FOLYTATÁS.

– A jelek szerint ő volt az, aki a sah lakosztályába hajnali
három óra körül behatolt, majd lezuhant az erkélyről, és
szörnyethalt.
– Ezek szerint a behatolás is kívülről, az erkélyen át történt?
– Nem – rázta a fejét Rudnay. – Vagyis csak részben. Úgy
tűnik, hogy az egyik behatoló a folyosó felől érkezett, ahol
Lipkának kellett volna őrködnie, míg a másik betörte az erkély
üvegajtaját, és így jutott be a lakosztályba.
– Csodálatos – kapta tekintetét a plafon felé Ambrózy
báró, mintha ott látna valami szépséget, majd hirtelen továbbindult,
rákiáltva a megrökönyödött férfiakra. – Jöjjenek,
uraim, nem érünk rá. Mielőbb beszélnem kell őfelségével.
Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, még muszáj volt
átverekedniük magukat az első emeleti fogadótermen, ahol
az ország legfőbb notabilitásai közül sokan arra vártak,
hogy Perzsia uralkodója végre fogadja őket. Amint meglátták
Rudnayt,
többen rögvest az útját állták, hátha ő tud valamit
a várható fejleményekről.
– No de mélyen tisztelt uraim, megbocsássanak, honnét
volnának nekem biztosabb információim, mint főméltóságodéknak?
– tárta szét karját kétségbeesetten a főkapitány.
– Én csupán a sah biztonságáért, és nem az időbeosztásáért
felelek.
Báró Fejérváry Géza honvédelmi és Darányi Ignác földművelésügyi
minisztert cseppet sem elégítette ki a válasz.
Miközben az urak közt hajlongva cikázó Rudnay és két társa
elérte a sah lakosztálya felé vezető folyosó ajtaját, Beniczky
Ferenc, Pest megye főispánja epésen meg is jegyezte:
– Nézzék csak, a Vámbéry meg az a kölyök bezzeg bémehetnek
hozzá!

– Ha így van, akkor valami baj lehet – súgta Zichy Jenő
gróf aggodalmas arccal. – Az a kölyök ugyanis, méltóságos
uram, nem más, mint Ambrózy, a detektívbáró.
– Másfelé kellett volna jönnünk – mondta Richárd, miután
becsukódott mögöttük az ajtó.
– Mégis merre, barátom? – sóhajtott Rudnay. – Tán az
erkélyen át, mint az éjszakai behatoló?
– Ezek szerint a sah lakosztályába nincs más út?
– Való igaz, hogy erre a folyosóra a másik végéről is van
belépés, de azt még két nappal korábban, miután a királyi
várból lehozták a bútorokat, bezárattam, és a lakatok azóta
érintetlenek.
– Bútorokat hoztak a várból? – csodálkozott Ambrózy
báró.
– A berendezés fényének emelése érdekében – bólogatott
a főkapitány, miközben két egymással szemközt nyíló, igen
díszes ajtó elé ért, és állával a bal oldalira bökött. – Mindre
végül nem is volt szükség. Néhány mahagóniasztalkát,
-szekrényt és -szekretert ebbe az amúgy is üresen álló lakosztályba
zsúfoltunk be.
A báró érdeklődve nézte a csukott ajtót, majd a tétovázó
Rudnayra pillantott. A főkapitány a jobb kézre eső bejárat
küszöbét vizslatta elgondolkodva.
– Lipka detektívnek itt kellett volna strázsálnia az éjjel –
mondta. – Ha kevesebbet iszik, vagy nagyobb a hólyagja,
talán…
– A mosdók merre vannak? – kérdezte a báró.
– Arra – mutatott Rudnay a folyosó vége felé, ahonnan
épp két detektív közeledett. – Gyere, megmutatom.
Ambrózy Richárd húsz percet töltött Lipka detektív halálának
helyszínén, és ezen idő alatt mindvégig a sétabotját
emelgette, miközben lassan körbeforgott. A holttestet már

rég lecsempészték a pincébe, ám a márványpadlón bőven
akadt alvadt vér, amit a rendőrök és a halottszemlész Geyer,
valamint az áldozat és gyilkosa lábnyomai tettek hátborzongató
festménnyé.
– Ez rendkívül érdekes – biccentett végül a báró. – Nézzék
csak, uraim! A detektív valóban a szükségét végezte
annál a csészénél, mikor hátulról valaki rátámadott. A torokmetszés
majdnem tökéletesre sikeredett. Mondom: csak
majdnem. Lipkának maradt még annyi ideje, hogy dulakodni
kezdjen a gyilkossal, hátralökve őt a csaptelepig és…
Igen, ez valóban nagyon érdekes. Nos, hol van hát az a sah,
aki megmenekült e rémes sorstól?
Rudnay a fejét csóválva kísérte vissza a folyosóra két vendégét,
majd intett a rendőröknek, akik merev vigyázzban
őrizték a lakosztály bejáratát. Ambrózyék a kicsi, de kényelmes
előszobán át egyenest a tágas szalonba léptek, melynek
padlózatát bordó színű, vastag szőnyeg borította. A bútorzat
– öt kényelmes karszék és egy kerevet – májszínű, virágos
brokáttal volt bevonva, és egy remekmívű rokokó
asztalt vett körbe. A Dunára néző két ablak és az erkélyajtó
közti falakat velencei tükrök töltötték ki, aranyozott díszkeretben.
A falon csupán két kép függött. Az egyik a sah
elhunyt atyját, Naser-al-din Qajart ábrázolta fényes udvari
kísérete körében, az Iris hajó fedélzetén, midőn épp Bécsből
Budapestre utazott 1896-ban. A másik acélmetszet volt,
melyen a mostani sah, Muzaffer ed-din Qajar tábornoki
egyenruhában pózolt.
Mindkét képet összehasogatták, az erkélyajtó kilincse
melletti üvegszemet pedig betörték.
A szalonból balra nyílt a dolgozószoba. Két őr állt az ajtaja
mellett, méghozzá nem is akárkik. Az egyik egy szálas,
komor arcú perzsa óriás, aki a különös hangzású Serdar
Coll névre hallgatott, és tábornagyként szolgálta őfelségét.

A másik Tallián Andor huszár őrnagy, aki a minisztériumi
őrség tagjaként a sah közvetlen védelmére rendeltetett.
– Uraim! – tisztelgett Rudnay, mire ők egyszerre nyúltak
a kilincsek felé és tárták ki a kétszárnyú ajtót.
A sah ideiglenes dolgozószobája rézveretes mahagónibútorzattal
bírt. Az ajtóval szemben hatalmas íróasztal állt,
rajta minden tárgy, a tollszártartótól a jobb sarkában szárnyát
táró, csőrében aranyórát emelő turulmadárig bronzból
készült. Jobbra, a sarokban üveges mahagóni könyvszekrény
komorlott, középen a puha szőnyegre három súlyos
karszék nehezedett.
Muzaffer ed-din Qajar, Perzsia korlátlan hatalmú uralkodója
karikás szemmel, holtsápadtan ült íróasztala mögött.
Mint a szalonbéli festményen, most is tábornoki egyenruhát
viselt, ám sokkal kevesebb érdemérem díszítette a mellét,
mint azon. A sah fején gyémántokkal kirakott asztrakánsipka
ült, kerek arcán kimerültség látszott. Az egyetlen,
mi ezen a dúsgazdag keleti uralkodón – aki már jócskán betöltötte
negyvenedik életévét – imponáló volt, az a tömött,
őszes, gondosan nyírt bajusz, melynek bikaszarv alakja
büszkén meredt két oldalra, hegyes végével messze túlnyúlva
az arc vonalán.
– Fenség, engedje meg, hogy bemutassam a férfit, akiért
Vámbéry Ármin barátunk elsietett – zengte férfias baritonján,
bár kissé teátrálisan Rudnay Béla. – Íme Ambrózy Richárd
báró, számos rejtélyes bűneset sikeres felderítője.
A sah már-már unottan pillantott a nevezett személyre,
s tekintetében csak akkor villant némi érdeklődés, mikor
észrevette, hogy Richárd bal karja hiányzik.
– Háború? – kérdezte együtt érzőn. – Melyik harctér?
– A legveszedelmesebb, amire férfi léphet – felelte talányosan
a báró, hanyagul az egyik székre dobva kalapját,
amit korábban, a meghajláskor már levett. Az etikett ily

mértékű megsértése a sahot cseppet sem érdekelte, ám a
társaságában lévő három perzsa úr, akik a széke mögött sorakoztak
fel, lopva összenéztek.
– Önökben kit tisztelhetek? – fordult feléjük kíváncsian
Richárd. A bemutatást ezennel Vámbéry vállalta magára.
– Eme kiváló férfiú itt Emine Sultane Sadrazam birodalmi
nagyvezír.
Az egyenruhás, kissé pocakos perzsa biccentett.
– Mellette áll Hakimol Molk udvari miniszter, a sarokban
pedig őfelsége titkára, Vekiled Dovle jegyzi fel szavainkat.
– Helyes! – jött lendületbe hirtelen Ambrózy báró, majd
sétabotjával egyenest a sah felé bökött. – Akkor hát halljam
a tényeket, mert csak azokból vagyok képes elméleteket
építeni, hogy végül felmászva rajtuk az igazság csillagáért
nyúljak.
Richárd sosem szokott ily költőien fogalmazni, ám most
úgy érezte, épp erre van szükség. A sah eleddig szűkre húzott,
már-már lecsukódó szeme valóban felnyílt, és két kezét
finom tapsra emelte.

Olvasó!
Ha szívesen olvasnád továbbra is, a könyvesboltokban megtalálod. Jó olvasást kívánok!

 

Oldal: BÖSZÖRMÉNYI GYULA-BERETVA ÉS TŐR-RÉSZLET2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat