FOLYTATÁS:

Maggie
Azt hiszem, a gyógytornászok a kelleténél egy kicsit jobban
odavannak a munkájukért. Különben miért lennének olyan boldogok és mosolygósak, miközben megizzasztanak és fájdalmat okoznak? Robert, a gyógytornászom most is százfogú vigyorral vár a kórház ambulanciáján. – Szia, Maggie! Készen állsz, hogy megdolgozzuk a lábadat? Nem nagyon… – Azt hiszem – felelem lesütött szemmel. Tudom, Robertnek az a feladata, hogy segítsen nekem ügyesebben járni. De semmi értelme segíteni, mert belül totál el van cseszve a lábam. A legutóbbi műtétem – amikor helyrerakták a törést a sípcsontom legfelső részén – hét órán keresztül tartott. Az orvosom azzal poénkodik, hogy robotláb. Az biztos, hogy több szeg és műanyag van bennem, mint egy szerszámosládában. Amikor a következő félévben Spanyolországba utazom, ki fognak akadni a reptéri fémdetektorok. Biztos megkérnek, hogy mászszak be a röntgengépbe, nem rejtegetek-e fegyvert a térdemben.

Robert bekísér a gyógytornaterembe. Hetente kétszer kell jönnöm. Heti két alkalom lassan egy éve, és az emberek még mindig megbámulnak séta közben. – Maggie, feküdj le, és tedd a bokádat a vállamra! – adja ki az utasítást Robert, szokás szerint a lényegre térve. Mély sóhajjal hátradőlök a matracon, és Robert vállára teszem a lábamat. Megfogja, aztán előrehajol. – Nyomj előre! A baleset óta ez csak egy kisbaba erősségével megy. – Gyerünk, Maggie! Megy neked jobban is. Ezt alig érzem. – Ennél sohasem lesz jobb – takarom el a karommal a szememet. – Dehogynem! Azt sem gondoltad volna, hogy újra járni fogsz, erre tessék… Erősebben nyomok a lábammal. – Ez az, csajos! Most pedig pontozd egytől tízig, hogy mennyire fáj! Tíz a kibírhatatlanul. – Nyolc. – Nyolcas? Még az is lehet, hogy kilences. – Ha most keményen dolgozol, annak később meglesz a gyümölcse – biztat. Nem válaszolok, csak továbbra is fokozott nyomást gyakorolok a lábamra. Hátradől és leereszti. Hú, vége! – Remek. Most pedig tartsd nyújtva mindkét lábadat, és felváltva hajlítsd be őket! A jobb lábammal kezdek. Azt nem cseszte szét annyira a baleset, már begyógyultak rajta a sebek. Nagyjából. De amikor a balt kell behajlítanom, olyan érzés, mintha súlyok lógnának rajta. Centiről centire hajlítom. Már a felemelésétől is úgy

izzadok, mint egy hosszútávfutó. A „szánalmas” szó elég jól jellemzi a tizenhét éves életemet. – Még egy kicsit! – szól rám Robert, amikor már éppen le akarom ereszteni. – Ez mennyire fáj egytől tízig? Mielőtt mondhatnám, hogy kilences, megcsörren a mobilja. És csak csörög. És csörög. – Nem veszed fel? – kérdezem. – Amikor páciensem van, akkor nem. Hajlítsd azokat a lábakat, Maggie! – Lehet, hogy fontos – jegyzem meg reménykedve. – Ha az, akkor majd üzenetet hagy. Dr. Gerrard említette, hogy januárban itt hagysz minket. – Aha – emelgetem a lábaimat fogcsikorgatva. – Kaptam egy féléves ösztöndíjat Spanyolországba. A fertőzés miatt kérvényeznem kellett, hogy hosszabbítsák meg. – Spanyolország, ejha! – füttyent elismerően Robert. – Szerencsés hölgyemény. Szerencsés? Nem vagyok szerencsés. A szerencséseket nem csapja el egy autó, és nem kell fájdalmas gyógytornára járniuk. A szerencséseknek nem váltak el a szülei, és nem csak évente egyszer látják az apukájukat. A szerencséseknek vannak barátaik. Most, hogy így belegondolok, valószínűleg én vagyok a legszerencsétlenebb az egész világon. Még húsz percig kínozzuk a lábamat. Úgy mennék már, de tudom, hogy még nincs vége. A gyógytorna utolsó lépéseként Robert át masszírozza a lábizmaimat. Lehúzom a melegítőnadrágomat, és sortban a fémasztalra ülök. – Halványul a pirosság? – kérdezi, miközben kesztyűs kézzel gyógyszeres kenőcsöt masszíroz a bőrömbe.

– Nem tudom. Nem szeretek ránézni. Igazából bárhová nézek, csak a heges bal lábamra ne kelljen. Olyan ronda, mintha egy kétéves telerajzolta volna zsírkrétával a vádlimat meg a combomat. Csakhogy a nyomok nem zsírkrétától vannak. Hanem a műtétektől, miután Caleb Becker részegen elgázolt. Próbálom kiverni a fejemből Calebet, de nem megy. Úgy beleette magát az agyamba, mint egy rákos daganat. Hála istennek, legalább már nincsenek rémálmaim a balesetről. Több mint fél évig voltak. Utálom Calebet. Utálom, amit velem tett, és örülök neki, hogy messze van tőlem. Igyekszem nem gondolni rá, hol van. Ha túlságosan belegondolok, még bűntudatom is támad. Úgyhogy nem gondolok rá. Csak végigvánszorgok az életemen, és közben nem foglalkozom azokkal a dolgokkal, amik annyira lehúznának, hogy utána nem tudnék felkelni. Robert alaposan átmasszírozza a lábizmaimat, én pedig megvonaglok a fájdalomtól. – Nem kéne fájnia, amikor ezt csinálom – szólal meg. – Nem fáj. Csak… nem szeretem, ha valaki hozzáér a hegekhez. Még nekem sincs gyomrom hozzá, hogy megfogjam őket. – A mélyvörös szín el fog halványulni – veszi szemügyre Robert. – Adj még neki egy pár hónapot! Robert végül bejelenti, hogy végzett. Visszaveszem a melegítőnadrágomat, ő pedig ráír valamit a papírjaimra. Gyorsabban mozog a tolla, mint ahogy én beszélni tudok. – Mit írsz? – kérdezem aggodalmasan. – Csak értékelem a fejlődésedet. Kérvényezem, hogy dr. Gerrard jöjjön be jövő héten a gyógytornádra. Semmi pánik, Maggie! – győzködöm magamat.

– Miért? – Szeretnék változtatni a terápiádon. – Ez nem hangzik valami jól. – Ne aggódj, Maggie! – veregeti meg a vállamat. – Csak össze kell állítanunk egy gyógytornás tervet, amit nélkülem is tudsz csinálni Spanyolországban. Gyógytorna Spanyolországban? Nem pont így képzeltem el a tengerentúli tartózkodásomat. Ezt viszont nem közlöm Roberttel. Helyette erőtlenül rámosolygok. Gyógytorna után Mae néni étkezdéje felé veszem az irányt, ahol az anyukám dolgozik. Tudom, hogy nem hangzik valami menőnek, de muszáj volt munkát vállalnia, miután apa két éve lelépett. A főnöke, Mr. Reynolds elég jó fej, sok szabadságot adott neki, amikor kórházban voltam. Nem vagyunk gazdagok, de van fedél a fejünk fölött, és Mae nénis kaja a hűtőnkben. Leülök az egyik asztalhoz, anya pedig bemegy a konyhára, hogy vacsorát hozzon nekem. Éppen belekezdenék a könyvembe, amikor felpillantva látom, hogy Danielle, Brianne és az unokatesóm, Sabrina lép be az étterembe. Istenem, milyen… tökéletesen festenek! Danielle és Brianne régen a barátnőim voltak. Leah Beckerrel folyton velük lógtunk. Mind a négyen bekerültünk a gimis teniszcsapatba, és az első közös teniszóránk óta – amire a Paradise Com mu nity Centerbe jártunk kilencéves korunktól – elválaszthatatlanok voltunk. Sabrina volt a kívülálló közöttünk, a nem sportos típus. Emlékszem, anya kért meg rá, hogy cipeljem magammal Sabrinát, amikor a barátnőimmel elmentünk valahova. A baleset a feje tetejére állította Paradise-t. Amikor Caleb elgázolt, nemcsak a lábamat tette tönkre, hanem a barátságomat is az ikertesójával, Leah-val, meg anya barátságát Mrs. Beckerrel. Most

már láthatatlan kerítés magasodik a mi otthonunk és a Becker-ház között, pedig régen szabadon jöttünk-mentünk. Először nem is volt rá időm, hogy hiányoljam Leah-t, mert a kórházban folyton csörgött a telefonom. Anyát lefoglalta, hogy válaszoljon a hívásokra, és arra biztatott, hogy minél kevesebbet beszéljek – koncentráljak inkább a gyógyulásra. De ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a hívások, míg végül teljesen abbamaradtak. Mindenki élte az életét, amíg én otthon lábadoztam. Sabrina régen rendszeresen átjött, hogy tájékoztasson az iskolai pletykákról. Az unokatesóm most már Brianne-nel és Danielle-lel barátkozik, ami tök fura, mert a baleset előtt mindketten tojtak rá. Sohasem kérdeztem Sabrinát Leah-ról… Sabrina pedig sohasem hozza fel a témát. Leah-nak miattam került börtönbe a testvére. Biztos, hogy megutált érte. Szó szerint egyik napról a másikra legjobb barátnőkből idegenekké váltunk. Valahányszor eszembe jut, hogy hétfőn visszamegyek a gimibe, összeszorul a gyomrom. Szinte az egész harmadik osztályt otthon végeztem el a tankerület által kijelölt oktatók segítségével, mert az első műtétem után elfertőződött a lábam. Most már végzős vagyok. Nem tudom, melyik lesz rosszabb: kimenni a házból, vagy iskolába járni, és szembenézni a többiekkel. Mi van, ha összefutok Leahval? Mit mondjak neki? Az uncsim és az egykori barátnőim az ajtóban állva várják, hogy leültessék őket egy szabad asztalhoz. Na, az ilyen helyzetekben azt kívánom, hogy anya bárcsak ne pincérnőként dolgozna. Alapjáraton nem zavar, hogy rózsaszín műszálas egyenruhát hord, amire a szend vicskínálatra célozva az van írva, hogy „DUPLA ÉLVEZET” – de ettől, meg hogy a régi barátnőimet szolgálja ki, legszívesebben az asztal alá bújnék.

Anya kijön a konyhából a vacsorámmal. Gyötrődve figyelem, ahogy meglátja Danielle-t, Brianne-t és Sabrinát. – Sziasztok, lányok! – csillan fel a szeme. Felém int. – Nézd, Mag gie! Itt vannak a barátnőid meg az uncsid. Brianne és a többiek műmosolyt villantanak anyára, aki mit sem sejt. Bátortalanul intek egyet, aztán az asztal sarkára meredek, ahonnan letört egy kis darabka. Remélem, anya veszi az adást. – Miért nem ültök oda Maggie-hez? Teljesen egyedül van – hallom anya hangját. Miért nem közli velük azt is, hogy most már lúzer vagyok? Talán szereznem kéne egy nagy „L” kitűzőt a pólómra. A lányok – beleértve az uncsimat is – egymásra nézve vállat vonnak. – Rendben – felelik. Miért kell úgy tenni, mintha barátnők lennénk? Totál megjátszás. Nem éri meg. – Sziasztok! – szólalok meg, amikor anya odavezeti őket az asztalomhoz, és leteszi elém a kedvenc vacsorámat: borsólevest és marhás szendvicset sült krumplival, szósszal. – Mrs. Armstrong, milyen dupla élvezetet ajánl? – érdeklődik Brianne. A többi lánynak gúnyos félmosolyra húzódik a szája, én pedig mélyebbre süllyedek a széken. Anyának szeme sem rebben, rögtön belevág a felsorolásba. – Új duplaszendvics-kínálatunk van pulykával, baconnel, salátával, paradicsommal, majonézzel és a ház szószával. A sült marhás és sajtos is új változat. Mindegyikben két réteg kenyér van belül. Danielle úgy fest, mint aki mindjárt elhányja magát.

– Már attól elzáródnak az ereim, ha végighallgatom ezt a koleszterinbomba menüt – jelenti ki. – Még hogy a koleszterin! – tódítja Sabrina. – Két réteg kenyér? Szénhidrátbomba. Mégis mióta aggódik az unokatesóm a szénhidrátok miatt? Lenézek a tányéromra. Szénhidrát a négyzeten. És koleszterin a köbön. – Én egy light kólát kérek kis salátával, Mrs. Armstrong – adja le a rendelést Brianne. – Én is – csatlakozik Sabrina. – És én is – zárja a sort Danielle. – Van ezersziget öntetes, kéksajtos, kertész, zsírszegény olaszos… – Nekem ezersziget lesz – választ Sabrina. – Mellé kérem. – Szerintem én a zsírszegény olaszost választom – vonja össze Da nielle gyantázott szemöldökét elgondolkodva. – Mellé. – Nem kérek öntetet – közli oldalra biccentett fejjel Brianne. Nem kér öntetet? Mi lett a csipszes-pizzás zabálásokkal? Csak egy évig voltam távol, de totál elvesztettem a fonalat. Anya elmegy beütni a rendeléseket, én pedig egyedül maradok a salátaevő unokatesómmal és az exbarátnőimmel… meg a bor só leve sem mel, a marhás szendvicsemmel, a sült krumplimmal és a szószommal. Tényleg éhes voltam, de most már nem tudok enni. Brianne a táskájában turkál, majd elővesz egy kis tükröt. – Add ide, ha végeztél! – szól oda Sabrina. Amikor megkapja a tükröt, megpróbálja benne megnézni a feje hátulját. Ami persze egy tükörrel lehetetlen, de ezt nem én fogom elmagyarázni neki. – Mit csinálsz, Sabrina? – érdeklődik Danielle. – Szerintem le kell vágatnom a hajamat holnapra. – Csajok, ne parázzatok már! – nevet Danielle. – Csak egy buli, nem elnöki bál.

– Milyen buli? – kérdezem. Aztán legszívesebben megdöglenék, amiért megkérdeztem. Nyilván nem vagyok meghíva. Amúgy sem akarok menni. De most úgy tűnik, mintha akarnék. A lányok egymásra néznek. Nem akarják elmondani. Pff, miért kellett egyáltalán rákérdeznem? – Tanévnyitó buli – válaszolja végül Danielle. – Brian Newcomb- éknál. Ki hitte volna, hogy anya pont ebben a pillanatban bukkan fel a light kólájukkal meg az extranagy szelet pitémmel? – Ó,  buli! Mikor? Maggie IMÁDNÁ, ha bulizhatna egyet. Ugye, szívem? Válasz helyett hatalmasat harapok a marhás szendvicsembe. Így megmenekülök attól, hogy felelnem kelljen, viszont mindjárt megfulladok a gigászi húsdarabtól. Brianne mintha a puszta látványomtól is okádni készülne. – Ööö… jöhetsz, ha akarsz, Maggie – töri meg a csendet az uncsim. Nyilván csak szánalomból hívott el. Ezt bárki észrevette volna, csak egy Mae nénis pincérnő nem. Nem megyek el abba a buliba. Csak fogalmam sincs, hogy mondjam el egyszerre anyának és okozzak megkönnyebbülést a régi barátaimnak. Ráérősen rágom a falatot. A baleset előtt, másodikban az egyetemi utánpótláscsapatban teniszeztem. Most, végzősként még a gólyák közé sem jutnék be. Nem mintha akarnék, mert ahhoz rövid szoknyát kéne húzni. Soha többé nem veszek fel teniszszoknyát, senkinek sem mutatom meg a ronda hegeket a lábamon. Amúgy meg hogy teniszezzen az ember, ha járni sem tud rendesen?

Az utolsó marhadarabkát is lenyelve rádöbbenek, hogy mindanynyian a válaszomra várnak. Ööö… Anya reménykedő arcát látva leesik, hogy sajnál. Mintha zavarna, hogy a lányok már nem a barátaim… Anyát zavarja. Neki kell fizetnie a biztosító által nem fedezett kórházi számláim felét. A szüleim elváltak, és utálom azt érezni, hogy anya pluszban stresszel miattam. A bűntudat zsíros szendvicsdarabként üli meg a gyomromat. Legszívesebben elfintorodnék, amikor meghallom a saját hangomat: – Persze, jól hangzik. Anya fellélegzik, a lányoknak meg eláll a szava. – Érte tudtok jönni? – kérdezi anya az uncsimtól. – Persze, Linda – feleli Sabrina. Komolyan úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek az anyja játszótéri találkozót szervezett. Pláne, miután anya még folytatja. – Mikor? – Szerintem nyolc körül. – Rrremek! – nyugtázza anya úgy, mintha a répa, retek, mogyoróra gyakorolna. Hogy fogok kibújni ez alól anélkül, hogy anya megtudná? Nincs az az isten, hogy elmenjek abba a buliba, és mindenki tátott szájjal bámuljon. Pont elég, hogy hétfőn körberöhögnek majd a suliban. Miután anya kihozza a kis salátájukat, és két percre magunkra hagy, Brianne félénken rám mosolyog. – Hallottad a nagy hírt? Hírt? Ööö… mostanság nem annyira vagyok benne a pletykaláncban.

– Azt, hogy Mr. Meyer parókát hord? – tippeltem az iskolaigazgató titkára. Egy ideje ezt beszélik róla. – Nem, az már tök régi – nevet Brianne. – Arról beszélek, hogy holnap kiengedik Caleb Beckert. Micsoda? Danielle belemártja a villáját a szószba, majd egy falat salátát
szúr rá. – Mrs. Becker felhívta ma az anyukámat. Hamarabb szabadul. Kíváncsi vagyok, hogy visszaengedik-e a suliba. Hamarabb szabadul? Még legalább fél évet kéne ülnie. Megvolt a tökéletes tervem: lelépek Spanyolországba, mire visszatér. Éles fájdalom nyilall a mellkasomba, amikor levegőt veszek. Remeg a kezem. Kisebbfajta pánikrohamom van, de igyekszem eltitkolni a többiek elől. – Maggie, jól vagy? – kérdezi Sabrina, miközben eltolom magam elől a pitét.
Nem. Egyáltalán nem vagyok jól.

Oldal: SIMONE ELKELES: KIŰZETÉS A PARADICSOMBÓL/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat