„Egy nap, ahogy festettem, a fekete elborította a vászon teljes felületét,
formák, kontrasztok, átlátszóságok nélkül.
Ebben a szélsőségben én valamiképpen a fekete tagadását láttam.
A textúra egyenetlenségei hol gyengébben, hol erősebben verték vis�-
sza a fényt, a sötétségből világosság sugárzott, egy festészeti fény, melynek
különleges érzelmi ereje még inkább felcsiholta bennem a vágyat,
hogy fessek.
Az eszközöm már nem a fekete volt, hanem ez a feketéből áradó titkos
fény.”
Pierre Soulages

Anyám kék volt, hamuszürkével kevert halványkék, a keze különös
módon sötétebb, mint az arca, amikor rátaláltam az otthonában
azon a januári reggelen. A keze mintha tintafoltos lett volna
az ujjpercek hajlataiban.
Anyám több napja halott volt.
Nem tudom, hány másodperc, sőt perc kellett, hogy ezt felfogjam,
a szituáció egyértelműsége ellenére (anyám az ágyán feküdt, és
semmire nem reagált); nagyon hosszú, suta, lázas idő telt el, mire a
tüdőmből kiszakadt a kiáltás, mint egy több percig tartó légzéskimaradás
után. Még ma, két évvel később is rejtély számomra, milyen
mechanizmus révén tudta az agyam oly sokáig elhárítani magától
anyám testének és főként szagának érzékelését, hogyan telhetett
olyan sok időbe, míg elfogadta az előtte fekvő információt? Nem ez
az egyetlen kérdőjel, amit a halála hagyott bennem.
Négy-öt héttel később ritka ködös kábulatban vettem át a Könyvkereskedők
Díját egy regényemért, melynek egyik szereplője egy mindentől
visszavonult, magába zárkózott anya, aki többévnyi csend
után újra visszatalál a szavakhoz. Még a megjelenése előtt odaadtam
a könyvet anyámnak; kétségkívül büszke voltam rá, hogy befejeztem
egy újabb regényt, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy bár a
történet fikció, megforgatom vele a sebben a kést.

Semmi emlékem nincs a helyről, ahol a díjátadás zajlott, sem magáról
a ceremóniáról. Azt hiszem, még mindig a rettenet hatása alatt
voltam – mégis mosolyogtam. Néhány évvel korábban a gyermekeim
apjának, aki szememre vetette, hogy állandó előre menekülésben
vagyok (arra a bosszantó képességemre célzott, hogy minden helyzetben
jó képet vágok), fellengzősen azt válaszoltam, hogy én teljességében
nézem az életet.
A tiszteletemre rendezett vacsorán is mosolyogtam, egyedül arra
törekedtem, hogy megálljak a lábamon, aztán hogy ülve maradjak,
és ne dőljek bele egyszer csak a tányéromba, hasonlóan ahhoz az
alábukó mozdulathoz, mely tizenkét éves koromban fejjel előrefelé
beröpített egy üres medencébe. Emlékszem, milyen fizikai, sőt atlétikai
dimenziót öltött az erőfeszítés, hogy tartsam magam, igen,
még ha az embereket nem is lehetett becsapni. Úgy véltem, jobb,
ha magamba zárom a bánatot, ha gúzsba kötöm, elfojtom, elhallgattatom,
egészen addig, míg végre egyedül lehetek, mintsem hogy
elengedem magam, ami csak egy hosszú üvöltés, vagy még inkább
hörgés lett volna, és kétségkívül a padlóra nyom. Az utóbbi hónapokban
egymást érték az engem érintő események, az élet – ezúttal
is – túl magasra tette a mércét. Úgy éreztem hát, hogy a zuhanás
idejére sem marad más, mint jó képet vágni, vagy szembenézni a
dolgokkal (még ha csak úgy teszek is).
És ehhez – ezt már régóta tudom – jobb állva maradni, mint lefeküdni,
és ajánlatosabb nem lenézni.
A rákövetkező hónapokban írtam egy másik könyvet, amelyhez már
több hónapja gyűjtöttem az anyagot. Visszagondolva fogalmam
sincs, miként voltam rá képes, hacsak nem azért, mert egyszerűen
nem volt semmi más, miután a gyerekeim elmentek iskolába, és én

légüres térbe kerültem, nem volt semmi más, mint a szék a bekapcsolt
számítógép előtt, úgy értem, nem volt más hely, ahová leülhettem
volna, ahová letehettem volna magam. Miután tizenegy évet lehúztam
ugyanannál a cégnél, egy hosszú konfliktust követően, ami
teljesen kiszívta belőlem az energiát, épp azelőtt bocsátottak el, hogy
rátaláltam a lakásában Lucile-re, oly kéken és oly mozdulatlanul, s
akkor a szédülés, amit az elbocsátás miatt éreztem, rettenetté alakult,
majd a rettenet zavaros köddé. Mindennap írtam, s egyedül
csak én tudom, hogy az a könyv, melynek anyámhoz semmi köze,
mégis mennyire át van itatódva a halálával és azzal a kedélyállapottal,
amelybe a halála miatt kerültem. Aztán megjelent a könyv, s nekem
nem volt anyám, hogy a rögzítőmön vicces üzeneteket hagyjon
a tévés szerepléseimmel kapcsolatban.
Még ugyanezen a télen egyik este, miközben a fogorvostól hazafelé
tartva egymás mellett lépkedtünk a Folie-Méricourt utca szűk járdáján,
a fiam egyszer csak minden előzmény nélkül, anélkül, hogy az addigi
beszélgetésünkben bármi erre ösztönözhette volna, azt kérdezte:
– A nagymama… valamiképpen öngyilkos lett, ugye?
Még ma is, ha eszembe jut, felkavar ez a kérdés, nem a tartalma,
hanem a formája, ez a valamiképpen egy kilencéves gyerek szájából,
ez a velem szembeni óvatosság, ahogy megszondázza a terepet,
tapintatosan puhatolózik. De lehet, hogy részéről ez valódi kérdés
volt: a körülményeket figyelembe véve Lucile halálát öngyilkosságnak
kell-e tekinteni?
Aznap, amikor megtaláltam anyámat, képtelen voltam elmenni a
gyerekeimért. Az apjuknál maradtak. Másnap bejelentettem nekik a
nagyanyjuk halálát, azt hiszem, valami olyasmit mondhattam, hogy
„Nagymama meghalt”, a kérdéseikre pedig azt válaszoltam: „Úgy

döntött, elalszik.” (Pedig olvastam Françoise Doltót1.) Néhány héttel
később a fiam helyre tett: nevezzük nevén a dolgokat. Nagymama
öngyilkos lett, igen, bedobta a törülközőt, lehúzta a rolót, beadta
a kulcsot, azt mondta, stop, elég volt, vége, és minden oka megvolt
rá, hogy ezt tegye.
Már nem tudom, mikor jutott eszembe, hogy anyámról írjak, köré
építkezve, belőle kiindulva, de azt tudom, mennyire elutasítottam
ezt a gondolatot, mennyire elhárítottam magamtól, a lehető legtovább,
listát állítva arról a számtalan szerzőről, akik írtak az övékről, a
legrégebbiektől a legújabbakig, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak,
mennyire ingoványos terep ez, milyen elcsépelt téma, elűztem
a hajnalban vagy egy-egy emlék kapcsán eszembe jutó mondatokat,
megannyi lehetséges regénykezdő formulát, melyeknek már
az első szavát sem akartam meghallani, felsorakoztattam, milyen
akadályokba ütköznék és milyen felbecsülhetetlen veszélyeknek tenném
ki magam, ha ilyen munkára vállalkoznék.
Anyám túl nagy, túl sötét, túl reménytelen terep volt – túlságosan
rázós terep.
Hagytam, hogy a húgom összeszedje a Lucile által írt leveleket,
papírokat, szövegeket, egy különleges málhát készítsen belőle, amit
hamarosan levitt a pincéjébe.
Nekem se helyem, se erőm nem volt hozzá.
Aztán megtanultam úgy gondolni Lucile-re, hogy ne akadjon el
közben a lélegzetem: felidézni azt, ahogy járt, előredőlő felsőtesttel,


a vállán keresztbe vetett és a csípőjéhez szorított táskával, ahogy a
cigarettát tartotta, az ujjai között összepréselve, ahogy lehajtott fejjel
benyomult a metrókocsiba, a keze reszketését, a pontos szóhasználatát,
a kurta nevetését, ami mintha őt magát is meglepte volna, azt,
ahogy a hangja az indulat hatására megváltozott, míg az arcán néha
semmi sem tükröződött.
Arra gondoltam, semmit nem szabad elfelejtenem sajátos, fanyar
humorából, a fantáziálásra való különös hajlamából.
Arra gondoltam, hogy Lucile felváltva volt szerelmes Marcello
Mastroianniba („ilyen pasiból jöhet vagy fél tucat”– mondta),
Joshka Schidlow-ba (a Télérama című magazin színikritikusába, akit
soha nem látott, de odavolt az írásmódjáért és az intelligenciájáért),
egy Édouard nevű üzletemberbe, akinek a valódi személyazonosságát
sosem ismertük meg, Grahambe, egy hamisítatlan tizennegyedik
kerületi csavargóba, aki üres óráiban hegedült, és gyilkosság áldozataként
végezte. Arra gondoltam, hogy anyám tyúkhúslevest kanalazott
Claude Monet és Emmanuel Kant társaságában ugyanazon
az estén egy távoli külvárosban, ahonnan gyorsvasúttal jött haza, és
hogy évekig meg volt fosztva a csekkfüzetétől, miután szétosztogatta
a pénzét az utcán. Arra gondoltam, hogy anyám tartotta ellenőrzése
alatt a vállalata informatikai rendszerét csakúgy, mint a párizsi
tömegközlekedés egészét, és kávéházak asztalán táncolt.
Már nem tudom, mikor adtam be a derekam, talán aznap, amikor
rájöttem, hogy az írás, az én írásom mennyire kötődik hozzá,
az ő fikcióihoz, azokhoz a tébolyult pillanatokhoz, amikor az
élet annyira súlyosan nehezedett rá, hogy muszáj volt elmenekülnie,
amikor a fájdalma már csak a mesén keresztül juthatott kifejezésre.

Akkor megkértem a testvéreit, hogy beszéljenek nekem róla, meséljenek
nekem. Felvettem őket, őket is és másokat is, akik ismerték
Lucile-t meg a mi vidám és sorstépázta családunkat. Többórányi
digitalizált anyagot raktároztam el a számítógépemen, emlékekkel,
csöndekkel, könnyekkel és sóhajokkal, nevetésekkel és bizalmas vallomásokkal
teli órákat.
Megkértem a húgomat, hogy hozza fel a pincéből a leveleket, írásokat,
rajzokat, kerestem, kutattam, előkapartam, kihantoltam, exhumáltam.
Órákat töltöttem azzal, hogy olvastam és újraolvastam,
filmeket, fotókat néztem, újra és újra feltettem ugyanazokat a kérdéseket
és más kérdéseket is.
És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni
az anyámat.

Lucile több mint egy órája figyelte már a fivéreit, ahogy
a földről a kőre, a kőről a fára lendültek, majd a fáról újra
le a földre, ezt a szaggatott táncot, melyet nehezére esett követni;
most épp összegyűltek valami körül, amit bár nem látott, feltételezte,
hogy egy rovar, mire a lányok is azonnal odaszaladtak, és lázas
igyekezettel próbáltak befurakodni a csoport közepébe. A féreg láttán
sikongatni kezdtek, mintha nyúznák őket, gondolta Lucile, an�-
nyira fülsértően visongtak, főként Lisbeth, aki úgy ugrált, mint egy
kisgida, míg Justine a legélesebb hangján szólongatta Lucile-t, hogy
azonnal jöjjön ő is, és nézze meg. Lucile-nek azonban, aki keresztbe
rakott lábbal ült világos selyemkrepp ruhájában, nehogy valahol
is meggyűrődjön, még bokáig felhúzott zokniján sem volt egyetlen
ránc sem, esze ágában nem volt megmozdulni. A padon gubbasztva
egy másodpercet sem veszített az előtte játszódó jelenetből, de a
világ minden kincséért sem csökkentette volna a távolságot, ami a
testvéreitől elválasztotta, akikhez időközben más gyerekek is csatlakoztak,
odacsalta őket a visítozás. Csütörtökönként Liane, az anyjuk,
kivétel nélkül az egész siserehadat leküldte a parkba, a nagyobbaknak
kötelességük volt vigyázni a kicsikre, egyetlen utasításként
azt kapták, hogy két óránál előbb ne jöjjenek vissza. A gyereksereg
nagy csinnadrattával kivonult a Maubeuge utcai lakásból, lecsattogott
öt emeletet, átment a Lamartine, majd a Rochechouart utcán,

hogy végül bemasírozzon a parkba, diadalittasan és feltűnően, nem
lehetett ugyanis nem észrevenni ezeket a gyerekeket, akiket csupán
néhány hónap választott el egymástól, már-már fehérbe hajló szőkeségüket,
világos szemüket, lármás játékaikat. Eközben Liane elnyúlt
a legközelebbi ágyon, és már aludt is, mint a bunda, kihasználva a
kétórányi csendet, hogy erőt gyűjtsön az ismétlődő terhességek, szülések,
szoptatások, a felsírásokkal és rossz álmokkal megszakított éjszakák,
a mosás, a szennyes pelenkák, a szakadatlanul egymást érő
étkezések után.
Lucile mindig ugyanarra a kissé félreeső padra telepedett le, ami
ugyanakkor elég közel esett a trapézok és hinták alkotta stratégiai
ponthoz, innen eszményien rálátott mindenre. Olykor hajlandó
volt játszani a többiekkel, máskor végig ott maradt, hogy a fejében
válogasson, magyarázta, de sosem mondta meg pontosan, mit, vagy
csak bizonytalan mozdulattal körbemutatott. Lucile a kiáltásokat,
a nevetéseket, a sírásokat válogatta, az örökös jövés-menést, zajt és
mozgást, amiben élt. Akárhogy is van, Liane megint terhes, nemsokára
heten lesznek, aztán bizonyára nyolcan, sőt, talán még többen.
Lucile néha eltűnődött azon, vajon anyja termékenységének van-e
határa, vagy a hasa a végtelenségig képes megtelni és kiürülni, rózsaszín,
sima bőrű kisbabákat termelni, akiket kacagva csókolgat ös�-
sze. De az is lehet, hogy a nők csak meghatározott számú gyereket
szülhetnek, amit Liane talán hamarosan elér, és akkor a teste végre
üres marad. Pontosan a pad közepén ülve, lábát a levegőben lógatva,
Lucile az új babára gondolt, akinek a születését novemberre
várták. Egy fekete kisbaba. Esténként ugyanis a lányszobában, ahol
már három ágy sorakozott, Lucile egy tiszta fekete, menthetetlenül
fekete húgocskáról álmodozott, aki pufók és fényes, mint egy hurka,
akihez a testvérei nem mernének odamenni, egy húgocskáról,

akinek a sírását nem értené senki, aki szüntelenül bömbölne, és akit
a szülei végül neki adnának. Lucile a szárnyai alá venné a babát,
bevinné az ágyába, és ő lenne az egyetlen – ő, aki pedig gyűlölte a
játékbabákat –, aki tudna vele bánni. A fekete babát amúgy Maxnak
fogják hívni, mint Estoquet tanító néni férjét, aki kamionsofőr.
A fekete baba csak és kizárólag az övé lesz, minden körülmények között neki fog engedelmeskedni és őt fogja védeni.

 

Oldal: DELPHINE DE VIGAN-SEMMI SE ÁLL AZ ÉJSZAKA ÚTJÁBA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat