FOLYTATÁS.

Bolondság volt túlzottan támaszkodnia ezekre a képességeire, mert így védtelen maradt, amikor elragadták tőle őket. Rowan biztos fenéken billentette volna ezért, persze csak majd ha magához tér a viszontlátás öröméből. Elég volt erre gondolnia, és örömmel töltötte el, hogy megkérte, ne jöjjön vele. Amikor tehát a kabinjában beszívta a tengervíz és a fa illatát, az jutott az eszébe, hogy őt már jóval azelőtt megtanították puszta kézzel ölni, mint hogy megtanult volna a tüzével csontokat olvasztani. Nincs szüksége tündérerőre, sebességre és robbanékonyságra ahhoz, hogy leszámoljon az ellenségeivel. Most a kocsmában már csak néhány lépés választotta el attól a személytől, aki a brutális kiképzéséért felelt, aki egyszerre volt megváltója és kínzója, de soha nem nevezte magát apának, fivérnek vagy szeretőnek. Néhány lépésre tőle beszélgetett a hű-de-fontos ügyfelével. Aelin úrrá lett a feszültségén, ami már-már azzal fenyegette, hogy teljesen megbénítja. Figyelt arra, hogy a mozgása továbbra is macskaszerű legyen, miközben a köztük lévő utolsó húszlábnyi távolságot megteszi. Arobynn ügyfele ekkor felállt, valamit még odavetett az orgyilkosok királyának, és a testőre felé sietett.

Bár csuklyát viselt, Aelin a mozgásából rájött, hogy ki ő. Ismerte a csuklya sötétjéből kikandikáló áll formáját, a mozdulatot, ahogy a bal kezével mindig megérinti a kardhüvelyét. A kard azonban, aminek sas formájú markolata volt, ezúttal nem lógott ott az oldalán. És nem a fekete egyenruhát viselte: csak barna, jelzés nélküli, mocskos és vérfoltos ruhát. Az ügyfél tett két lépést, Aelin pedig megfogott egy üres széket és odahúzta az egyik asztalhoz, amelyiknél kártyáztak. Leült, ügyelt a légzésére, fülelt a hangokra, nem zavartatta magát, hogy az asztalnál ülők morgolódva pillantgatnak rá. Nem törődött velük. A szeme sarkából látta, hogy a testőr az állával felé biccent. – Vegyetek be! – mordult oda Aelin a mellette ülő férfi nak. – Játszani akarok. – Éppen egy parti közepén járunk. – Akkor a következőbe! – erősködött. Lazított a testtartásán, leengedte a vállát. Chaol Westfall szeme ekkor akadt meg rajta.

Chaol volt Arobynn ügyfele. Vagy csak annyira akart valamit az ő egykori mesterétől, hogy vállalta az itteni találkozó kockázatát. Mégis mi az ördög zajlott itt az ő távollétében? – töprengett Aelin. Miközben a kártyákat bámulta, ahogy a söráztatta asztalra csapkodják őket, érezte, hogy a kapitány pillantása megállt az ő hátán. Azt kívánta, bárcsak látná az arcát, belátna a sötét csuklya alá. Hiába volt vérfoltos a ruhája, a mozgása alapján úgy tűnt, hogy nem gyötrik sérülések. Valami, ami hónapok óta összeszorította a szívét, lassan felengedett. Életben van. De hogy került a ruhájára vér? A kapitány minden bizonnyal veszélytelennek ítélte meg őt, mert intett a kísérőjének, hogy távoznak, és elindultak a pult, vagyis a pult mögötti lépcső felé. Egyenletes, laza léptekkel járt, de a mellette haladó nő túl feszültnek tűnt. Mindannyiuk szerencséjére senki

•3. FEJEZET

nem nézett arra, amikor távoztak, és Chaol sem nézett hátra többet Aelinre. Aelin olyan gyorsan jött be az ivóba, hogy a kapitány valószínűleg nem ismerte őt fel. Jól van. Bár ő mindenképpen felismerte volna őt, függetlenül attól, hogy mozog-e vagy mozdulatlan, csuklyát visel-e vagy sem. Miközben a kapitány felfelé ment a lépcsőn és nem nézett hátra, a kísérője pillantása Aelinre szegeződött. Mégis ki az ördög lehet? Amikor Aelin elhagyta a várost, a palotában nem dolgoztak női őrök, és biztos volt benne, hogy a király valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem is tűrne meg nőket a testőrségében. Nem változtatott semmin, hogy látta Chaolt, most ez nem számított. Ökölbe szorította a kezét, és hirtelen nagyon csupasznak érezte a jobb gyűrűsujját. Eddig nem is tűnt fel neki. Egy kártyát dobtak elé. – Három ezüst a beugró – szólt mellette egy kopasz, tetovált figura, aki osztott, és az asztal közepén szép, rendezett kupacban álló érmék felé biccentett. Arobynn-nel találkozni – soha nem tartotta Chaolt butának, de ez… Felállt a székéből, próbálta lecsillapítani az ereiben forrongó dühöt. – Teljesen le vagyok égve – vetette oda. – Sok szerencsét nektek! Az ajtó a kőlépcső tetején már becsapódott, Chaol és kísérője eltűntek. Egy másodperc alatt rendbe hozta a vonásait, csak egy finom mosolyt hagyott az arcán. Fogadni mert volna rá, hogy Arobynn szándékosan intézte úgy, hogy egybeessen a találkozó az ő érkezésével. Valószínűleg ő

küldhette Ternt az árnypiacra, hogy idecsalogassa. Talán a kapitány szándékairól is tud, hogy kinek az oldalán áll, talán azért csalta őt is most ide, hogy elültesse a bogarat a fülébe és kicsit felrázza. Arobynn nem fog ingyen válaszolni a kérdéseire, de még így is okosabb itt maradni, mint Chaol után rohanni az éjszakába, bár szinte az izmaiban érezte a sürgető vágyat. Hónapok, sok-sok hónap telt el az utolsó találkozásuk óta, amikor ő megtörten és kiüresedve maga mögött hagyta Adarlant. Többé nem lesz ilyen. Aelin odasétált a padhoz, és karba tett kézzel megállt előtte. Nézte Arobynn Hamelt, az orgyilkosok királyát, egykori mesterét, aki mosolyogva pillantott fel rá. • Arobynn egy pohár bor társaságában ült a padon, és szemernyit sem változott utolsó találkozásuk óta. Finom csontozatú, előkelő arc, vállig érő, selymes, vörösesbarna haj. Különleges mélykék tunikáját látszólagos hanyagsággal kigombolva viselte, és kilátszódott alóla izmos mellkasa. Nem viselt nyakláncot. Hosszú, izmos karját a pad támláján nyugtatta, és barna, hegekkel borított ujjaival verte a taktust a zenére. – Szia, drágám! – dorombolta, ezüstös szeme még a félhomályban is csillogott. Az oldalára erősített csodás tőrkardon kívül nem viselt más fegyvert, ám annak díszes, csavart markolata olyan hatást keltett, mintha aranyba foglalták volna a süvöltő szelet. A királyokéval és császárokéval vetekedő gazdagságának ez volt az egyetlen látható jele. Aelin az előtte lévő padra csusszant, a fa még őrizte Chaol melegét. A tőrei minden mozdulatánál a testének nyomódtak. Goldryn

is nagy súllyal nehezedett az oldalára, de a markolatát Aelin a benne lévő méretes rubinttal együtt fekete köpenye alá rejtette: a legendás pengének ilyen szűk helyen nem tudta volna hasznát venni. Szemernyi kétsége nem volt afelől, hogy Arobynn miért ezt a bokszot választotta a találkozó helyszínéül. – Szinte semmit sem változtál – mondta neki, miközben a hátát a kemény támlának vetette és hátratolta a csuklyáját. – Továbbra is jól tartanak Résvárban. Az igazat mondta. Arobynn a harmincas éveinek vége felé is jóképűnek számított, és éppolyan hűvösnek és összeszedettnek tűnt, mint amilyen az orgyilkosok búvóhelyén volt a Sam halálát követő sötét és zűrzavaros napokban. Azóta nagyon-nagyon sok olyan dolog történt, amiért meg kellett fizetnie. Arobynn szándékos lassúsággal tetőtől talpig végigmérte Aelint. – Jobban tetszett az eredeti hajszíned. – Biztonsági óvintézkedés – felelte, majd keresztbe tette a lábát, és ő is éppolyan kimérten szemügyre vette beszélgetőpartnerét. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy viselné Orynth amulettjét, Aelin királyi örökségét, amit akkor lopott el tőle, amikor rátalált a Florine folyó partján félholtan heverő Aelinre. Arobynn hagyta, hogy a lány azt higgye, az amulett, ami titkon tartalmazta a harmadik és egyben utolsó rémkulcsot, a folyóba veszett. Aelin ősei mit sem sejtve viselték az amulettet évezredeken keresztül, és ez tette királyságukat – Aelin királyságát – olyan erőssé: virágzó volt, biztonságos, minden udvar számára példát mutattak. Mégsem látta soha, hogy Arobynn bármilyen nyakláncot viselt volna. Valószínűleg eldugta valahová a búvóhelyen. – Nem akarok újra a távolvégi bányában ki- kötni.

Az ezüstszürke szemek megvillantak. Aelinnek nagy erőfeszítésébe került visszafognia magát, hogy ne nyúljon a tőréért és döfje bele teljes erejéből. De túl sok minden függött a fickótól ahhoz, hogy itt helyben meggyilkolja. Bőven volt ideje eltöprengeni azon, hogy mit lépjen és hogyan. Nagy veszteség lett volna itt és most befejezni a játszmát. Főleg úgy, hogy Arobynn-nek valami közös ügye van Chaollal. Talán ezért csalta őt ide, hogy meglássa őt Chaollal és… ezzel elbizonytalanítsa. – Valóban – szólt Arobynn. – Nekem se lenne egyáltalán az ínyemre, ha visszakerülnél Távolvégbe. Bár meg kell mondanom, hogy az elmúlt két évben csak még szebb lettél. Jól áll, hogy nő lett belőled. – Oldalra billentette a fejét, és mielőtt kimondta volna, Aelin már tudta, hogy mi fog következni. – Vagy inkább csuklyás királynőnek szólítsalak? Már egy évtized is eltelt azóta, hogy utoljára kertelés nélkül beszéltek a származásáról, a címről, ami elől Arobynn segített neki elmenekülni, és megtanította arra, hogy gyűlölje azt és féljen tőle. Aro bynn időnként csak homályosan célozgatott rá, rendszerint viszont fenyegetőzött azzal, hogy továbbra is magához láncolja. De még egyszer sem ejtette ki az igazi nevét, még akkor sem, amikor rábukkant a jeges folyóparton és a házába, a gyilkosok házába vitte. – Miből gondolod, hogy ez engem egy picit is érdekel? – kérdezte Aelin lazán. Arobynn megvonta széles vállát. – A pletykáknak nem érdemes sok hitelt adni, de nagyjából egy hónapja jött a hír Wendlynből, miszerint valami eltűnt király nő állítólag látványos műsorszám keretében rendezte le a behatoló adarlani légiót. Egyébként azt hiszem, hogy nagyra becsült birodalmi

barátaink mostanában előszeretettel használják a „tűzokádó ribanckirálynő” elnevezést. Őszintén szólva Aelin ezt majdnem viccesnek, sőt hízelgőnek találta. Tudta, hogy el fog terjedni a híre annak, hogyan bánt el Narrok tábornokkal és a három valg herceggel, akik úgy gubbasztottak az emberi testekben, akár a varangyok. Csak arra nem számított, hogy ilyen sebességgel terjednek a hírek. – Manapság az emberek mindent elhisznek. – Ez igaz – ismerte el Arobynn. A Vaults túlsó végében a tömeg önkívületben üvöltözve biztatta a ringben küzdőket. Az orgyilkosok királya odanézett, ajkán halvány mosoly játszadozott. Majdnem két éve Aelin is ott állt a tömegben, nézte Samet, ahogy harcolt a nála jóval gyengébb ellenfelekkel, hogy összeszedjenek annyi pénzt, hogy otthagyhassák Résvárat és minél távolabb kerüljenek Aro bynntől. Néhány nappal később Aelin már egy Távolvég felé tartó rabszállító kocsiban zötykölődött, de Sam… Nem tudta meg, hol temették el Samet, miután Rourke Farran, Ioan Jayne, a résvári alvilág urának másodparancsnoka megkínozta és megölte. Aelin saját kezűleg végzett Jayne-nel, húsos képébe vágta a tőrét. Farran pedig… később tudta meg, hogy Farrant Arobynn testőre gyilkolta meg, Wesley, elégtételképpen azért, amit Sammel tett. De ez már nem az ő dolga volt, még úgy sem, hogy Arobynn viszont megölte Wesley-t, hogy helyrehozza az orgyilkosok céhe és az alvilág új urának kapcsolatát. Egy újabb törlesztenivaló. Aelin tudott várni, tudott türelmes lenni. Csak ennyit kérdezett: – Szóval most itt kötöd az üzleteidet? Mi lett a búvóhellyel? – Néhány ügyfél – felelte Arobynn vonakodva – jobban szeret nyilvános helyen találkozni. Az orgyilkosok búvóhelye sokakat elijeszt.

Oldal: SARAH J. MAAS. AZ ŰVEGTRÓN 4-RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat