PROLÓGUS
Aznap, korábban
Scott nem hitt a szellemekben. A holtak a sírban maradnak.
Azonban a Delphic vidámpark alatt kanyargó járatokban
visszhangzó susogó, suttogó hangok arra késztették, hogy
megfontolja a dolgot. Nem tetszett neki, hogy a gondolatai Harrison
Greyhez tértek vissza. Gondolni sem akart arra, miféle szerepe
volt a meggyilkolásában.
Az alacsony mennyezetről nedvesség csöpögött. Scott vérre gondolt.
A fáklyája fénye reszketeg árnyékokat vetített a hideg, friss földszagú
falakra. Scott sírokra gondolt.
Jeges cseppek csordultak le a tarkóján. A válla felett hosszan, bizalmatlanul
nézett vissza a sötétbe.
Senki sem tudott a Harrison Greynek tett esküjéről: megvédi
Norát. Mivel személyesen már nem mondhatta a férfinak: hé, öreg,
bocs, hogy megöltelek, helyette megesküdött, hogy megvédi a lányát.
Ez ugyan nem igazán nevezhető tisztességes bocsánatkérésnek, de ez
volt a legtöbb, amit Scott ki tudott agyalni. Tulajdonképpen abban
sem volt biztos, hogy a halottnak tett eskü kötelezi-e egyáltalán.


Ám a háta mögött felhangzó tompa neszek arra késztették, hogy
elhiggye.
– Jössz?
Scott éppen csak ki tudta venni maga előtt Dante vállának körvonalát.
– Messze van még?
– Öt perc – kuncogta Dante. – Félsz?
– Elzsibbadtam. – Scott néhány kocogó lépéssel beérte a másikat.
– Mi lesz a találkozón? Még sosem voltam ilyenen – tette hozzá sietve,
és remélte, hogy nem tűnik olyan ostobának, amilyennek érzi magát.
– A vezérkar találkozni akar Norával. Most már ő a főnök.
– Vagyis a nefilek tudomásul vették, hogy a Fekete Kéz halott? –
Ezt még Scott sem hitte el igazán. A Fekete Kezet mindenki halhatatlannak
vélte, mint ahogy az összes nefilt. De akkor ki találta meg
a módját, hogy elpusztítsa?
A válasz, amelyre Scott jutott, csöppet sem tetszett neki. Ha Nora
tette… Ha Folt segített neki…
Mindegy, milyen alaposan tüntették el a nyomaikat, valamiről
biztosan elfeledkeztek – mindig mindenki megfeledkezik valamiről.
Csak idő kérdése.
Ha Nora ölte meg a Fekete Kezet, veszélyben van.
– Látták a gyűrűmet – felelte Dante.
Scott is látta korábban: a mágikus pecsétgyűrű sistergett, mintha
kék tüzet rejtegetne. Még most is hideg, kékes fénnyel derengett;
Dante szerint a Fekete Kéz megjövendölte, hogy ez jelzi majd
a halálát.
– Megtalálták a holttestét?
– Nem.

– És nem bánják, hogy Nora vezeti őket? – faggatózott tovább
Scott. – Egyáltalán nem hasonlít a Fekete Kézre.
– A lány véresküt fogadott neki az előző este. Amikor a Fekete
Kéz meghalt, az eskü életbe lépett. Ő a vezér akár tetszik, akár nem.
Persze kereshetnek mást, de előbb letesztelik Norát, és megpróbálnak
rájönni, miért éppen őt választotta Hank.
Ez egyáltalán nem volt Scott ínyére.
– És ha mást tesznek a helyére?
Dante sötét pillantást vetett rá a válla felett.
– Nora meghal. Ez is része az eskünek.
– Nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen.
– Nem hát.
– Akkor minden oké. – Scottnak csak a megerősítés kellett, hogy
Norával minden rendben,
– Legalábbis addig, amíg Nora is benne van a buliban.
Scott visszaemlékezett Nora korábbi szavaira. Találkozom a nefilekkel.
És egyértelműen elmondom, mit gondolok. Hank indította a
háborút, de én fogom befejezni. Tűzszünettel. Nem érdekel, ha nem ezt
akarják hallani.
Megdörgölte az orrnyergét – még sok feladat vár rá.
Ment tovább, kerülgette a pocsolyákat maga előtt. Azok olajos
kaleidoszkóp-ábrákként remegtek; az utolsó, amelyikbe véletlenül
bele is lépett, bokáig eláztatta.
– Megmondtam Foltnak, hogy nem veszítem szem elől.
Dante felmordult.
– Te is betojtál tőle?
– Nem – vágta rá Scott, pedig valójában így volt. Ha Dante ismerné
Foltot, ő is így tenne.

– Nora miért nem velünk jött a találkozóra? – A döntés, hogy váljanak
el, nyugtalanná tette, és most átkozta magát, amiért korábban
nem ellenkezett.
– A dolgok felének sem tudom az okát, hogy mit miért csinálunk.
Katonák vagyunk, parancsot teljesítünk.
Scott felidézte Folt búcsúszavait. A felügyeletedre bízom Norát. Ne
told el. A fenyegetés a bőre alá rágta magát. Folt úgy vélte, rajta kívül
senki nem törődik Norával. Csakhogy ez nem volt igaz. Scott számára
Nora állt a legközelebb ahhoz, amit egy lánytestvér jelenthet.
Nora kiállt mellette, amikor senki más nem, és visszahozta a szakadék
széléről. A szó szoros értelmében.
Kötelék jött létre köztük, méghozzá nem afféle. Scott jobban törődött
Norával, mint bármelyik más lánnyal, akit eddig ismert. Felelősséget
érzett iránta – ha ennek bármi jelentősége van, ennyit a
halott apjának is megfogadott.
Egyre mélyebbre hatoltak a csatornarendszerben, a falak már a vállukat
szorongatták. Scott kénytelen volt oldalazva benyomakodni a
következő átjáróba. A málladozó falról göröngyök potyogtak: visszatartotta
a lélegzetét, félig-meddig azt várta, hogy a mennyezet rájuk
roskad, és eltemeti őket. Végül Dante megrántott egy gyűrűben végződő
zsinórt, mire feltárult a falban egy ajtó. Scott benézett a barlangnyi
helyiségbe. Ugyanolyan földfalakat és kőpadlót látott. Semmi mást.
– Nézz a lábad elé. Ott a csapóajtó – közölte Dante. Scott félreállt
a kőbe rejtett ajtólapról, majd megrántotta a fogantyút. A csapóajtó
felnyílt: élénk társalgás hangjai szűrődtek fel. Scott nem lépett a létrára,
inkább leugrott: három méterrel lejjebb talpra esett.
Zsúfolt, barlangszerű helyiségbe érkezett. Azonnal fel is mérte:
fekete, csuklyás köpenybe öltözött nefil nők és férfiak álltak körbe

két alakot, akiket nem látott rendesen. Oldalt ropogó tűz lángolt, a
parázsba dugott billogvas narancsszínben izzott.
– Felelj! – csattant fel egy reszketeg, öreg hang a körből. – Milyen
viszonyban vagy a Foltnak nevezett bukott angyallal? Készen állsz,
hogy vezesd a nefileket? Tudnunk kell, hogy mindenestől hű vagy-e
hozzánk!
– Nem kell válaszolnom – vágott vissza a másik alak, Nora maga.
– A magánéletemhez nincs közötök.
Scott közelebb lépett, hogy jobban lásson.
– Neked nincs magánéleted – sziszegte a reszketeg hang tulajdonosa,
egy ősz vénasszony, és dühtől reszketve Nora felé bökött
törékeny ujjával. – Az egyetlen célod immár az, hogy felszabadítsd
a népedet a bukott angyalok elnyomása alól. Te vagy a Fekete Kéz
örököse, és én ugyan nem ellenkezem az ő kívánságával, de ha kell,
kigolyózlak téged.
Scott gyanakodva lesett a köpenyes nefilekre. Többen egyetértőn
bólogattak.
Nora! szólította meg, közvetlenül az elméjébe súgva a szavakat.
Mit művelsz? A véreskü! Hatalmon kell maradnod. Mondj bármit,
amit csak hallani akarnak, csak nyugtasd meg őket.
Nora ellenségesen fürkészett körbe: ki szólította? Aztán a pillantása
megtalálta a fiúét.
Scott?
A szólított bátorítón biccentett.
Itt vagyok. Ne hergeld fel őket. Csak hadd legyen jó a kedvük. Kiviszlek
innen.
A lány nagyot nyelt, láthatóan igyekezett összeszedni magát, ám
az arcán még mindig a düh pírja lángolt.

– A Fekete Kéz múlt éjjel meghalt. Azóta kineveztek az örökösének,
előléptettek vezetőnek, egyik találkozóról a másikra rángattak,
ismeretleneknek mutattak be, rám kényszerítették ezt a fojtogató
köpenyt, ezernyi személyes kérdést szegeztek nekem, piszkáltak,
szurkáltak, felmértek és megítéltek, miközben én még csak lélegzethez
sem jutottam. Szóval bocsánat, hogy kissé túlpörögtem.
Az öregasszony szája vékony vonalba préselődött, de nem veszekedett
tovább.
– Én vagyok a Fekete Kéz örököse. Ő választott, ezt ne felejtsétek!
– jelentette ki Nora, és bár Scott nem tudta megállapítani, hogy
meggyőződéssel mondja-e vagy gúnyolódva, a szavak hallatán mégis
mindenki elcsendesedett.
– Csak egyetlen dolgot mondj meg nekem – törte meg rekedten
a súlyos csöndet a vénasszony. – Mi lett Folttal?
Mielőtt Nora válaszolhatott volna, Dante lépett elő.
– Már nincsenek együtt.
Nora és Scott éles pillantást váltottak, aztán mindketten Dantéra
meredtek. Ez mi volt? tudakolta Nora Dante gondolatai között,
úgy, hogy Scott is hallja.
Ha nem fogadnak el vezetőnek itt és most, a véreskü ereje folytán
holtan esel össze, válaszolta Dante. Hagyd, hadd intézzem el ezt én.
Hazugsággal?
Van jobb ötleted?
– Nora a nefilek vezetőjévé kíván válni – közölte Dante fennhangon.
– Megteszi, akármibe kerül. Az apja munkájának beteljesítése
a legfontosabb a számára. Adjatok neki egy napot a gyászra, és utána
minden kötelezettségét teljesíteni fogja. Én majd kiképzem. Képes
lesz rá. Adjatok neki esélyt.

– Te képzed ki? – Az öregasszony szúrósan nézett Dantéra.
– Be fog válni. Bízzatok bennem.
A nő egy percig töprengett.
– Bélyegezd meg a Fekete Kéz jelével – rendelkezett végül. A Nora
szemében megcsillanó vakrémület láttán Scott csaknem összegörnyedt
a rá törő hányingertől.
A rémálmok a semmiből robbantak elő, táncot jártak a fejében,
gyorsan, gyorsabban, szédítően. És aztán jött a hang, a Fekete Kéz
hangja. Scott összerándult, és a fülére tapasztotta a tenyerét. Az őrült
nevetgélés és a tébolyult szavak sziszegő, sistergő zúgásba olvadtak
össze, mintha valaki felrúgott volna egy méhkast. A mellkasába égetett
billog lüktetett. Fájdalmában összemosódott a múlt és a jelen.
– Állj – nyögte ki a fulladás határán. A terem forgása lelassult.
A körben állók fészkelődtek, Scott érezte tekintetük nyomasztó súlyát.
Pislogott. Nem bírt gondolkodni. Meg kell mentenie Norát.
Amikor a Fekete Kéz megbillogozta őt, senki nem akadt, aki megmentette
volna. Nem fogja hagyni, hogy ugyanaz történjen Norával,
mint vele.
A vénasszony odalépett hozzá: cipősarka lassú, határozott ritmust
kopogott a kövön. A bőrét ráncok szabdalták, halványzöld szeme
mélyen besüppedt üregébe.
– Nem gondolod, hogy példamutatással kellene bizonyítani a
lojalitást? – kérdezte, és az ajka alig látható, kihívó mosolyra húzódott.
Scott szíve a torkában dobogott.
– Hagyjátok, hogy tettek által bizonyítson – szakadtak ki belőle
a szavak. A nő oldalra biccentette a fejét.
– Ezt hogy érted?

Ugyanebben a pillanatban Scott meghallotta, amint Nora idegesen
a nevén szólítja a fejében. Csak azért fohászkodott, hogy ne
rontson a dolgon. Megnyalta az ajkát.
– Ha a Fekete Kéz meg akarta volna jelölni, maga tette volna meg.
Bízott benne annyira, hogy ráruházza a feladatot. Nekem ennyi elég.
Vacakolhatunk, amíg lemegy a nap, vagy megindíthatjuk a háborút.
A fejünk felett harminc méterrel egy városnyi bukott angyal él. Hozzatok
le egyet, elintézem én magam. Megbélyegzem. Ha azt akarjuk,
hogy komolyan vegyenek, üzenjünk nekik.
Hallotta a saját zihálását. Az öregasszony lassan, melegen elmosolyodott.
– Ó, ez már tetszik. Nagyon is. Hát te ki vagy, drága fiam?
– Scott Parnell. – Lehúzta a teniszinge gallérját, a hüvelykujját
végigsimította az ökölbe szorított kezet ábrázoló jegyen. – Soká éljen
a Fekete Kéz álma. – A szavak keserűek voltak a szájában, mint az
epe.
Az öregasszony vékony ujjaival megmarkolta a vállát, odahajolt,
és kétfelől arcon csókolta a fiút. A bőre hideg volt és nyirkos, mint
a hó.
– Én pedig Lisa Martin vagyok. Jól ismertem a Fekete Kezet. Soká
éljen köztünk a szelleme. Fiatalember, hozz elém egy bukott angyalt,
és elküldjük azt az üzenetet az ellenségnek.
Hamar végeztek.
Scott segített leláncolni a bukott angyalt – sovány gyerek volt, a
neve Baruch, emberévekben alig tűnt tizenötnek. Scott leginkább
attól tartott, hogy elvárják majd, hogy Nora bélyegezze meg a bukott
angyalt, de Lisa Martin egy zárható szobába vezette a lányt.
Egy köpenyes nefil Scott kezébe nyomta a billogvasat. Lenézett
a márványtömbre és a hozzáláncolt bukott angyalra. Nem törődött
Baruch átkozódó bosszúfogadalmaival, Scott elismételte a szavakat,
amelyeket a köpenyes alak mormolt a fülébe – egy rakás baromság
volt az egész, a Fekete Kezet istenítő szöveg –, és belenyomta a forró
vasat a bukott angyal meztelen mellkasába.

Most pedig a kis szoba előtt állt, a hátát az alagút falának támasztva
várta Norát. Ha öt percen belül nem jön ki, bemegy érte. Scott
nem bízott Lisa Martinban, és a köpenyesek egyikében sem. Egyértelmű
volt, hogy titkos társaságot alkotnak, azt pedig Scott keményen
megtapasztalta, hogy a titkokból sosem sül ki semmi jó.
Nyikorogva nyílt az ajtó. Nora lépett ki: szorosan Scott nyaka
köré fonta a karját, és magához ölelte.
Köszönöm.
Scott addig tartotta így, amíg a lány reszketése csillapodott.
És mindez egyetlen nap alatt, cukkolta, mert tapasztalata szerint
ezzel tudta a leginkább megnyugtatni. Majd postázom az adósleveledet.
Nora majdnem elnevette magát.
– Látod, mindenki be van zsongva, hogy én leszek az új vezérük.
– Meg vannak döbbenve.
– Megdöbbentek, hogy a Fekete Kéz a kezembe tette a jövőjüket.
Figyelted az arcukat? Azt hittem, elsírják magukat. Vagy megdobálnak
paradicsommal.
– És most mihez kezdesz?
– Scott, Hank halott. – Nora egyenesen a fiú szemébe nézett,
aztán gyorsan megtörölte a szeme alját, és Scott valami olyasmit

látott felvillanni a pillantásában, amit nem tudott hova tenni. Bizonyosság?
Önbizalom? – Én pedig most ünnepelni fogok.

 

Oldal: BECCA FITZPATRICK-FINÁLÉ/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat