Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Elôszó

December 31.
„Fogadalmak”
Érzem, hogy ez a mi évünk lesz. Lake-é és az enyém.
Az elmúlt időszak nem sok jót tartogatott a számunkra.
A szüleim több mint három évvel ezelőtt váratlanul meghaltak,
és azóta egyedül nevelem az öcsémet. Ráadásul Vaughn
közvetlenül a tragédia után úgy döntött, hogy véget vet a
két éve tartó kapcsolatunknak. Mindennek a tetejébe még
az ösztöndíjamról is le kellett mondanom. Az, hogy otthagytam
az egyetemet, és visszaköltöztem Ypsilantibe, hogy
Caulder gyámja legyek, életem egyik legnehezebb döntése
volt… De egyben az egyik legjobb is.
A következő év minden egyes napja az alkalmazkodásról
szólt. Hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy összetörték a
szívem, hogy többé nincsenek szüleim, és hogy egy csapásra
magam is szülő és családfenntartó lettem. Ha jobban
belegondolok, Caulder nélkül nem tudtam volna végigcsinálni.
Ő volt az, aki végig tartotta bennem a lelket.

szivcsapas2.jpg
A tavalyi év első felére nem is emlékszem. Az időszámítás
számomra szeptember 22-én kezdődött el, aznap, amikor
először megláttam Lake-et. Na persze, az ezután következő
hónapok éppen olyan bonyodalmasak voltak, mint a korábbiak,
csak egészen más módon. Soha senkivel nem éreztem
olyan boldognak magam, mint vele – de a körülmények közénk
álltak, így akkoriban nem volt részem túl sok boldogságban.
Ez az év már jobban alakult, legalábbis bizonyos szempontból.
Rengeteg szerelem, fájdalom, gyógyulás és még több
alkalmazkodás volt benne.
Julia szeptemberben hagyott itt bennünket. Nem is sejtettem,
hogy a halála ennyire megvisel majd. Szinte olyan
volt, mintha a saját édesanyámat vesztettem volna el újra.
Hiányzik anya, és hiányzik Julia. Még szerencse, hogy itt
van nekem Lake.
Akárcsak én, apa is szeretett írni. Mindig azt mondogatta,
hogy ha naponta leírjuk a gondolatainkat, az felér egy lélekterápiával.
Talán azért tettem túl magam ennyire nehezen az
elmúlt három év történésein, mert nem fogadtam meg a tanácsát.
Úgy gondoltam, hogy az a néhány slam-előadás elegendő
terápia lesz a számomra. Talán tévedtem. Szeretném, ha az
elkövetkező évem éppen olyan lenne, amilyenre terveztem: tökéletes.
Így hát elhatároztam, hogy mostantól írni fogok. Ha
aznap csak egyetlen szó kívánkozik ki belőlem, azt is papírra
vetem… a lényeg, hogy kiadjam magamból.
ELSÔ
RÉSZ

1.
Január 5., csütörtök
Ma feliratkoztam az órákra. Nem sikerült megcsípni azokat
a napokat, amiket szerettem volna, de mivel már csak két
félévem van hátra, nem lehetek túl válogatós a beosztással
kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy a következő szemeszter
után megpályázok egy állást a környékbeli iskolákban. Ha
minden jól megy, jövő ilyenkorra már újra taníthatok. Jelenleg
diákhitelből élünk, de a nagyszüleim szerencsére mindenben
támogatnak, amíg megszerzem az egyetemi diplomát.
Nem tudom, mihez kezdenénk nélkülük!
Ma este Gavinnel és Eddie-vel vacsorázunk. Azt hiszem,
sajtburgert készítek. A sajtburger jól hangzik. Egyelőre enynyi…
–Layken itt van, vagy odaát? – viharzik be Eddie az ajtón.
– Odaát – kiabálok ki a konyhából.
Talán van valami jel a házamon, ami azt sugallja az embereknek,
hogy nem kell kopogtatniuk? Lake már nyilván nem vesződik ezzel,

de úgy tűnik, hogy ez a szokása a barátnőjére is átterjedt. Eddie átszalad
az út túloldalára, Lake-ékhez, Gavin pedig öklével megkocogtatja
az ajtót, és belép. Ez még nem egyenlő a hivatalos kopogással,
de a többiekhez képest így is határozott fejlődést mutat.
– Mit eszünk? – kérdezi, miközben lerúgja a cipőjét.
– Sajtburgert – felelem, és a kezébe nyomok egy sütőlapátot.
A tűzhely felé mutatok, és megkérem, hogy fordítson egyet a húspogácsákon,
én pedig kiveszem a krumplit a sütőből.
– Will, észrevetted már, hogy valahogy mindig mi ketten robotolunk
a konyhában? – kérdezi Gavin.
– Talán nem is baj – felelem krumplilapátolás közben. – Emlékszel
még Eddie Alfredójára?
Gavin arca fájdalmas grimaszba rándul, ahogy felidézi a barátnője
főztjét.
– Igazad lehet – mondja.
Kikiabálok Kelnek és Cauldernek, hogy jöjjenek megteríteni az
asztalt. Az elmúlt egy évben, mióta Lake-kel összejöttünk, Gavin
és Eddie hetente legalább kétszer nálunk vacsorázott. Be kellett szereznem
egy rendes étkezőasztalt, mert a konyhapultot teljesen kinőttük.
– Szia, Gavin!
Kel belép, és kivesz néhány poharat a szekrényből.
– Szia! – int vissza Gavin. – Kitaláltad már, hol tartsuk a bulidat
a jövő héten?
– Nem tudom – von vállat. – Mondjuk, elmehetnénk bowlingozni,
vagy tőlem lóghatunk akár itt is.
Közben Caulder is befut, és munkához lát. Észreveszem, hogy a
kelleténél eggyel több terítéket készít ki.
– Várunk még valakit? – kérdezem.

– Kel áthívta Kierstent – feleli Caulder incselkedő hangon.
Kiersten úgy egy hónapja költözött az utcába, és Kel szemmel láthatólag
érdeklődni kezdett iránta. De persze sohasem vallotta volna
be. Most, hogy lassan betölti a tizenegyet, Lake és én már számítottunk
erre. Kiersten néhány hónappal idősebb nála, és jóval magasabb,
de mivel a lányok gyorsabban érnek, mint a fiúk, Kelnek minden
esélye megvan rá, hogy idővel behozza a hátrányát.
– Legközelebb szólj, mielőtt meghívsz valakit! Most készítenem
kell még egy sajtburgert – mondom, és a hűtőhöz lépek, hogy kivegyek
egy húspogácsát.
– Ő nem eszik iyesmit. Vegetáriánus – szólal meg Kel.
Nagyszerű! Visszateszem a húst a frigóba.
– Nincs itthon semmilyen húspótló. Most mit adjak neki? Üres
kenyeret? – kérdezem.
– Az jó lesz – mondja Kiersten, miközben belép az ajtón, természetesen
kopogás nélkül. – Szeretem a kenyeret. És a sült krumplit
is. Csak olyasmit nem eszem, amiért ártatlan állatokat kellett lemészárolni.
Az asztalhoz lép, felkap egy rolni papírtörlőt, és laponként tépkedve
egy-egy darabot a tányérok mellé fektet. A magabiztossága
miatt egy kicsit Eddie-re emlékeztet.
– Ez meg ki? – suttogja Gavin. Őt is megdöbbenti, milyen otthonosan
mozog nálunk a kislány. Most vacsorázik itt először, de
ránézésre ezt senki nem mondaná meg róla. Pillanatok alatt átveszi
az irányítást.
– A tizenegy éves szomszédunk, akiről a múltkor meséltem. Bár
annak alapján, amit az előbb mondott, idősebbnek gondolnám. Azt
hiszem, ő inkább egy vörös hajú kislány bőrébe bújt felnőtt.
– Ő az, akibe Kel belezúgott? – vigyorog Gavin.

Szinte látom, ahogy beindulnak az agyában a fogaskerekek. Már
most azon gondolkodik, hogyan fogja zavarba hozni Kelt a vacsoránál.
Érdekes estének nézünk elébe.
Gavinnel az elmúlt év során elég jó barátságba kerültünk. Ez már
csak azért is jól jött, mert Eddie és Lake szinte elválaszthatatlanok
voltak. Az, hogy Kel és Caulder is jól kijönnek velük, már csak hab
a tortán. Nagyon jó kis társaság jött össze, és szívből remélem, hogy
ez a csapat együtt is marad. Végre Eddie és Lake is befut, és asztalhoz
ül. Lake haja még vizes, egy kis kontyban fogja össze a feje
búbján. Mamuszban, melegítőnadrágban és pólóban jött át. Tetszik,
hogy már ennyire otthon érzi magát nálam. Leül mellém, és
puszit nyom az arcomra.
– Kösz, drágám! – mondja. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott.
Próbáltam online bejelentkezni a statisztikakurzusra, de betelt
a csoport. Holnap be kell vetnem minden csáberőmet a tanulmányi
irodában.
– Miért veszel fel statisztikát? – kérdezi Gavin, miközben ketchupot
nyom a tányérjára.
– Télen lenyomtam gyorstalpalón az algebra kettőt. Próbálom
első évben letudni az összes matekos tárgyat, hogy minél előbb
megszabaduljak tőlük.
Lake kiveszi a ketchupos flakont Gavin kezéből, és mindkettőnknek
nyom belőle egy-egy adagot.
– Hová sietsz ennyire? – értetlenkedik Gavin. – Már most több
kredited van, mint Eddie-nek és nekem együttvéve.
Eddie egyetértően bólint, és beleharap a sajtburgerébe. Lake Kel
és Caulder felé biccent.
– Csakhogy nekem több gyerekem is van, mint kettőtöknek
együttvéve. Hát ezért a nagy sietség.

– Mi a szakirányod? – fordul Lake-hez Kiersten.
Eddie a hang irányába néz. Csak most veszi észre, hogy plusz egy
fő ül az asztalnál.
– Te meg ki vagy? – kérdezi.
Kiersten rámosolyog.
– Kiersten. A házunk a szemközti oldalon áll, átlósan Willével
és Caulderével, és párhuzamosan Laykenével és Kelével. Detroitból
költöztünk ide karácsony előtt. Anya szerint le kellett lépnünk a városból,
mielőtt a város lép át rajtunk… bármit is jelentsen ez. Tizenegy
éves vagyok. 2011. 11. 11-én töltöttem be a tizenegyet. Elég
fontos nap volt. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy éppen
2011. 11. 11-én lettek tizenegy évesek. Csak az a kár, hogy délután
háromkor születtem. Ha mondjuk 11 óra 11-kor bújtam volna ki,
tutira bekerülök a hírekbe, vagy ilyesmi. Akkor felvettem volna a
műsort, és később betehettem volna a portfóliómba. Ugyanis színésznőnek
készülök.
Mindannyian csodálkozva meredünk Kierstenre, de őt ez szemmel
láthatólag nem tudja kizökkenteni.
– Szóval mi a szakirányod, Layken? – ismétli meg a kérdést.
Lake leteszi a sajtburgerét és megköszörüli a torkát. Pontosan tudom,
mennyire utálja ezt a kérdést.
– Még nem döntöttem el – feleli határozott hangon. Kiersten sajnálkozó
pillantást vet rá.
– Értem. A nagy döntés. A legidősebb bátyám három éven át volt
másodéves a fősulin. Mostanra annyi kreditet gyűjtött, hogy már
öt különböző szakirányt választhatott volna. Szerintem azért nem
akar dönteni, mert neki tökéletesen megfelel, hogy mindennap délig
alszik, bemegy az egyetemre, beül három órára, esténként meg
bulizni jár. Ez biztosan jobb poén, mint lediplomázni és munkát

szerezni. Anyukám szerint viszont csak így próbálja felfedezni a
benne rejlő képességeket. Ekkora baromságot!
Nekem hirtelen megakad az üdítő a nyelőcsövemben, akkorát
nevetek.
– Azt mondta, hogy „baromság”! – kiált fel Kel.
– Kel, ne mondd azt, hogy „baromság”! – szól rá Lake.
– De Kiersten mondta először, hogy „baromság” – veszi védelmébe
barátját Caulder.
– Caulder, ne mondd, hogy „baromság”! – kiabálok rá.
– Bocsi! – szabadkozik Kiersten. – Anyukám szerint a káromkodás
a Szövetségi Kommunikációs Bizottság hibája, mert bizonyos
szavakat ebbe a kategóriába sorolt. Ha ezeket a szavakat sokat használnánk,
többé már nem számítanának káromkodásnak, és senki
sem sértődne meg rajtuk.
Te jó ég, ezzel a kölyökkel nem könnyű lépést tartani!
– Tehát anyukád arra bátorít benneteket, hogy káromkodjatok?
– kérdezi Gavin.
Kiersten bólint.
– Bár én ezt nem így fogom fel. Inkább arra buzdít bennünket,
hogy merjünk szembeszállni egy olyan rendszerrel, amely bizonyos
szavakat megbélyegez és károsnak kiált ki, holott azok éppúgy
betűk véletlenszerű keverékéből állnak, mint bármelyik másik
szó. Például vegyük a „pillangót”. Mi van, ha egy nap valaki kitalálja,
hogy ez egy káromkodás? Az emberek hirtelen sértésként kezdik
használni, és mindenféle negatív érzelmeket társítanak hozzá.
Maga a szó semmit sem jelent, csupán a társadalom által ráruházott
negatív asszociációk révén válik káromkodássá. Viszont ha állandóan
pillangót mondunk, az emberek egy idő után érzéketlenné válnak
rá. A sokkhatás csökken, és végül ez is csak egy kifejezés lesz

a sok közül. Ugyanez érvényes az összes úgynevezett szitokszóra.
Ha sokat ismételgetjük őket, senkit sem zavarnak majd. Legalábbis
anyukám szerint.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: COLLEEN HOOVER-SZÍVCSAPÁS 2/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »