Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

A búzamező közepén ültünk egy kitaposott gabonakör-képződményben,
én a horgászszéken, ő a csellótokomon, Tücske hosszú
hátát simogatva, és felváltva hallgatva hol a csellójátékomat, hol felfel
törő érzelmi hullámaimat. Ezért jött. Hogy lásson, és hogy halljon.
Szilárd volt a legjobb barátom. Bátyám helyett bátyám. Életem
első, és természetesen plátói szerelme. Csak plátói, mert már régóta
sejtettem, hogy ő nem a hölgyek társaságát keresi. Ám ilyesmiről
akkoriban nem volt szokás beszélni, én mégis rendkívül biztos voltam
az elméletemben, meg sem fordult a fejemben, hogy tévedhetek.
A plátói szerelemnek megvannak az előnyei. Csak a tiéd, a te titkod,
a te döntésed, a te terhed, és bár a szíved olyan szenvedélynek a rabja,
ami soha be nem gyógyuló sebet ejthet rajta, erre fel vagy készülve.
Csak sajog, de nem bánthat. Nincs is ennél szentebb, tisztább,
önzetlenebb, egyirányúbb, betegesebb és önzőbb szeretet a világon.
Egyfajta gwendoleni őrült elfogódás fűzött hozzá, amióta az eszemet
tudom. A szomszédék Szilárdja és én együtt nőttünk fel. Mivel
anya sokat ügyelt, ezalatt Szabóék vigyáztak rám, náluk aludtam.
Ha a gyerekkoromra hálával és szeretettel telve gondolok vissza, nos,
azért főleg őket illeti köszönet.
Az egész család zenészekből állt. Szilárd kései gyermekként jött a
világra, közte és a nővére között volt vagy húsz év. Az anyuka roppant
türelmes és mosolygós asszony volt, zongorát tanított a zeneiskolában.
Ő volt az, aki idejekorán felfedezte bennem a muzikalitásra
való hajlamot, úgyhogy tulajdonképpen játékos módon magánórákat
adott nekem, amikor náluk időztem. És az elég sokszor
megesett. Ha én mezei tündér vagyok, akkor Margit néni volt az én
tündér keresztanyám. Szilárd hegedült, akárcsak az apja, Benedek
bácsi, aki szintén a zeneiskolában tanított. Elképesztő alak volt a tata.
Soha nem felejtem, amikor jött haza viharvert biciklijét tekerve,

füstölgő cigarettával a szájában, hátán a hegedűtokkal, a kormányon
pedig egy hatalmas szatyor forró zsemle ingott, amit az akkor
még működő kenyérgyárban vásárolt a sarkon. Ha friss zsemleillatot
érzek, mindig a tatára gondolok és arra, hogy Szilárd és én vadmacska
módjára vetettük rá magunkat arra a szatyorra. A tata és biciklije
szerves egységet képeztek, láttam én már menet közben borotválkozni
a nyergében, de szállított rajta festményt is, és bizony
mondom, nem ismert lehetetlent az öreg, ha szükségesnek ítélte volna,
simán rákapcsol egy zongorát, hogy elfurikázza lejtőn felfelé.
Anyám sokszor viccelődött azon, hogy egy komplett kamarazenekar
lakik a szomszédunkban. Szabó-filharmonikusoknak hívta
őket, és mikor belépett az otthonukba, mindig a jegyszedőt kereste.
A zenekar utolsó tagja, Szilárd nővére, Hanna, brácsázott. És tényleg,
mikor mindenki otthon tartózkodott, mindig vártam, mikor
kezdenek neki valami szonátának. De soha nem zenéltek együtt. És
a mai napig nem értem, hogy mikor ennyiféle hatás ért, miért pont
a csellót választottam végül. Ők se értették. Így egyikük se taníthatott,
ráadásul a tanár, akihez kerültem, elég különös alak volt. Anya
szerint nem furcsa, hanem alkoholista. És én mégse gondoltam meg
magam. Tata mondta mindig, hogy ha betesszük a cselló mat a mosógépbe,
összemegy, hegedű lesz belőle, és akkor járhatok hozzá órára.
Imádtam a tatát, de határozottan tiltakoztam, és a puszta gondolattól
meghűlt bennem a vér, hogy a csellómat víz éri. Pedig volt
humorérzékem. Ha jobban belegondolok, tata hibája, hogy a cselló
mellett kötöttem ki. Szilárd, tata meg én rengeteget hallgattunk
együtt lemezeket, és volt egy Pablo Casals-lemezük. Bach csellószvitjeit
náluk hallottam először. Tata olyan volt, mint egy két lábon
járó ének-zene óra, ha meghallgattunk valamit, előtte elmesélte,
mit kell tudni a zenéről, a korról, a zeneszerzőről, és utána mindig

megbeszéltük a hallottakat. Zseniális volt. És én azon az estén szerelembe
estem a csellóval. Mélyen, igazán, őrülten. Mikor hatéves
lettem, és tata feltette anyámnak a kérdést, mikor írat be végre a zeneiskolába,
és kezdem el nála hegedűtanulmányaimat, én kijavítottam,
hogy jó lesz az gordonkának is, nem adom alább. Rázendített
egy harsogó kacajra, hogy el se fogom bírni a hangszert. Ha a hátamra
veszem, bele fogok süllyedni a talajba. És azért van a csellónak
tüskéje, hogy mint a virágkaró, majd megtámaszt a földben, hogy
egyenesen nőjek. Jó vicc. Csak azért is. Talán titkon ki akartam
egészíteni a kamarazenekarukat. Ki tudja. De soha egy percig nem
bántam meg ezt a döntésemet. Sok más döntésemet igen, de a csellót
nem. A cselló az életem kvintesszenciája. Megtanított emberré
válni.
Szabóék tehát elég korán felfedezték bennem a zenei hajlamot, és
addig rágták anyám fülét, amíg végül beíratott a zeneiskolába. Félt
az ezzel járó kiadások miatt, de Szabóék rengeteget segítettek ebben
is. Sohasem értettem igazán, miért tették ezt, hiszen később nem
bizonyultam akkora csodagyereknek. Rendelkeztem ritmusérzékkel,
és nem volt gondom a kottaolvasással, de nem mindig szólt úgy
az a zongora vagy az a cselló, ahogy én belül hallottam, hogy szólhatott
volna.
– Rengeteget fejlődtél, mióta utoljára hallottalak – cáfolt rá előző
gondolatmenetemre Szilárd ott, az ingó-bingó búzaszálak között. –
Holnap elhozom én is a hegedűt. Hozok kottát. Tanulunk valami
újat, rendben?
Belenyugvón bólogattam.
– Miért jöttél, Szilárd? – tettem fel neki a kérdést, még magam
számára is váratlanul.
– Aggódtam érted.

Nem, ez túl logikus. És ez olyan evidens, hogy kár szavakba formázni.
Ezt én nagyon is jól éreztem, tudtam, és engem az érdekelt,
mi volt az az ok, ami őt arra késztette, hogy hetekig vadásszon rám.
Gomolyogni kezdtek a gondolataim, mint mindig, most is a rossz
irányba: egyértelműen Bandi bácsi riasztotta, hogy találjon meg, és
győződjön meg róla, hogy nem herointúladagolom magam ezen a
búzamezőn, vagy vagdosom az ereimet anyám halála okán. Nagyon
rosszalló pillantást vethettem felé, mert végül csak előhozakodott
egy másik indokkal is. Egy sokkal lesújtóbbal.
– Valójában… El akartam mondani neked, hogy kaptam egy ösztöndíjat.
Szeptemberben Milánóba utazok.
Olyan volt, mintha a torkomon akadt volna egy marék műanyag
lepke.
– Az… az jó lesz neked – préseltem ki nem túl meggyőzően. –
Meddig?
– Egy év, de meghosszabbítható, ha szeretném. Még meglátom.
Nem akartam úgy elmenni, hogy nem köszönök el rendesen.
Rendesen. Vagyis hetekkel az utazása előtt. Legyen idő óvatosan,
sérülésmentesen elszakítani a köteléket, hogy majd ha visszajött, újra
összebogozzuk. Ha egyáltalán visszajön. Az emberek nem jönnek
csak úgy haza Olaszországból.
Összetört a szívem.
De betartotta az ígéretét. Másnap is eljött, és hozta a hegedűjét.
Így ment ez augusztus elejéig, amikor is ott találtam Szilárdot a valamikori
búzamező szélén ücsörögve a hegedűtokja mellett. A búzát
learatták. Lekaszálták a kottatartónkat. Azért mi folytattuk, de
így már nem volt az igazi, védtelennek éreztem magam a semmi közepén.
Szilárd felfedezte a hangulatváltozást, és szóvá is tette.

– Azért zavar, mert így messziről látszik, hogy itt vagyunk. Tök
béna. Nekem tetszett, hogy láthatatlan vagyok.
– Ha majd csellista leszel… – érvelt volna Szilárd.
– Megint kezded?
Válaszul némán forgatta a szemét. Én úgy voltam a csellózással,
mint a légzéssel. Létszükséglet. De hogy én bárkit azzal büntessek,
hogy az én játékomat kelljen hallgatnia…?
– Zsini, te olyan kis bolond vagy! Neked a színpadon a helyed.
Nem elrejtőzve a világ elől, hanem megmutatva neki, mi vagy.
– Mi vagyok én, Szilárd?
Elhallgatott, és kínjában a húrokat pengette a hegedűjén.
Inkább folytattuk a zenélést a levágott búza hegyes csonkjai között,
és bennem nőttön-nőtt a sértettség, amiért nem mondott semmit.
Vagy csak azt akarta, hogy erre magamtól jöjjek rá.
Néha én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Az ismereteim hálójában
azonban jókora hézagok uralkodtak. A legfontosabb ilyen
hézag az apám kérdése volt. Ki ő, mi ő, hova tűnt, és miért nem kellettem
neki?
A hiánya víznyelőszerű gödröt képzett az életemben, amit folyton
be akartam temetni, de reggelre megint ott leltem egy ugyanolyan
krátert, ha nem mélyebbet. Számomra az, aki képes volt elhagyni
tüneményes anyámat, nem volt ember. Nem is azért gyűlöltem,
mert nekem apa nélkül kellett felnőnöm, hanem mert ezt
tette anyámmal. Vélt vagy valós apámról soha nem beszéltünk, és
én nem is kérdezősködtem, csak ástam magam egyre mélyebbre a
gödörben. Ha tudtam volna is az igazságot, mire megyek vele? Nem
minket választott.
Néha jobb nem tudni. A tudás fáj.

Anya el akarta mondani. Bent voltam nála a kórházban, és egy
indián álomfogón dolgoztunk, imádtunk együtt kreatívkodni. Az
álomfogó pávakék hálóját szövögettük, amikor felmerült a téma,
és anyán végtelen szomorúság lett úrrá, én pedig megharagudtam,
hogy el akarja rontani az esténket, olyan jól mulattunk, azt leszámítva,
hogy már a gombostűt se volt képes megfogni. Azt mondtam neki,
nem akarok erről beszélni. Kicsit még erősködött, de én erősebb
voltam. Persze hogy erősebb voltam. Türelmetlenül félresöpör tem
a próbálkozását. Kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően. Anya elhallgatott,
még szomorúbbá vált. A félig kész álomfogóval hagytam
ott.
Másnapra elkészült az álomfogó, csodás, színes tollak lógtak róla,
fonott szálak futottak le a tökéletes kör alakú hálóból. Anya azonban
meghalt.
Anyám halála után vettem csak észre, mennyire gyökértelenné
váltam. Meg amikor költöztetéskor beragasztószalagoztam az utolsó
dobozt, és amikor megérkezett a levél a szakközépiskolából, ahol
hamarosan vendéglátói tanulmányaimat kezdtem. Ez így túl sok
újdonság volt egyszerre. És ekkor Szilárd elrepült Milánóba, és én
támasz nélkül maradtam, védtelenül, mint mikor learatták a búvóhelyemet.
Sűrűn leveleztünk, ami tekintve, hogy Szilárd fiú, csodaszámba
megy. Ugyanúgy utálta a technika vívmányait, mint én,
az e-maileket nem találta elég személyesnek, abban sem volt biztos,
hogy túl sűrűn jutna számítógéphez. Így viszont szorgalmasan írt,
elmesélte kalandjait, olykor képeslapokat is mellékelt, mindig érdeklődött,
mi újság itthon, postafordultával jöttek-mentek a sokoldalas
élménybeszámolók. Szerettem a takaros kis betűit, azt is, ahogy fogalmazott,
és főleg azt a tényt, hogy hosszú perceket, órákat szánt
rám az életéből, hogy a kisregényeit papírra vesse. De ez azért mégse

ugyanaz, mintha itt lett volna, és egyszerűen csak megölel vagy rám
mosolyog, ahogy csak ő tud.
Nellivel akkor találkoztam, amikor elmentem a tankönyvekért
az iskolába. Beálltam a kígyózó sor végére egy vékony, szemüveges,
seszín hajú, kalácsképű, szeplős lány mögé, és nemsokára a legnagyobb
egyetértésben szidtuk ezt az iskolai könyvkiadási rendszert.
Kisebb kerülőt téve segítettem hazavinni a könyveit, és ő egy kakaóval
hálálta meg. Padtársak és barátnők lettünk.
Bandi bá szerint nem hoztam túl bölcs döntést, mikor a szakközepet
választottam. Merthogy az én eszemmel gimnáziumban lett
volna a helyem. Itt is volt mit tanulni, és én szerettem a vendéglátást,
az ételeket. Főleg a süteményeket. Lelki szemeim előtt lebegett
egy olyan hely, ahol a sütés tudományát összepárosíthatom a zene
szeretetével. Klasszikus zene szólna a rádióban, és a portéka mind
elnevezésében, mind külsejében, mind lélektanát illetően idomulna
a zenéhez. Én ebben láttam meg magam, nem a színpadon. Csendben
pepecselgetve a mázzal, vagy türelmesen őrizve a sülőfélben levő
piskótatésztát. Nem egy csomó ember elé kiállítva, reflektorfényben
a színpadon.
Már a növendékhangversenyek is elrémítettek. A tanárom jó
humorú embernek képzelte magát. Fellépés előtt mogyorós csokit
adott nekem, és úgy lökött ki csellóstul a deszkákra. Ha már kint
voltam, kénytelen voltam játszani. És miközben játszottam, azzal
foglaltam el magam, hogy megpróbáltam kiszabadítani a mogyoródarabkákat
a fogaim közül. Mire mindet megtaláltam, a darab is
véget ért. Ha nem kaptam mogyorós csokit, reszkettem a félelemtől,
és olyan lámpalázba hajszoltam magam, amiből csak estére lábaltam
ki, iszonyatos migrénjellegű fejfájások közepette. A félelem a
helyes kifejezés. Nem önbizalomhiány. A hiány olyasmi, amin lehet

segíteni. Pótolni valaminek a jelen nem létét. A félelem azonban
más. A félelem nem a bátorság hiánya. Benne is van a nevében, valami
elementáris. Fél elem. Na, ez a fél elem vagyok én. Nem hiányos,
nem kipótolható, hanem az egésznek csupán a fele.
Nagyon sok mindentől féltem. Hogy csalódást okozok anyukámnak,
hogy nem vagyok elég, hogy nem tudom azt hozni, amit a fejemben
elterveztem, hogy elrontom, hogy odafogom a hajam a húrokhoz,
ez összezavar és leblokkolok (pedig anya mindig szoros, decens
fonatot készített a három szál hajamból), hogy kiröhögnek,
hogy leesik a kottám, és nem tudom folytatni, vagy hogy megbotlom
a színpadra lépéskor, és eltöröm a csellómat vagy magamat. Néha
még attól is féltem, hogy beszakad alattam a deszka, bár olyan is
volt, hogy ebben inkább reménykedtem.
Persze soha nem történt semmi, mindig minden rendben zajlott
le, és mindenki imádta, amit csináltam. Éppen ezért nem hittem
el, hogy komolyan tetszett nekik. Csupa elfogult dilettáns. Tudniuk
kellett volna, hogy valami megint nem volt jelen. Nagyon sokáig
nem volt világos, hogy pontosan mi is. Ha valaki nincs tisztában
önmagával, azt se fogja tudni, mit közvetítsen mások felé. Pedig az
előadóművészet felelősség. Megválasztani, mit akarsz közvetíteni, mi
a te utad, hitelesnek maradni. Ez nem csak magad és mások szórakoztatása.
Ehhez jellem kell, én viszont bujkáltam magam elől is,
nem kevés stresszt okozva magamnak teljesen fölöslegesen. Ez a kellemetlen,
feszítő érzés végig elkísért a zeneiskolai éveim alatt. Nem
beszéltem róla senkinek, úgyse értették volna, mire gondolok. Ráfogták
volna, hogy önbizalomhiányom van csak, és ezt lehet orvosolni.
Mindenki azt hiszi, ennyire egyszerű. Szegény gyerek, olyan
szerény, nem bír szembenézni az erényeivel, érdemeivel, majd idővel
megtanulja. Én ennél nagyobb űrt éreztem. Ez az űr fel akart

emészteni bennem és körülöttem mindent, és ez aggasztott. Egyszerű
lány vagyok. Nekem ez a nyugtalanító érzés azt súgta, talán van
számomra egy másik út. Egy békésebb. Ahol nem kell az elemekkel
és félelmekkel harcolni. Naiv gondolat, ugye? De akkoriban, mentségemre
legyen szólva, még tényleg egyszerű és őszinte ember voltam.
Szerettem Nellivel lógni, mert ő is egyszerű volt. Nem terhelt hamis
dolgokkal. És ami a legszebb, semmi köze nem volt a zenéhez.
Kimaradt belőle. Nem volt se vetélytárs, se kritikus, se önjelölt pártfogó.
Szerettem benne, hogy független, elfogulatlan és józan. És rokonlélek.
Akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire,
aki kint tartja a fejemet a vízből. Megdöbbentően egyformák
voltunk, még külsőre is. Nem akarom bántani, de az ő ábrázata épp
olyan szürke és feltűnésmentes volt, mint az enyém. Ő se hajkurászta
a fiúkat, és a fiúk se hajkurászták őt. Senki nem vett észre minket.
Együtt tanultunk, együtt jártunk cukrászdába, moziba, mindenhova.
Úgy telt el így egy év alattomban, hogy amikor végül szembesültem
vele, kiadós hidegzuhanyként ért. Bandi bácsival ünnepélyesen
kivonultunk a temetőbe, hogy szép új koszorút tegyünk anya sírjára.
Nehéz szívvel álldogáltunk ott vagy negyed órát. Nem tudom, ki
mire gondolhatott, nem beszéltük meg. Azt se tudom, mire kellett
volna gondolnom igazából. Egy imára? Emlékekre? Beszélgetnem
kellett volna vele? De hát minek, hát úgyse válaszol senki. Megpróbáltam
magam elé képzelni az alakját, a hangját, de még az arcát se
igazán sikerült. Csak homályosan, mintha tejüvegen keresztül nézném.
Csak sejtettem, hogy őt látom magam előtt. Csupán egy év telt
el. Egyetlenegy év. És én máris elfelejtettem a saját anyám vonásait.
Végtelenül elkeserítő élmény volt......

Ha továbbra is szívesen olvasnád, a könyvesboltban október 18.útán megtalálod, vagy találkozhatsz vele a könyvvásáron 2016. Október 16.án vasárnap délútán.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: SZONÁTA GORDONKÁRA ÉS KÁVÉDARÁLÓRA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »