, alulról talán
egy szörny leselkedik rá, vagy már rágcsálja is a lábát, készen arra,
hogy magával rántsa a sötét mélységbe.
Ő egész idő alatt hátul maradt, egy méterrel az anyja mögött, nézte,
ahogy vergődik, olyan erővel, amire nem is tartotta volna képesnek.
Életében először Lucile imádkozni kezdett magában, elmondta
az összes imát, amit ismert, a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát,

nem akadt meg, nem tévesztett. Megérkeztek a tűzoltók a felszerelésükkel,
a gyerekeket átküldték a szomszédokhoz. Sokáig keresték
Antonin testét, mire megtalálták. A kút egy ciszternába torkollt.
Antonin szívbénulást kapott a hideg víztől.
Georges azonnal leutazott Párizsból. Antonint fehérbe öltöztették,
a legfelső szinten lévő szobában felravatalozták, Liane elmagyarázta
a gyerekeknek, hogy Antonin angyallá változott. Mostantól kezdve
fenn lakik az égben, onnan nézi őket.
A virrasztás alatt csak a nagyoknak volt szabad megnézniük. Imádkozás
közben Lucile megsimogatta a halott gyermek pufók kezecskéjét,
mely hideg volt és ruganyos, de ahogy teltek az órák, merevvé
vált, és Lucile elkezdett kételkedni Antonin közeli feltámadásában.
Elnézte a sima kis arcot, a teste mellett kinyújtott karjait, száját,
amely résnyire nyitva volt, mintha csak elaludt volna és még
lélegezne.
A temetésre néhány nappal később került sor. Lisbeth és Lucile
ugyanolyan ruhát viselt (összedobtak nekik valami alkalmi öltözéket
a bőröndökben lévő holmikból), szorosan egymás mellett álltak,
és idősebb testvéri szerepükhöz méltóan fontoskodó arcot vágtak.
Amint a koporsó a földbe került, a szüleik mellé helyezkedtek, és
kihúzták magukat, mint két felkiáltójel, míg azok a részvétnyilvánításokat
fogadták. A családtagok és a szomszédok egymás után vonultak
el előttük sötét ruháikban, Lisbeth és Lucile figyelte a rituálét:
a kézszorításokat, a vállat paskoló kezeket, az összeborulásokat,
a visszatartott zokogást, a fülbesúgást, a tízszer, hússzor is elismételt
vigasztaló vagy bátorító szavakat, amelyeknek csak a susogását vagy
a szánakozó leheletét érzékelték. Hamarosan már csak ezt hallották,

minden újabb sutyorgásnál egymásra néztek, s lassan ellenállhatatlanul
erőt vett rajtuk a nevethetnék. Georges távolabb küldte őket,
hogy higgadjanak le.

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban vagy a kiadó márkaboltjában megtalálod.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: DELPHINE DE VIGAN-SEMMI NEM ÁLL AZ ÉJSZAKA ÚTJÁBA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »