FOLYTATÁS.

2. | A mieink
2007 áprilisa: tizenkét hónappal korábban.
Rifkin megnyitotta házát a sivára, a zsidó gyászhétre érkezők
előtt. Úgy tűnt, az egész város tiszteletét teszi. Nem hagyták
magukra a családot a gyászában. A fiú siratása éppúgy, ahogy a
meggyilkolása is, közösségi eseménynek számított. A ház annyira
megtelt, hogy amikor a beszélgetés moraja kissé felerősödött, a látogatónak
az a kínos érzése támadt, hogy társasági összejövetelbe
csöppent, amíg a tömeg – mintha egy láthatatlan kéz lejjebb tekerte
volna a hangerőt – egy emberként suttogóra nem fogta.
Bocsánatkérő arckifejezéssel, sűrű mentegetőzések közepette furakodtam
keresztül a tömegen, ide-oda cikázva a vendégek között.
Az emberek kíváncsian bámultak rám.
– Ő az, ő Andy Barber – mondta valaki, de nem álltam meg.
Négy nap telt el a gyilkosság óta, és már mindenki tudta, hogy én
foglalkozom az üggyel. Természetesen kérdezősködni akartak, a gyanúsítottakról,
a nyomokról meg az összes többiről, de nem mertek
megszólítani. Most nem a nyomozás volt a lényeg, hanem az a rideg
tény, hogy meghalt egy ártatlan gyerek.

Meggyilkolták! A hír mélyen megrendítette az embereket. Newtonban
eddig nem történt említésre érdemes bűncselekmény. A helyiek
csupán a híradásokból meg tévéműsorokból ismerték az erőszakot.
Azt hitték, hogy az erőszak a város határán kívül marad, és
csak a társadalom legalját képező városi csőcseléket érinti. Igen, tévedtek,
de nem voltak ostobák, egy felnőtt meggyilkolása nem rázta
volna meg őket ennyire. A Rifkin-gyilkosságot az tette olyan mocskossá,
hogy a város egyik fiatalkorú lakója is érintett volt benne. Ez
sértette a newtoniak önmagukról alkotott képét. Sokáig a következő
felirat volt olvasható Newton belvárosában: „ A családok közössége,
a közösségek családja”, és az is gyakran elhangzott az emberek szájából,
hogy Newton „ideális hely a kisgyerekes családoknak”. Ami
meg is felelt a valóságnak. Minden sarkon iskolai előkészítő központokba,
magántanárokba, karateegyesületekbe és ifjúsági focicsapatokba
botlott az ember. A fiatal szülők a gyerekek paradicsomaként
emlegették Newtont. Sokan közülük elegánsan trendi nagyvárosból
költöztek ide. Rábólintottak a hatalmas kiadásokra, a lélekromboló
monotóniára és a konvencionális életformával járó émelyítő csalódottságra.
Ezek az ambivalens kötődésű lakosok kizárólag azért tartották
logikus lépésnek a kertvárosi projektet, mert az „jó a gyerekeknek”.
Mindent ennek rendeltek alá.
Ahogy szobáról szobára haladtam, sorra magam mögött hagytam
a különböző csoportokat. A kölykök, a halott fiú barátai, a bejárathoz
közeli szűk oldalhelyiségben zsúfolódtak össze. Halkan, magukba
roskadtan beszélgettek. Az egyik lánynak elmaszatolódott a
szempillafestéke a sok sírástól. A fiam, Jacob, egy alacsony széken
ült, szikáran és nyurgán, kissé félrehúzódva a többiektől. A mobilja
kijelzőjét bámulta, ügyet sem vetve a körülötte zajló beszélgetésre.

A gyászoló rokonság – idős nagymamák, csecsemőkorú unokatestvérek
– a szomszédos nappaliban csoportosult.
Végül a konyhában bukkantam rá azoknak a gyerekeknek a szüleire,
akik Ben Rifkinnel együtt jártak a newtoni iskolákba. Ők voltak
a mieink. Nyolc éve ismertük egymást, azóta, hogy a gyerekeink
bekerültek az óvodába. Legalább ezerszer éltük át közösen a reggeli
búcsúzkodásokat és a délutáni hazameneteleket, a végtelennek
tűnő focimeccseket és az iskolai adománygyűjtő programokat, meg
a Tizenkét dühös ember emlékezetes előadását. Mégis, egy-két barátságot
leszámítva, alig ismertük egymást. Persze egyfajta sorsközösség
kötött össze bennünket, de ezt nem lehetett valódi kapcsolatnak
nevezni. A legtöbb ilyen laza barátság nem éli túl az érettségit.
A Ben Rifkin meggyilkolása utáni első napokban azonban az az illúziónk
támadt, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. Mintha hirtelen
mindannyian megnyíltunk volna egymás előtt.
Rifkinék tágas konyhájában – Wolf főzőlap, Sub-Zero hűtőszekrény,
gránitpult, fehér szekrények – a szülők hármas-négyes csoportokba
verődve vallottak az álmatlanságról, a szomorúságról, a megingathatatlan
rettegésről. Újra meg újra visszakanyarodtak a Columbine
középiskolában történt mészárláshoz, szeptember 11-éhez
és ahhoz, hogy Ben halála óta tíz körömmel kapaszkodnak a gyerekeikbe.
Az este extravagáns hangulatát csak tovább fokozta a függőlámpák
terrakotta félgömbjeiből áradó meleg fény. Ebben a kandallótüzet
idéző derengésben léptem be a konyhába, ahol a szülők
végre megengedték maguknak azt a luxust, hogy minden titkukba
beavassák egymást.
Amikor megjelentem a konyhában, az egyik anyuka, Toby Lanzman,
éppen előételeket rakosgatott ki egy kínálótálra a konyhaszigeten.
Konyharuhát vetett át a nyakán. Az alkarján kidudorodtak

az inak. Toby volt a feleségem, Laurie legjobb barátnője, szinte csak
vele sikerült tartós kapcsolatot kialakítanunk. Rájött, hogy a feleségemet
keresem, s a helyiség végébe mutatott.
– Az anyákat istápolja – mondta.
– Látom.
– Most mindnyájunkra ráférne egy kis istápolás.
Hümmögtem valamit, zavartan ránéztem Tobyra, és továbbindultam.
Toby szeretett uszítani. Csak úgy tudtam védekezni ellene,
hogy taktikai visszavonulót fújtam.
Laurie egy kis csoportosulás közepén állt. Mindig sűrű és zabolátlan
haját nagy teknőcmintás csattal fogta laza kontyba a tarkóján.
Vigasztalóan simogatta egyik barátnője felkarját. A barátnő olyan
készségesen simult hozzá, mint egy hízelgő macska.
Amikor mellé léptem, Laurie a derekam köré csúsztatta a bal karját.
– Szia, édes!
– Ideje indulnunk!
– Andy, azóta ezt hajtogatod, hogy beléptünk ide.
– Ez nem igaz. Legfeljebb gondolatban, de nem hangosan.
– Az arcodra van írva – sóhajtotta a feleségem. – Tudtam, hogy
külön autóval kellett volna jönnünk.
Egy pillanatra végigmért. Még nem akart hazamenni, de látta rajtam,
hogy nyugtalan vagyok, hogy nem bírom a rivaldafényt, hogy
nem vagyok beszédes típus – a zsúfolt szobákban zajló fecsegések
mindig kimerítettek –, és ezek a tények mind sokat nyomtak a latba.
Egy családot is csak ugyanúgy kell kezelni, mint bármilyen más
szervezetet.
– Menj csak nyugodtan! – határozta el magát végül. – Én majd
hazavitetem magam Tobyval.
– Igen?

– Persze. Miért ne? Vidd Jacobot is!
– Biztos vagy benne? – hajoltam le hozzá (Laurie majdnem harminc
centivel alacsonyabb nálam), hogy félhangosan a fülébe súgjam:
– Olyan szívesen maradnék!
– Menj! Mielőtt meggondolom magam – nevette el magát a feleségem.
A gyászoló nők döbbenten bámultak ránk.
– Menj már! A kabátod az emeleten van, a hálószobában.
Felmentem az emeletre, és egy hosszú folyosón találtam magam.
Ide csak tompán szűrődött fel a beszélgetés zaja, ami óriási megkön�-
nyebbülést jelentett a számomra. A tömeg duruzsolása még mindig
ott visszhangzott a fülemben. A kabátok keresésére indultam. Az
egyik szobában, amely valószínűleg a halott fiú kishúgáé volt, nagy
halom kabát tornyosult az ágyon, de az enyém nem volt közöttük.
A szomszéd szoba ajtaja csukva volt. Bekopogtam, bedugtam a
fejem és körülnéztem.
A szobában komor volt a hangulat. Az egyetlen fényforrást a
szemközti sarokban álló réz padlólámpa jelentette. A halott fiú apja
egy fotelben ült a lámpa alatt. Dan Rifkin alacsony, kisportolt testű,
finom arcú ember. Mint mindig, most is jól fésült volt. Drágának
látszó sötét öltönyt viselt. A hajtókáján tátongó durván öt
centiméteres szakadás jelképezte megtört szívét. Kár egy ilyen drága
öltönyért, gondoltam magamban. Dan szeme beesettnek tűnt
a félhomályban, kékes, a mosómedvék arcára emlékeztető karikák
keretezték.
– Szevasz, Andy! – mondta.
– Elnézést! Csak a kabátomat keresem. Nem akartalak zavarni.
– Nem, gyere, ülj le egy kicsit!
– Nem. Nem akarok zavarni.

– Ülj csak le! Szeretnék kérdezni valamit.
Összeszorult a szívem. Elég gyötrődő hozzátartozót láttam életemben.
A munkámmal járt. A meggyilkolt gyerekek szüleinek a
legnehezebb, közülük is az apáknak, mert őket arra tanítják, hogy
maradjanak sztoikusak, és „viselkedjenek férfi módjára”. Tudományos
vizsgálatok szerint a meggyilkolt gyerekek szülei közül sok apa
hal meg alig néhány évvel a gyilkosság után, rendszerint szívelégtelenségben.
Szó szerint belepusztulnak a fájdalomba. Az ügyész egy
ponton rájön, hogy nem veheti magára ezt a sok szenvedést. Nem
engedheti, hogy az apa őt is magával rántsa. Így hát a technikai részletekre
összpontosít. Ugyanolyan szakmának tekinti a munkáját,
mint bárki más. Az a lényeg, hogy megóvja magát a szenvedéstől.
Dan Rifkin azonban hajthatatlan volt. Úgy intett magához, mint
egy közlekedési rendőr, és miután láttam, hogy nincs más választásom,
óvatosan becsuktam az ajtót, és leültem mellé.
– Iszol valamit? – emelt fel Dan könnyed mozdulattal egy rezes
árnyalatú whiskyvel teli poharat.
– Nem.
– Van valami hír, Andy?
– Nem. Sajnos nincs.
Dan bólintott, és csalódottan nézett a szoba sarka felé.
– Mindig is szerettem ezt a szobát. Itt szoktam gondolkodni. Egy
ilyen esetet alaposan végig kell gondolni. – Ne aggódj, jól vagyok,
üzente az arcára kiülő fanyar mosoly.
– Az biztos.
– Csak egyet nem értek. Miért csinálta az illető?
– Dan, szerintem ne…
– Nem, hallgass meg. Engem… nem kell… nem kell pátyolgatni.
Racionális ember vagyok, ennyi az egész. Felmerült bennem néhány

kérdés. Nem a részletekkel kapcsolatban. Eddig mindig a részletekre
koncentráltunk: a bizonyítékokra, a bírósági eljárásra. De én racionális
ember vagyok, érted? Én racionális ember vagyok, és felmerült
bennem néhány kérdés. További kérdések.
Belesüppedtem a székbe, és éreztem, hogy megadóan ernyed el
a vállam.
– Rendben. Akkor kezdjük! Ben jó srác volt. Ez tény. Természetesen
nincs olyan gyerek, aki ilyen büntetést érdemelne. Ezt jól tudom.
De Ben tényleg jó srác volt. Nagyon jó srác. És még gyerek.
Tizennégy éves, az ég szerelmére! Soha nem volt vele semmi baj.
Soha. Soha, de soha, de soha! Akkor meg, miért? Mi volt az indíték?
És most nem olyan indítékokra gondolok, mint a harag, a nyereségvágy
vagy a féltékenység, mert ebben az esetben nyilván nem
beszélhetünk hétköznapi indítékról. Nem, egyszerűen nem értem.
Ki érezhetett ilyen… ilyen féktelen dühöt Bennel szemben, egy gyerekkel
szemben? Egyszerűen nem értem. Egyszerűen nem értem.
– Rifkin a homlokára tapasztotta jobb kezének négy ujjbegyét, és
körkörösen masszírozni kezdte a bőrét. – Kérdezem én, mitől mások
ezek az emberek, mint mi? Mert természetesen én is éreztem már
ilyesmit, haragot, nyereségvágyat, féltékenységet. Te is, mindenki.
De én nem öltem meg senkit. Érted? Mi nem tudnánk embert ölni.
De van, aki igen. Miért?
– Nem tudom.
– Kell, hogy legyen logikus magyarázat.
– Nincs. Komolyan nincs.
– De te beszélsz velük, ismered őket. Mit szoktak mondani, mármint
a gyilkosok?
– Nem sokat beszélnek.

– De azért megkérdezed tőlük? Nem azt, miért csinálták, hanem
hogy miből merítettek erőt?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert úgysem válaszolnának. Az ügyvédeik nem engedik.
– Ügyvédek! – legyintett Dan.
– Nem is nagyon tudnának mit mondani, legalábbis a többség.
A filozofikus gyilkosok, akik Chiantival meg lóbabbal meg mindenféle
marhasággal ölnek, csak a képzelet szüleményei. Ilyenek csak a
filmekben léteznek. Ezek a srácok egyszerű szarháziak. Ha válaszolniuk
kéne, valószínűleg a nehéz gyerekkorukra hivatkoznának. Eljátszanák
a mártírt. Ez a tapasztalat.
Dan türelmetlenül bólintott, hogy folytassam.
– Dan, fölösleges azzal gyötörnöd magad, hogy okokat keresel.
Nincsenek okok. Nincs logika. Legalábbis abban az értelemben,
ahogy te gondolod.
Rifkin lejjebb csúszott a fotelben, és olyan gondterhelt képet vágott,
mintha alaposan meghányná-vetné magában a hallottakat.
Könnyes volt a szeme, de semleges, visszafogott hangon beszélt.
– A többi szülőben is felmerülnek ezek a kérdések?
– Rengeteg minden felmerül bennük.
– Meg szoktad látogatni őket, miután lezárul az ügy? A szülőket.
– Néha.
– Úgy értem, évek múlva.
– Néha.
– És milyenek… milyennek látod őket? Nyugodtnak?
– Akad olyan is.
– De olyan is, aki nem.

– Olyan is, aki nem.
– Mi a titkuk? Azoknak, akiknek sikerül túltenniük magukat a
dolgon. Mire kell odafigyelni? Biztosan létezik valami jó módszer.
Milyen stratégiát követnek? Mi válik be nekik?
– A külső segítség. A család, a környezet támogatása. Léteznek
önsegítő csoportok, azokat is érdemes megnézni. Tudok adni pár címet.
Beszéljetek egy pszichológussal! Ő majd elirányít titeket a megfelelő
csoporthoz. Érdemes megpróbálni. Egyedül nem fog menni,
az biztos. Jó tudni, hogy mások is vannak rajtatok kívül, akik hasonló
dolgokon mentek keresztül, és megértenek titeket.
– És a többiek? Azok a szülők, akiknek nem sikerül? Velük mi
lesz? Ők soha nem tudják összeszedni magukat?
– Nektek nem kell ettől tartanotok.
– De mégis. Mi lesz velem, velünk?
– Nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen. Ne is gondolj rá!
– De attól még előfordulhat. Attól még előfordulhat, igaz? Biztos
vagyok benne.
– Veletek nem. Ben sem örülne neki.
Csend.
– Ismerem a fiadat – mondta Rifkin. – Jacobot.
– Igen.
– Többször is láttam az iskolánál. Rendes gyereknek tűnik. Magas,
jóképű srác. Büszke lehetsz rá.
– Az vagyok.
– Hasonlít rád.
– Igen, azt mondják.
Dan mély levegőt vett.
– Tudod, sokszor eszembe jutnak Ben osztálytársai. Valahogy
kötődöm hozzájuk. Szeretném, ha sikeresek lennének az életben.

Láttam őket felnőni, ezért úgy érzem, nekem is közöm van hozzájuk.
Fura, mi? Lehet, hogy így próbálok közelebb kerülni Benhez?
Azért foglalkozom ennyit a többi gyerekkel? A jelek erre utalnak,
nem? Kívülről ez jön le.
– Dan, ne törődj a látszattal! Az emberek azt gondolnak, amit
akarnak. Menjenek a fenébe! Ne rágd magad még emiatt is!
Dan tovább masszírozta a homlokát. A gyötrelme akkor sem lehetett
volna nyilvánvalóbb, ha sugárban dől belőle a vér. Segíteni akartam
neki. Ugyanakkor legszívesebben elmenekültem volna előle.
– Sokat segítene, ha tudnám, hogy az ügy megoldódott. Ha megoldod
az ügyet, hamarabb megnyugszom. Mert ez a bizonytalanság…
teljesen kikészít. Ugye, ha megoldódik az ügy, jobban fogom
érezni magam? Ugye, a többi szülőnél is ez volt a helyzet?
– Igen, azt hiszem.
– Nem akarlak siettetni. Nehogy félreérts! Csak úgy érzem, megnyugtató
lenne a tudat, hogy az ügy megoldódott, és a fickót… végül
rács mögé juttatták, és kivonták a forgalomból. Tudom, hogy sikerülni
fog. Bízom benned. Méghozzá teljes szívemből. Nem vonom
kétségbe a szakértelmedet, Andy. Csak arra próbáltam célozni, hogy
ez nyugtatna meg igazán. Engem, a feleségemet, mindenkit. Ez az
egyetlen megoldás, azt hiszem. A börtön. Ezt várjuk tőled.

Ha továbbra is olvasnád a drámát, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó, könyvesboltot nyitott.

Oldal: WILLIAM LANDAY-JACOB VÉDELMÉBEN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat