Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A film 1961-ben készűlt.

ELSŐ RÉSZ
A LEVEGŐ HAJÓTÖRÖTTEI

ELSŐ FEJEZET
Az 1865. évi orkán – Vészkiáltások a levegőben – Léggömböt
sodor a forgószél – A léggömb burka fölhasad – Ameddig
a szem ellát, mindenütt tenger... – A léghajó öt utasa
– Emelkedünk?
– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!
– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!
– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!
– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!...
– Fölfelé száll a léghajó?
– Nem!
– Mintha hullámverést hallanék...
– Itt a tenger a gondolánk alatt!
– Alig ötszáz lábnyira1 lehet!
Ekkor hatalmasan zengő hang hasított át a levegőn, s
ezek a szavak hallatszottak:
– Dobjatok ki minden súlyos holmit... mindent! Rajta, és
Isten irgalmazzon!
Ezek a szavak a Csendes-óceán roppant vízsivatagja
fölött hangzottak el, délután négy óra tájt, 1865. március
23-án.
1 Régi hosszmérték; egy láb kb. 30 cm

arejtelmessziget.jpg
Bizonyára mindenki emlékszik még rá, milyen borzalmas
északkeleti szélvész tört ki abban az esztendőben, napéjegyenlőség
idején, olyan hirtelen, hogy a légsúlymérő higanyoszlopa
egyszeriben 710 milliméterre zuhant alá. Ez az
orkán egyhuzamban tombolt március 18-tól 26-ig. Mérhetetlen
rombolást végzett Amerikában, Európában és Ázsiában
egyaránt, az északi szélesség 35. fokától egészen a déli szélesség
40. fokáig, az Egyenlítőre rézsútosan, mintegy 1800
mérföldnyi2 sávon! Városokat döntött porba, erdőket csavart
ki tövestül; a szökőár módjára száguldó hullámhegyek – mint
a hírügynökségek jelentéseiből köztudomású – százszámra
vetették partra a hajókat. Az ítéletidő, amerre csak elvonult,
egész országrészeket tett a föld színével egyenlővé, mindenütt
ezrével pusztultak az emberek a szárazföldön, vagy fulladtak
bele a tengerbe – dühöngésének ilyen tanújeleit hagyta maga
után ez az iszonyatos égiháború. Egymagában több szerencsétlenséget
okozott, mint azok a hírhedt szélviharok, amelyek
közül az egyik Havannát dúlta föl 1810. október 25-én, a
másik pedig Guadeloupe-ot tette tönkre 1825. július 26-án.
Mialatt ennyi katasztrófa ment végbe a földön és a vízen,
nem kevésbé megrendítő dráma játszódott le a fölbolydult
levegőben is.
Odafönn a magasban léggömböt pörgetett egy szélörvény
csúcsa, dobálta, mint valami labdát, a forogva száguldó levegőoszlop
óránként kilencven mérföldes sebességgel hurcolta
magával a térben, az meg akkorákat serdült-perdült
a tengelye körül, mintha csak valamilyen légi maelström3
sodrába került volna.
Ennek a léggömbnek az alsó nyúlványán gondola himbálódzott,
benne öt utas; alig látták egymást az óceán felszínétől

2 Egy mérföld 1852 méter
3 Nagy erejű tengeri örvény a norvég partvidéken

egészen hozzájuk fölcsapó, szétporlott vízcseppekkel kevert,
sűrű párázatok közt.
Honnan jött ez a léghajó, hogyan vált valósággal játékszerévé
a rémületes viharnak? Hol kelt útra, melyik pontján
a világnak? Valószínűleg nem az orkán idején indult el.
Márpedig a förgeteg öt napja őrjöng, s első jelei már 18-án
mutatkoztak. A léggömb tehát vélhetőleg igen messziről
jön, hiszen aligha tehetett meg kétezer mérföldnél kisebb
utat huszonnégy óránként.
Az utasok nyilvánvalóan semmiféle olyan eszközzel nem
rendelkeznek, amellyel megállapíthatnák, hogy elindulásuk
óta milyen nagy távolságot röpültek át, meg aztán hiányzik
bármiféle támpontjuk is az efféle méréshez. Szélvész hajszolta
őket, szilaj ítéletidő tombolt körülöttük, ők maguk
azonban, valamilyen különös tünemény folytán, mindettől
csöppet sem szenvedtek. A léghajó úgy változtatta helyét,
úgy pörgött tengelye körül, hogy utasai sem a forgásból,
sem pedig a vízszintes száguldásból nem éreztek semmit.
Tekintetük nem bírt áthatolni a gondola alatt gomolygó vastag
ködön. Párás homályban kavargott körülöttük minden.
Olyan sötét felhők közt sodródtak, hogy szinte azt sem tudták
már, nappal van-e vagy éjszaka. Amíg a magas légrétegekben
suhantak, semmilyen fénycsillám, emberlakta területek
semmilyen nesze, az óceán morajának semmilyen
foszlánya sem ért el hozzájuk a mérhetetlen tompa távolságon
át. Most is csak rohamos süllyedésük adta tudtukra, milyen
veszedelembe vágtatnak a hullámok fölött.
Eközben a léghajó megszabadult minden terhétől, a lőszerektől,
a fegyverektől s az egész élelmiszerkészlettől, és
ismét a légkör felsőbb rétegeibe, négyezerötszáz lábnyi magasságba
lendült föl. Az utasok ugyanis, miután tudtára ébredtek,
hogy tenger hánytorog léggömbjük gondolája alatt,

úgy döntöttek: kevésbé veszélyes farkasszemet nézni a halálos
fenyegetéssel amott fönn, mint emitt lenn, ezért habozás
nélkül lehajigálták a fedélzetről még a legszükségesebb
használati tárgyaikat is, és arra törekedtek, hogy a léghajó
mennél kevesebbet veszítsen hordozóerejéből, abból a gáznemű
anyagból, amely őket a riadó mélységek fölé emeli.
Az éjszaka feszült nyugtalanságban telt el – ha kevésbé
erős lelkületű emberekről volna szó, azt mondhatnók: „halálos
nyugtalanságban”. Aztán megvirradt, és pirkadatra az
orkán mintha enyhülni kezdett volna. Március 24-ének hajnalától
bizonyos jelek arra vallottak, hogy csitul a vihar.
Reggeltájt a legtarjagosabb felhőóriások fölgomolyodtak
az égbolt magasába. A légörvény tölcsére néhány óra múlva
szétterebélyesedett, majd megszakadt. A szélvész orkánból
jókora „friss fuvallattá” finomult: pontosabban szólva
felére csökkent a légrétegek mozgási sebessége. Még mindig
hatalmas szél fújt azonban – a tengerészek ezt „háromgyűrűs
szellőnek”4 hívják –, s az elemek háborgása csillapodott
ugyan, de azért a helyzet számottevően nem javult.
Tizenegy óra tájban az alsóbb légrétegek érezhetően kitisztultak.
Az atmoszféra – mint általában a nagy légköri
változások után – nyirkosan áttetszővé hígult. Mintha az
orkán nem is takarodott volna el messze nyugat felé. Úgy
sejlett, önmagát emésztette föl. Talán a szétszakadozott légörvény
nem foszlott el, hanem – amint a tájfunnal az Indiaióceán
vidékén hébe-hóba történni szokott – villamossággá
alakult át, és most széles elektromos szőnyegekként hullámzik
a levegőben.
Ettől fogva azonban a gondola utasai ismét azt észlelték,
hogy a léggömb lassan, de állandóan alább süllyed, s már

4 A vitorlát viharos szélben gyűrűkkel rögzítik a vitorlafához, hogy felületét
a szél erejéhez mérten csökkenthessék

újra az alacsonyabb légrétegek közt lejt. Úgy rémlett, fokról
fokra zsugorodik is, burka kinyúlik és megereszkedik,
gömb alakja pedig egyre inkább tojásformát ölt.
Déltájt a léghajó már csak kétezer lábnyira lebegett a tenger
színe fölött. A gömb űrtartalma ötvenezer köbláb5 volt;
roppant befogadóképességének köszönhette, hogy akár jelentős
magasságban haladt, akár alacsonyan, vízszintes
irányban sodródott, kétségkívül igen sokáig maradhatott
fönn a levegőben.
Ebben a pillanatban az utasok éppen utolsó holmijukat
dobálták le a gondolából, hogy könnyebbé tegyék a léghajót:
kihajigálták maradék csekély élelmiszereiket, a zsebükben
levő apró használati tárgyakat, mindenüket. Egyikük
fölkapaszkodott a burokhálózat köteleit egybefogó karikára,
s igyekezett szilárdan megkötözni a léggömb alsó nyúlványát,
az úgynevezett töltőszájat.
Nyilvánvaló volt, hogy az utasok semmiképpen sem tarthatják
magasabb rétegekben a léghajót, nincs hozzá elegendő
gázuk!
Akkor pedig végük!
Szemük előtt sehol nem bukkant föl sem szárazföld, sem
sziget. A végeláthatatlan térség közel s távol nem kínált nekik
semmiféle tenyérnyi leszállóhelyet, semmilyen szilárd
felületet, amelyben vasmacskájuk megkapaszkodhatnék.
Csak a mérhetetlen tenger viharzott alattuk, hullámai még
mindig hasonlíthatatlan szilajsággal csapdosódtak! Csak az
óceán tombolt a mélyben: határait még ők sem látták, pedig
magasról vehették szemügyre, és negyven mérföldnyi sugarú
kört fogtak át tekintetükkel. Csak az irdatlan vízsivatag
fortyogott odalenn, irgalmatlanul korbácsolta tajtékosra
az orkán, mintha nem is hullámok hánykolódnának, hanem
5 Körülbelül 1700 köbméter

holmi fékevesztett vad ménes nyargalódznék, amelyre habtaréjból
font, hatalmas, fehér hálót vetettek. Sehol föld, sehol
hajó a láthatáron!
Most már bármi áron meg kell állítaniuk a léghajó süllyedését,
ha meg akarják akadályozni, hogy elnyeljék a habok.
Ez nyilvánvaló volt, és ezzel a sürgős feladattal foglalkoztak
most a gondola utasai. Ám minden erőfeszítésük hiábavalónak
bizonyult, a léggömb mind mélyebbre ereszkedett,
és ezzel egyidejűleg lélegzetszakasztó sebességgel suhant
északkelet felől délnyugat felé, követve a szél irányát.
A szerencsétlen utasok szörnyű helyzetbe kerültek! Be
kellett látniuk, nem urai többé a léghajónak. Próbálkozásaik
nem járhatnak sikerrel. A léggömb burka fokról fokra
kisebbre zsugorodott. A gáz jórészt elillant belőle, további
szivárgását semmiképpen sem lehetett megakadályozni.
Láthatólag közeledett a leszállás pillanata, és délután
egy órakor a gondola már csak hatszáz lábnyira lebegett
az óceán fölött.
Valóban, a gáz elszivárgását lehetetlen volt meggátolniuk:
szabadon szökött el a léggömb burkának szakadásán.
Azzal, hogy megszabadították a gondolát minden benne
levő tárgytól, az utasok néhány órával meghosszabbították
fennmaradásukat a levegőben. Az elkerülhetetlen szerencsétlenséget
azonban csak elodázhatták némiképp: ha
éjszakáig nem bukkan föl valamilyen szárazföld, akkor az
utasok gondolástul és léggömböstül végérvényesen eltűnnek
a tenger hullámai közt.
Egyetlen kísérletre gondolhattak még, és ezt ekkor végre
is hajtották. A léghajó utasai látnivalóan vakmerő férfiak
voltak, szembe tudtak nézni a halállal. Egyetlen zokszó sem
hagyta el ajkukat. Elszánták magukat, hogy küzdenek az
utolsó pillanatig, és elkövetnek mindent, hogy késleltessék

zuhanásukat. A léghajó gondolája csak afféle fűzfavesszőből
font kosár volt, a vízen semmi hasznát nem látták volna,
az ilyesmit nem lehet a tenger színén tartani, nyomban
elmerül, mihelyt leesik.
Két órakor a léghajó már alig négyszáz lábnyira lebegett
a hullámok fölött.
Ebben a pillanatban megszólalt egy hang – olyan férfié,
akinek a szíve semmilyen félelmet sem ismer:
– Mindent kidobtunk már?
Szavaira nem kevésbé elszánt hangok válaszoltak:
– Nem! Van még tízezer frank aranyban.
És a súlyos zsák máris a tengerbe hullott.
– Emelkedik-e a léghajó?
– Némiképp, de nemsokára ismét zuhanni fog!
– Mi maradt még kidobnivaló?
– Semmi.
– De igen!... A gondola!
– Kapaszkodjunk a hálóba! Tengerbe a gondolával!
Valóban, ez volt az egyetlen s az utolsó lehetőség, hogy
könnyítsenek a léghajón. Elvagdosták körös-körül a gondola
tartókötélzetét, és a léggömb, tartós süllyedés után, most
egyszerre kétezer láb magasba szökkent.
Az öt utazó fölhúzódzkodott a hálón, a köteleket egybefogó
karika fölé, s a fonadék rácsozatában megkapaszkodva
lebámultak az alattuk tátongó mélységbe.
Tudvalevőleg az efféle léghajók egyensúlya rendkívül bizonytalan.
A legkönnyebb tárgy kihajítása is azzal jár, hogy
elmozdulnak eredeti függőleges helyzetükből. A levegőben
lebegő alkotmány olyan, mint valamilyen különleges pontosságú
mérleg. Érthető tehát, ha viszonylag számottevő tehertől
szabadul meg, akkor jelentékeny mértékben és hirtelen
változtat helyet. Ez történt ez alkalommal is.

A léggömb azonban csak egy pillanatig állapodott meg
a felsőbb rétegekben, aztán ismét süllyedni kezdett. A gáz
továbbra is elillant a repedésen, amelyet semmiképpen sem
lehetett megjavítani.
Az utazók megtettek minden tőlük telhetőt. Emberi erő
immár nem segíthetett rajtuk. Már csupán Isten segítségében
bizakodhattak.
Négy órakor a léggömb ismét csak ötszáz lábnyira lebegett
a víz felszínétől.
Hirtelen hangos csaholás hallatszott. Az utazók útitársa, a
kutya, ott csimpaszkodott a hálószemekbe a gazdája mellett.
– Top meglátott valamit! – kiáltott föl az egyik utazó.
Nyomban utána harsány hang zendült:
– Föld! Föld!
A léggömb, amelyet a szél szüntelenül délnyugatnak hajszolt
hajnal óta, tekintélyes távolságot tett meg, számokban
kifejezve több száz mérföldet, és most csakugyan szárazföld
tűnt szemükbe délnyugat felől.
Ez a föld azonban legalább harminc mérföldnyire feküdt
tőlük. Szélirányban ugyan, de így is jó óra kell hozzá, hogy
elérjék, föltéve, ha semmi nem téríti el őket útirányuktól.
Egy óra! Vajon nem illan-e el addig a selyemburokból az a
kevés megmaradt gáz is?
Szörnyű kérdés! Az utazók tisztán látták azt a szilárd
pontot, amelyet mindenáron el kellett érniük. Azt nem is
sejtették, vajon földrész-e vagy sziget, hiszen jóformán azt
sem tudták, hogy a világ melyik tája felé sodorta őket az
orkán! Erre a földre azonban, akár emberlakta vidék, akár
nem, akár barátságos fogadtatás várja őket, akár az ellenkezője,
mindenképpen el kell jutniuk!
Ekkorra, négy óra tájra nyilvánvaló lett, hogy a léggömb
nem képes tovább a levegőben maradni. A tenger felszínét

súrolta. A roppant hullámok taréja olykor már a kötélzet
alját nyaldosta, amitől az még inkább elnehezült, és a léggömb
úgy bukdácsolt, akár az ólomsörét sebezte szárnyú,
vergődő madár.
Félóra múltán egy mérföldnyire közelítették meg a szárazföldet,
de a vaskos redőkbe gyűrődött, petyhüdt, horpadozó
léggömbnek már csak a legfölső részében maradt némi gáz.
Még a hálóba kapaszkodó utazók is túlságosan megterhelték,
akik derékig a tengerbe merültek, és a hullámok szilajon
csapdosták őket. A léggömb burka ekkor afféle úszóhólyaggá
vedlett, s a beléje zúduló szél úgy hajtotta, mint
hátszél a vitorlás hajót. Talán így megközelíti a partot!
Már csak két kötélhossznyira6 jártak hozzá, amikor
mind a négyükből egyszerre szakadt föl a rémült kiáltás.
A léggömb, amely úgy rémlett, többé nem emelkedik
föl, most váratlanul hatalmasat szökkent: iszonyatos erejű
hullámcsapás lökte a magasba. Mintha csak újból elvesztette
volna terhe egy részét, hirtelen ezerötszáz lábnyira
lendült föl; ott azonban valamiféle forgószélbe keveredett,
amely éppenséggel nem a föld felé terelte, hanem elragadta
a parttal csaknem párhuzamos irányban. Végül is, két
perccel később, a léggömb rézsútosan a parthoz közelített,
majd lehuppant a fövenyre, ott, ahová nem hatolt el a
hullámverés.
Az utazók egymást segítve, üggyel-bajjal kibontakoztak
a háló fonadékából. A terhevesztett léggömb pedig,
amelyet újból fölkapott a szél, mint valami halálra sebzett,
de egyetlen pillanatra még föléledő madár, eltűnt a
végtelenben.
A gondolában öt ember utazott – meg egy kutya –, a léggömb
azonban csak négyet vetett partra.

6 Kötélhossz: tengeri hosszmérték; kb. 185 méter

A hiányzó utast nyilvánvalóan a hálófonadékig fölcsapó
hullám sodorta magával, s ez okozta azt, hogy a férfi terhétől
megkönnyebbült léggömb még egyszer utoljára föllibbent,
majd néhány pillanat múltán földet ért.
Amint szilárd talajt érzett lába alatt a négy hajótörött – mert
bízvást illethetjük őket ezzel a névvel –, s amint észrevették,
hogy társuk nincs velük, valamennyien fölkiáltottak:
– Talán úszva partra vergődhet! Mentsük meg! Mentsük
meg!

MÁSODIK FEJEZET
Az észak-amerikai polgárháború egyik mozzanata – Cyrus
Smith mérnök – Gedeon Spilett – Nab, a néger – Pencroff,
a tengerész – A fiatal Harbert – Váratlan javaslat – Találkozó
este tíz órakor – Indulás viharban
Akiket az orkán erre a partra vetett, azok bizony nem voltak
sem hivatásos léghajósok, sem a légivállalkozások megszállottjai.
Hadifoglyok voltak, akiknek vakmerő módon, rendkívüli
körülmények közt sikerült megszökniük. Százszor is
rajtaveszthettek volna! Százszor is megeshetett volna, hogy
fölhasadt léggömbjükkel a mélységbe zuhannak! Az ég azonban
más, furcsa sorsot szánt nekik, és miután megszöktek
Richmondból, amelyet Ulysses Grant7 tábornok seregei ostromoltak,
most, március 24-én hétezer mérföldnyire kerültek
Virginia állam fővárosától, a szeparatisták8 fő erősségétől

7 Ulysses Grant (1822–1885) a rabszolgák fölszabadításáért vívott északamerikai
polgárháborúban az északi csapatok egyik tábornoka, később az
egész sereg főparancsnoka volt; a háború után köztársasági elnökké választották
8 Szeparatisták: a déli államok elkülönülésének hívei, szemben a föderalistákkal,
az északiakkal, az Egyesült Államok egységének híveivel

a borzalmas szecessziós9 háború idején. A légi út öt napig
tartott.
Lássuk hát, milyen különös körülmények közt zajlott le a
foglyok szökése – a szökés, amely a már ismert katasztrófával
végződött.
Abban az esztendőben, 1865. február havában, Grant tábornok
több ízben is megkísérelte Richmond elfoglalását,
de sikertelenül; az egyik támadás alkalmával több tisztje az
ellenség kezére került, és a városba internálták őket. A foglyok
csoportjának egyik legtekintélyesebb tagja a föderalisták
vezérkarához tartozó, Cyrus Smith nevezetű tiszt volt.
Cyrus Smith Massachusettsből származott, mérnök volt,
elsőrendű szakember; a háború alatt az Unió hadvezetősége
rábízta a hadászatilag oly fontos vasutak igazgatását. Igazi
északi ember volt, szikár, csontos, ösztövér. Negyvenöt
éves lehetett, kurtára nyírt haja és a szakálla őszbe csavarodott
már, busa bajuszát pedig ugyancsak hosszúra növesztette.
Nemes arcéle a régi érméken látható domborművekére
hasonlított; izzó szem, szigorú száj, egy hadiakadémia
tudósának vonásai. Azok közé a mérnökök közé tartozott,
akik úgy kezdik mesterségüket, hogy nem restellik megragadni
a csákány és a kalapács nyelét, mint ahogy némely
tábornok is egyszerű közlegényként indul pályafutásán.
Ezért aztán nemcsak szellemileg lett igen találékony, hanem
nagyszerű kézügyességre is szert tett. Izomzata egészen
szokatlan rugalmasságról tanúskodott. Mint valóban
a tettek embere – s egyszersmind gondolkozó lény is –

9 Az Egyesült Államok északi és déli államai közt lefolyt polgárháborút (1861–
1865) „szecessziós háborúnak” is nevezik (a latin secessio szó kiválást, elszakadást
jelent), mert az ültetvényeken rabszolgákkal dolgoztató déli államok
elszakadtak a rabszolgatartást ellenző északi államoktól; a háború az északiak
győzelmével végződött, és meghozta a rabszolgák fölszabadítását

könnyedén cselekedett, csak úgy duzzadt benne az élet,
erőfeszítés nélkül véghezvitt mindent, aminek nekifogott,
szívós kitartása minden balsorssal dacolt. Igen művelt volt,
igen gyakorlatias, igen agyafúrt – hogy ezzel az ősi szóval
jellemezzük leleményességét, amellyel minden kutyaszorítóból
kiverekedte magát –, mindig higgadt, remek vérmérsékletű.
A legcsüggesztőbb körülmények közt sem vesztette
el a fejét, magas fokon egyesítette magában mind a három
tulajdonságot, amely együtt meghatározza az energikus embert:
a testi és szellemi fürgeséget, a kezdeményezőkészséget
és az erős akaratot. Akár Orániai Vilmos jelszavát is
magáénak vallhatta volna, aki valamikor a XVII. században
ezt a kijelentést tette: „Akkor is nekivágok, ha nincs reményem,
s akkor is kitartok, ha nem kecsegtet siker...”
Cyrus Smith ugyanakkor maga volt a megtestesült
bátorság is. Harcolt a polgárháborúnak csaknem minden
nagy ütközetében. Ulysses Grant alatt kezdte a katonáskodást,
az illinois-i önkéntesek közt, ott küzdött
Paducahnál, Belmontnál, Pittsburg-landingnál, Corinth
ostromlóinak sorában, Port Gibsonnál, a Fekete-folyónál,
Chattanoogánál, Wildernessnél, a potomaci csatában, ott
harcolt mindenütt, és vitézül, méltó katonájaként a tábornoknak,
aki ezt a jelmondatot hangoztatta: „Én nem számolom
a halottaimat!” És Cyrus Smith százszor is azok
közé kerülhetett volna, akiket a félelmetes Grant nem szokott
megszámlálni, de a csatákban, bár sohasem kímélte
magát, mindig hozzászegődött a szerencse, egészen addig
a pillanatig, míg csak meg nem sebesült és fogságba nem
esett a richmondi harcmezőn.
Cyrus Smithszel egy időben, ugyanazon a napon, még egy
fontos személyiség esett a déliek fogságába. Nem kisebb
férfiú, mint a tiszteletreméltó Gedeon Spilett, a New York

Herald tudósítója, akinek az volt a feladata, hogy az északi
seregek kötelékében beszámoljon a háború fordulatairól.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 239
Tegnapi: 450
Heti: 689
Havi: 9 302
Össz.: 382 310

Látogatottság növelés
Oldal: JULES VERNE-A REJTELMES SZIGET/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »