Hirtelen el kellett fordítanom a tekintetem a képről. Hirtelen világossá
vált, hogy anyu és én soha nem fogunk elrepülni oda. Hirtelen

csak arra tudtam gondolni, amit anyu mondott, amikor odafestettem
a cukorsüveget.
– És most fesd még oda a falat is! – mondta, amikor elkészültem.
– Itt nincs fal, anyu.
– De az is hozzá tartozik. Ezek a gyökereid. Soha ne felejtsd el!
Hallod? Elrepülhetsz a cukorsüveghez, de a saját hozzátartozóidhoz
nem. Ezt soha ne tekintsd normálisnak!
A cukorsüveg köré vont falam kissé furcsára sikeredett, mert
közben elfogyott a barna festékem, és szürkével kellett folytatnom.
Hosszú fal volt, az ablak bal alsó sarkából a cukorsüveg körül egészen
a jobb felső sarokig, ahol már majdnem a redőny kezdődött. Elég
hosszú ahhoz, hogy minden álmot újra bezárjon. Azt, hogy anyunak
már akkor sem voltak álmai, amikor ezt a képet festettem, csak azon
a délutánon értettem meg.
Azt kívántam, bárcsak tudnánk róla beszélni. El tudom képzelni,
mennyire vágyhatott anyu valakire, akinek elmondhatja – a félelmét
a haláltól, az aggodalmát, hogy egyedül hagy engem, és mindazt a
sok problémát, amiről én akkoriban semmit sem tudtam. Az egyedüli
személy, aki segíthetett volna neki, olyan távol volt, hogy annál
távolabb már nem is lehetett. Ott húzódott közöttünk a fal, a határkerítés
és a szögesdrót, az automata fegyverek és az úgynevezett
halálsáv, ahol kutyás őrök cirkáltak és fényszórók pásztázták végig a
területet emberek árnyékai után kutatva, akik a kerítésen át Nyugatra
akartak menekülni. Mert ez a kerítés egy rettenetesen elszánt
kis országot védett, mely azt állította, hogy a kinti világtól kívánja
megóvni állampolgárait, de ehelyett fogva tartotta őket.
Hasonlóképp, mint Csipkerózsika meséjében, csakhogy itt közeltávol
nem volt egyetlen herceg sem.

2
Egyszer olvastam az újságban egy férfiról, akinek egy rablótámadást
követően átmenetileg emlékezetkiesése lett. Amikor elmesélték
neki, mi történt vele, egyszerűen nem akarta elhinni. Sem magára
a támadásra nem emlékezett, sem arra, hogy mi történt közvetlenül
előtte.
– És jól is van ez így – jelentette ki. – Mert különben az ember
újra és újra átélné, miközben visszaemlékezik.
Pontosan tudtam, mire gondol. Minden apró részletére emlékszem
annak az órának, amikor addigi életem véget ért – amikor értesültem
anyu haláláról. Akkoriban újra és újra felidéztem, és hosszú
időbe tellett, amíg ismét képes voltam belépni iskolám biológiatermébe
anélkül, hogy elfogna a szédülés.
Súlyos csapásként ért, hogy az új iskolában éppen Inge Gründel tanította
a természet csodáit. Nemrég még szerettem a biológiát, ott azonban
minden óra ugyanazzal a kínzó rituáléval kezdődött: Inge Gründel
felült a kísérletező pultra, amely keresztben állt a bioszteremben, a
kezébe vette a jegyzetfüzetét, és kínos csendben böngészni kezdte a
névsort, aznapi áldozata után kutatva. Az osztály minden tagja kővé

dermedt, amíg Gründel tanárnő megfelelően ki nem élvezte a feszültséget,
és pisztolylövéshez hasonlóan el nem durrantott egy nevet. Miközben
harminc lélek hálás „Hhhh” kíséretében végre levegőt vett, a
felszólított diák szorongva előrement, arccal az osztály felé megállt, és
a tanárnő kikérdezte az elmúlt hetek tananyagából. Gründel tanárnő
alattomos arckifejezése szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy őt
egy olyan anyag érdekli, ami nem is szerepelt a tantervben: az erősebb
törvénye…
Tudtam, hogy ezen a napon én leszek az áldozat. Jéghideg ujjaimmal
a tollamat szorongattam, és közben vakon meredtem a munkafüzetemre.
Saját szívdobogásom a fülemben dübörgött. A nyelvem
annyira ki volt száradva, hogy attól tartottam, nyeléskor kis darabok
fognak letörni belőle. Megpróbáltam visszaemlékezni, miről volt
szó a legutóbbi biológiaórán, de a fejemet mintha kiürítették volna.
Mellettem Meggi Pfeiffer papírdarabkákat szakított ki a füzetéből,
és kínjában pici kolbászkákká sodorta őket.
– Jutta Polze – harsogta Gründel tanárnő.
Jutta Polze az azt megelőző héten felelt, szépen teljesített, és feltehetőleg
ő volt az egyedüli diák az osztályban, aki azt képzelte, biztonságban
van. Tiltakozása egyetlen rövid nyögésben merült ki, majd
elindult, mint birka a vágóhídra.
Éreztem, ahogy ismét keringeni kezd a vérem, és hatalmába kerít
egy már-már diadalittas életérzés. Megint túléltem egy biológiaórát!
A létért való küzdelmem minden kedden erre az ötpercnyi pánikra
koncentrálódott kilenc óra harminc és kilenc óra harmincöt között,
amikor is az összes többi problémám szinte jelentéktelennek tűnt.
A rákövetkező megkönnyebbülés olyan erővel tört rám, hogy az óra
hátralévő részéből szinte már semmit nem érzékeltem. A gondolataim
máris messze jártak…

Meggi azonban határozottan oldalba bök, amitől hirtelen visszatérek
a jelenbe.
– Lilly, ne aludj! Te következel!
Tehetetlen döbbenettel bámulok magam elé. Jutta Polze már régen
visszaült a helyére, és az imént még tisztára törölt táblára valaki egy
meglepő alakzatot firkantott fel.
– A porzók! A porzók! – suttogja Meggi könyörögve.
Még ilyen távolról is látom, hogy Gründel tanárnő szemei résnyire
szűkülnek. Mosolyra húzódik a szája, és úgy tartja a kezében a krétát,
mint egy hajítódárdát.
– Gyere csak ki, Lilly! – mondja. – Rajzold be nekünk a porzóleveleket!
Lebukdácsolok a terem elejébe vezető lépcsőfokokon. Gründel
tanárnő felém nyújtja a krétát.
– A porzóleveleket – ismétli meg, szinte már barátságosan. Valószínűleg
sejti, hogy épp az imént hallottam életemben először a porzó
szót.
Kis szürke agysejtjeim minden vésztartalékot bevetnek, mialatt a
tábla felé közeledem. Por. Védelem. Külvilág. Aha. Az ott a táblán
nyilván egy virág, a porzólevél pedig biztosan egy olyan levél, amely
megvédi a virágot a portól! Visszafojtott kuncogás hangzik fel itt-ott,
amikor finom vonalakkal egy kis takarót rajzolok Gründel tanárnő virága
köré. Gründel tanárnő nem szakít félbe, már előre örül, a mosoly
ott játszadozik az ajkán.
Azután lehervad. Kopogtatnak. Egy idősebb diáklány áll az ajtóban,
egy pillantás, egy sejtelem.
– Lilly Engelhart itt van? Az igazgatónő hívatja…
Elpattanok, ezer darabra török. A kéz, amely az imént még hozzám
tartozott, gondosan visszahelyezi a krétát a tartójába. Egykori

lábaim az ajtó felé mozdulnak, ahol az idegen lány utat enged nekem.
Ám még hallom, amint Gründel tanárnő száján reflexszerűen
kicsúszik a gonosz megjegyzés, amitől ő maga is megijed:
– Már megint megúsztad…
Én, Lilly Engelhart, tizenhárom évesen, 1988. november 22-én,
9:55-kor megszűnök létezni.

Egész éjjel esett a hó, és még reggel is nagy pelyhekben hullt.
A park nagy, fehér papírlapként tárult elém. Hallottam, amint az
újabb pelyhek a hótakaróra hullanak, ami nyugtalanító volt, mert
ezen kívül semmi mást nem hallottam: sem az autókat, sem az embereket,
sem a fákon ülő madarakat. Tökéletes csend volt, csak a hópelyhek
surrogtak és lármáztak, akár egy szemtelen, téli méhraj.
A hótakaró mintha foglyul akarta volna ejteni a lábaimat, alig tudtam
őket megmozdítani, és a kezeim sem működtek rendesen, mert
amikor a tenyeremet a friss hóhoz érintettem, semmit sem éreztem.
Sem hideget, sem nedvességet, sem a frissen leesett hó finom puhaságát.
Megálltam és hátravetettem a fejem, vártam, hogy a hópelyhek
csipkedjék az arcomat, de semmi.
Meghaltam! – hasított belém. Nem anyu halt meg, hanem én! Igen,
bizonyosan ez történt… A táblánál állva szívinfarktust kaptam.
Ám amikor ismét hátrafordultam, megláttam a lábnyomaimat a
hóban. A kórház hátsó bejáratától vezettek végig a kerti padok és a
tavacska mellett egészen le, a kis facsoportig. Idelenn a fenyők karjukat
a magasba emelve üdvözölték a havat, hogy mossa le róluk a

lassan elmúló év porát, idelenn a lombhullató fák rügyei már az eljövendő
tavaszról suttogtak, idelenn minden fának megvolt a maga
téli álma. Szörnyű érzés volt nem elhinni, nem megbocsátani, hogy
az idő anyu halálával nem állt meg, hogy csak elzsibbadt tagjaim jelezték,
hogy az ő élete ért véget…
Judith nővér állt az ajtóban, és felém integetett. Ideje volt elbúcsúzni.
Anyu arcán kissé meglepett kifejezés ült, mintha utoljára még azt
akarta volna mondani: Ezt egészen másképp képzeltem el! A halál
kisimította a ráncokat, amelyek az elmúlt hónapok során a szája körül
és az arccsontjai alatt keletkeztek. Szempillái a neonlámpa világos
fényében kékes árnyékot vetettek, mintha be akarnák takarni az
alvó arcot. Nem volt haláltusa, csak alvás, béke, megváltás, és mindez
olyan hirtelen és csendben történt, hogy nem maradt idő arra, hogy
még idejében értesítsenek.
– Emiatt ne gyötörd magad – mondta Judith nővér halkan. – Hiszen
te mindig vele voltál. Olyan gyorsan történt… azt hiszem, észre
sem vette, hogy ezúttal nem voltál ott mellette.
– De valaki itt volt – suttogtam anyu arcát fürkészve. Nem számítottam
rá, hogy anyu még egyszer valaha ilyen szép lesz. – Valaki várt
rá…
Judith nővérnek könnyek gyűltek a szemébe. Én nem tudtam sírni.
Azt reméltem, hogy anyu küld még valami jelet, hogy egy gondolat,
egy kép átszáll hozzám, de semmi nem történt. Csak azt a megmagyarázhatatlan
sejtést hagyta hátra, a sejtést egy nagy titokról.
Gubler asszony felállt, amikor Judith nővérrel elindultunk felé a folyosón.
Tényleg nem vesztegette az időt, hogy érvényesítse a velem
kapcsolatos jogait. Ő volt az, aki az igazgatói irodában várt rám, de

a kórházban azután egyszerűen faképnél hagytam. Judith nővérrel
ketten pakoltuk össze anyu holmijait, aztán letöröltük a cukorsüveget
az ablakról.
– Lilly, mi… mi lesz most veled? – kérdezte Judith nővér elfogódottan.
Gubler asszony felé intettem a fejemmel.
– Majd ő megmondja.
Azután Gubler asszony autója felé menet gyorsan átszeltük a parkolót.
– Mivel továbbra is a bentlakásos iskolában maradsz, külsőleg nem
sok minden fog megváltozni a számodra – jelentette ki.
Sok mindent felelhettem volna erre, de inkább csak ennyit kérdeztem:
– Mit csinálunk a lakással?
– Majd közösen átválogatjuk a holmijaitokat – mondta Gubler
asszony. – Amit meg akarsz tartani, azt elhelyezzük egy raktárban.
A maradékot elvitetjük… ezt hívják lomtalanításnak.
– De lehet, hogy Pascal meg akarja tartani a lakást! Nem várhatnánk
a felmondással, amíg visszajön? – Megtorpantam. – Akkor hétvégén
hazautazhatnék…
– Nem hiszem, Lilly – mondta Gubler asszony. – Az anyukád és
Plotin úr nem voltak házasok…
– Na és?
– Azonkívül ő szinte soha nincs otthon – folytatta közönyösen.
– Gondolkodj, Lilly! A gyámügyi hivatal ezt soha nem engedélyezné.
– A gyámügyi hivatal azt teszi, amit ön javasol! – vágtam vissza.
Gubler asszony ügyesen témát váltott.
– Sikerült egyáltalán elérnetek?

– Pascalt? Nem. – Mogorván és kelletlenül újra elindultam. – Valahol
a déltengereken nyári ruhamodelleket fotóz. Judith nővér hagyott
egy üzenetet az ügynökségénél.
– Mi van anyád nővérével?
– Á, ő az NDK-ban él. Biztosan nem engedik ki.
– Családi okokból néha sikerül…
– Eddig még soha nem sikerült – mondtam barátságtalanul. – Azóta
nem látták egymást, mióta anyu lelépett. Akkor most mi értelme lenne?
Gubler asszony kinyitotta a Golf anyósülésének ajtaját, és megvárta,
amíg beszállok.
– Más rokonaid nincsenek – mondta. – Szerintem fel kellene hívnod.
– Nem lehet. Odaát nincs mindenkinek telefonja. Maga talán
nem tudta?
– Nincs telefonjuk? – csodálkozott Gubler asszony. Ezt tényleg
nem tudta. Beszállt az autójába.
– Lena táviratot kap, a többiek gyászjelentést. Tessék, már készen
is van a szöveg. – Előhúztam egy összehajtogatott papírlapot a kabátom
belső zsebéből. A papír gyűrött volt, a széle elkoszolódott, mivel
már egy ideje magamnál hordtam. Anyu adta ide egyszer minden
kommentár nélkül. Otthon olvastam el, azután többé egyetlenegyszer
sem hoztam szóba. De erről Gubler asszonynak nem kellett tudnia.
– Anyu maga választotta ki – mondtam. – És ideírt még néhány
dolgot, a temetéssel kapcsolatban. Zene meg ilyesmi…
Gubler asszony bizonytalanul a papírért nyúlt.
– Ez ráér holnapig – mondta.
– Minél előbb, annál jobb – feleltem.
Később a fűtetlen lakás étkezőasztalánál ültünk egymással szemközt,
és borítékokat címeztünk meg. 

Ha továbbra is szívesen olvasnád a történetet, a könyvesboltban megtalálhatod. 

Oldal: ANNE C VOORHOEVE- LILLY ÁTMEGY A FALON / RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat