FOLYTATÁS.

három

Derek átvágott a tető lapos részén. Farmert és pólót viselt,
de mezítláb volt.
– Vigyázz! – kiáltottam felé. – Tele van törött üveggel!
– Látom! Maradj ott, ahol vagy!
– Minden rendben. Csak hátrálok, és… – A faszerkezet ebben a
pillanatban nagyot reccsent alattam. – Vagy talán mégse.
– Csak maradj nyugton! Korhadt a fa. Csak akkor tart meg, ha
nem mozdulsz!
– De hát simán kisétáltam ide, úgyhogy biztosan…
– Ezt a teóriát inkább ne teszteljük, jó?
Hangjában nyoma sem volt a szokásos türelmetlenségnek, ami
azt jelenti, hogy komolyan aggódik. És ha már Derek is aggódik,
jobb lesz, ha a helyemen maradok! Így aztán még szorosabban kapaszkodtam
a korlátba.
– Ne! – mondta sietve. – Úgy értem, persze, kapaszkodj, de ne helyezd
át a testsúlyodat! Az egész faszerkezet ramaty állapotban van.
Remek.
Derek körbenézett, mintha keresne valamit, aztán lekapta a pólóját.
Igyekeztem, hogy a szemem nehogy elkapjam róla. Nem mintha
rosszul festene póló nélkül, ellenkezőleg, úgyhogy pont ezért nem

akartam… Mégis, az az igazság, hogy sokkal jobb, ha a barátok teljesen
fel vannak öltözve!
Derek, amennyire csak tudott, közelebb jött, aztán csomót kötött
a pólója végére, és felém dobta. Másodszorra el is kaptam.
– Nem foglak megrántani! – figyelmeztetett.
Nem is baj, hisz az ő vérfarkas erejével valószínűleg kiszakítaná a
kezemből, én meg háttal zuhannék le a tetőről!
– Húzd magad közelebb…
Itt abbahagyta, mivel látta, hogy már régen ezt csinálom. Eljutottam
a laposabb részre, bár az egyik lépésnél meginogtam, és éreztem,
ahogy a térdem kezdi megadni magát. Derek a sértetlen karomnál
fogva ragadott meg, azon nem volt sem kötés, sem öltés, sem lövések
nyoma, én pedig lassan leereszkedtem a földre.
– M-most egy percet ülnék itt – jelentettem ki egy cseppnyivel
remegőbb hangon, mint szerettem volna.
Derek leült mellém, a pólóját is visszavette. Éreztem, hogy figyel,
de nem tudja, mit tegyen.
– M-mindjárt jobban leszek! Csak egy perc. Itt nyugodtan ülhetek,
nem igaz?
– Ja, huszonöt fokosnál nem meredekebb ez a tető, úgyhogy… –
Látva, milyen képet vágok, hozzátette: – Nyugodtan!
A köd kezdett felszállni, és a távolban minden oldalról látni lehetett
a magasba nyúló fákat, és közöttük a ház felé kanyargó földutat.
– Volt itt egy szellem – böktem ki végül.
– Ja, kitaláltam.
– T-tudtam, hogy nem kellene követnem, de… – elakadtam,
mert nem voltam felkészülve a magyarázkodásra, ráadásul még mindig
remegtem. – Megálltam az ajtód előtt, azt remélve, hogy meghallasz.
Ezek szerint tényleg hallottál?

– Úgy-ahogy. Elbóbiskoltam, és olyan zavarodottan ébredtem,
ezért tartott ilyen sokáig, hogy ideérjek. Van egy kis lázam is.
Már én is láttam rajta, a kipirult bőrén és a csillogó szemén.
– Csak nem…? – kezdtem volna.
– Ez még nem az átváltozás! Legalábbis egy darabig még nem.
Már tudom, milyen érzés, és addig még sok van hátra. Minimum
egy nap. Remélhetőleg még több!
– Fogadok, hogy ezúttal teljesen átváltozol! – jegyeztem meg.
– Igen, talán – tette hozzá kétkedve.
Ahogy ott ültünk, lopva rápillantottam. Tizenhat éves kora ellenére
Derek majd harminc centivel magasabb volt nálam. Zömök
felépítésű, széles vállú és izmos. Termetét rendszerint bő ruhákkal
takarta el, hogy ne látsszon annyira félelmetesnek.
Mióta viszont az átváltozás korába lépett, az anyatermészet, úgy
tűnt, kegyesebb lett hozzá. A bőre kitisztult, sötét haja nem zsírosodott
többé. Ugyan még mindig az arcába lógott, de nem mint egy
emósnak, csak mint aki régóta nem törődik azzal, hogy levágassa.
Mostanában valószínűleg nem volt sok ideje ezzel foglalkozni.
Igyekeztem ellazulni, és a köddel csipkézett tájban gyönyörködni,
de Derek folyamatosan fészkelődött és feszengett, ami zavaróbb
volt még annál is, mint amikor, szokása szerint, azt követeli, hogy
mondjam meg neki, mi történt.
– Szóval, itt volt ez a szellem – vágtam bele végül. – Azt állította,
hogy egy Volo féldémon. Ugyanúgy telekinetikus, de dr. Davidoffnál
is erősebb. Alighanem olyasmi, mint Liz. Kicsalogatott ide, bezárta
az ajtót, és elkezdett mindenfélével dobálózni.
Derek szúrósan nézett rám.
– De elűztem!
– Az jó, de már követned sem kellett volna, Chloé!

Nyugodt hangon beszélt, józanul, s ez annyira nem Derekre vallott,
hogy csak bámultam, és az a különös érzés lett úrrá rajtam,
mintha nem is vele beszélnék. Mielőtt megszöktünk volna az Edison
Csoport laboratóriumából, találkoztam egy féldémonnal, akit
láncra verve, energiaforrásul tartottak. Ő dicsekedett azzal, hogy
megszállt valakit, bár csak egy szellemet. Lehetséges, hogy Dereket
is megszállta valami?
– Mi van? – kérdezte Derek, ahogy bámultam rá.
– Jól vagy?
– Igen, csak… – megdörgölte a tarkóját, fintorogva lazítgatta egy
kicsit a vállait. – Fáradt vagyok. Valami nem az igazi. Tényleg! Túl
sok ez… – Nem talált szavakat. – Az, hogy itt vagyunk. Biztonságban.
Még mindig próbálok ehhez hozzászokni.
Ezt megértettem. Derekben már napok óta túltengett vérfarkas
védekező ösztöne, mely még éjjel sem hagyta nyugodni, folyton
éberen figyelt. Fura lenne most már, hogy más őrködjön felettünk.
Mégis
az, hogy nem dörren rám, amiért naivan a tetőig követem az
első felbukkanó szellemet, olyannyira nem rávall, hogy tudtam, más
is van emögött.
Megkérdeztem, mi bántja, de azt motyogta, hogy semmiség. Erre
visszakoztam, és már éppen bővebben kezdtem volna ecsetelni a
szellemmel kapcsolatos élményeimet, amikor kibökte: – Toriról van
szó. Nem veszem be, amit a meneküléséről mesél.
Amikor tegnap éjjel az Edison Csoport majdnem elfogott bennünket,
Torit el is kapták. Később viszont, amint átcsoportosították
erőiket a komolyabb fenyegetés, Derek elfogására, Torit pusztán
egyetlen őr felügyeletére bízták. Tori az őrt varázslattal megbénította,
és elmenekült.
– Szerinted ők hagyták elmenni?

– Azt nem mondom, de mégis… Bizonyítékom nincs rá.
Emiatt feszengett hát, mert a gyanakvása csupán belső megérzésen
alapul! A matek- és fizikazseni tényleg jobban szereti a tényeket.
– Ha arra gondolsz, hogy már a kezdetektől tégla lett volna, az
nem igaz. – Lejjebb vettem a hangom. – Ne szólj neki, hogy elmondtam,
jó? Amikor segített nekem megszökni, nem akart mást,
csak minél messzebb kerülni az Edison Csoporttól, vissza az apjához.
Fel is hívta, de ő inkább az anyját küldte érte, azt a nőt, akinek
a karmai közül épphogy kikerültünk! Torinak ez fájt, rettenetesen
fájt. Tulajdonképpen, mondhatni, sokkolta. Ezt nem tudná ennyire
hitelesen eljátszani!
– Nem gondoltam, hogy már olyan régen beszervezték.
– Csak azt, hogy tegnap éjjel megegyezett velük?
– Ja.
– Vajon Tori elárulna bennünket pusztán azért cserébe, hogy vis�-
szakapja a régi életét? Lehetséges, és jobb is, ha óvatosak vagyunk vele,
de én elhiszem a meséjét. Hacsak az anyja el nem árulta nekik, hogy
Tori kezd rájönni, miként használja a varázslatot – amit kétlek –, csak
annyit tudnak róla, hogy találomra vagdalkozik a képességével. A bénító
varázslata valóban mozgásképtelenné tehetett egy őrt. A saját szememmel
láttam, amikor használta! Még varázsigét sem kellett mondania!
Olyan, mintha pusztán rágondolna, és egyből menne neki.
– Ráolvasás nélkül? Gyakorlás nélkül? – Derek a fejét rázta. – Ezt
el ne mondd Simonnak!
– Mit ne mondjon el Simonnak? – csendült fel egy hang mögöttünk.
Megfordulva az emlegetett fiút láttuk kilépni az ajtón.
– Hogy Torinak nem kell semmit sem mondania a varázsláshoz!
– világosította fel Derek.

– Komolyan? – káromkodott. – Igazad van! Ezt ne is mondjátok!
– Átkecmergett a tetőn. – Az még jobb lenne, ha neki meg nem
árulnátok el, hogy nekem varázsigére több heti gyakorlásra van
szükségem, és még így is béna vagyok!
– Az a taszító varázslatod nem volt rossz a múlt éjjel! – próbáltam
megnyugtatni.
Elvigyorodott. – Köszi! Na, meg merjem kérdezni, mit csináltok
ti ketten itt fenn, ennyire összebújva? Féltékeny leszek tőle?
Simon mindezt mosolyogva mondta, ám Derek elkapta a tekintetét
róla, és felmordult: – Ugyan, dehogy!
– Akkor nem újabb kalandsorozaton vettetek részt? – Simon leereszkedett
a földre a másik oldalamon, de olyan közel, hogy hozzám
is ért, kezét pedig az enyémre tette. – Meg kell hagyni, kalandos
helynek tűnik! Jó kis rejtekhely a háztetőn, egy régi, korláttal elkerített
kilátó. Ez olyasmi, nem igaz? Egy kilátóterasz?
– Igen, az, de elég korhadt, úgyhogy rá ne lépj! – felelte Derek.
– Nem fogok. Szóval, volt részetek valami kalandban?
– Csak egy kicsiben – ismertem be.
– Ó, a francba! Mindig kimaradok belőle! Na, akkor legalább
avassatok be a részletekbe! Pontosan mi történt?
Belekezdtem. Simon figyelmesen, aggodalommal telve hallgatta,
és közben időnként a bátyjára pillantott. Mármint a fogadott bátyjára,
hiszen ránézésre látszott, hogy nem vér szerinti rokonok. Simon
tizenöt éves, nálam csupán fél évvel idősebb, nyúlánk, sportos
alkat, sötét, mandulavágású szemekkel és égnek álló, szőke hajjal.
Derek úgy ötévesen került Simonhoz és az apjához. A vérségi kapcsolattól
függetlenül nagyon jó barátok és testvérek lettek.
Annyit mondtam el neki, mint Dereknek. Simon eztán rólam
Derekre
emelte a tekintetét.

– Tényleg marha mélyen alhattam, ha nem ébredtem fel az üvöltözésedre!
– jegyezte meg Simon.
– Miféle üvöltözésre? – kérdezte Derek.
– Chloé az imént vallotta be neked, hogy követett egy szellemet
a tetőre, és te azt állítod, hogy nem hajítottad el egészen Kanadáig?
– Kicsit rosszul érzi magát ma reggel – mentegettem.
– Szerintem nem is kicsit! Nem is akarod Chloét megkérni, hogy
fejezze be a történetet? Azt a részt, amikor elmagyarázza, miért is követte
azt a szellemet? Biztos vagyok benne, hogy volt rá oka!
Elmosolyodtam. – Kösz szépen! Hát persze hogy volt! Egy tizenéves
fickó, aki tud az Edison Csoportról meg a kísérleteikről?
– Micsoda? – kapta fel a fejét Derek, de inkább morogta, mint
kérdezte.
– Ezért is jöttem utána. Egy halott srác szelleme, aki szintén a kísérleti
alanyuk lehetett, és ha ezen a helyen halt meg…
– Akkor bizony bajban vagyunk – fejezte be helyettem Simon.
Bólintottam. – Az első gondolatom az volt, hogy az ördögbe is,
megint csapdába csaltak bennünket!
Simon megrázta a fejét. – De nem Andrew tette! Ő biztosan a jó
oldalon áll. Kiskorom óta ismerem.
– Én viszont nem, ezért is unszoltam a szellemet, hogy beszéljen,
de világossá vált, hogy nem ismeri fel. Andrew elmondása szerint ez
a hely egy olyan fickóé, aki részt vett a kísérletekben, de aztán saját
csoportot alapított. Ha van kapcsolata ezzel a sráccal, arra rájövünk!
– Andrew-t is megkérdezhetnénk… – kezdte Simon.
Derek közbevágott. – Majd mi megtaláljuk az összefüggést!
Simon és Derek hosszasan farkasszemet nézett egymással. Később
Simon dörmögött valamit az orra alatt a dolgok felesleges bonyolításáról,
de nem vitatkozott tovább. Ha Derek azzal akarja magát

szórakoztatni, hogy nyomozósdit játszik, hát legyen! Nemsokára
úgyis elmegyünk innen, vissza azok megmentésére, akiket hátrahagytunk,
és hogy megállítsuk az Edison Csoportot – legalábbis ebben
bíztunk.

négy

Nem sokkal ezután lejöttünk a tetőről. Derek egyenesen
a konyhába indult, hogy reggeli után nézzen. Igaz, hogy csak
pár órát aludtunk, de már majdnem délfelé járt, és a gyomra, felteszem,
igencsak korgott.
Míg ő valami ennivalót keresett, Simonnal felderítettük ideiglenes,
új otthonunkat. Olvastam valahol egy lányról, aki egy hatalmas,
vidéki angol kastélyban élt, és kiderült, hogy a ruhásszekrénye
mögött egy titkos szoba húzódik meg, aminek a létezéséről évekig
senkinek sem volt tudomása. Még emlékszem, ezt mekkora képtelenségnek
tartottam. Apám barátai közül sokaknak volt hatalmas
háza, mégsem tudtam elképzelni, hogy bárhol egy felfedezetlen helyiség
legyen. Ez a hely azonban valahogy más volt, nem kellett nagyon
megerőltetnem a fantáziámat ahhoz, hogy lehetségesnek tartsam.
És nemcsak a mérete, hanem a szobák furcsa elrendezése miatt is.
Az volt az érzésem, mintha az építész csak úgy kutyafuttából vetette
volna papírra a tervrajzot, és figyelmet sem szentelt volna annak,
hogy a szobák miként kapcsolódnak majd egymáshoz. Az épület elülső
része még egyszerű volt. Az előcsarnokból nyíló ajtók a konyhába,

a nappaliba és az étkezőbe vezettek, innen indultak a lépcsők is. Áttekinthetetlen
attól lett, hogy ezek szerteágaztak mindenféle hátsó
folyosókra, ahonnan újabb szobákba lehetett jutni, amelyek aztán
újabb szobákhoz kapcsolódtak. Legtöbbjük igen kicsi, még három
négyzetméternél is kisebb volt. Ez a rengeteg, szerteágazó kis lyuk a
nyulak üregrendszerére emlékeztetett. Hátul még olyan elkülönített
lépcsősort is találtunk, amiről lerítt, hogy évek óta nem takarították.
Simon elindult, hogy megnézze, Andrew fenn van-e már, én addig
bekukkantottam a konyhába, ahol Derek éppen egy rozsdás
babkonzervet mustrálgatott.
– Ennyire éhes vagy? – érdeklődtem.
– Nemsokára az leszek!
Tűvé tette a konyhát, sorra felrántva a szekrények ajtaját.
– Tehát nem akarod, hogy megkérdezzem Andrew-t, mit tud arról
a srácról? – kezdtem. – Ettől eltekintve azért bízol benne, nem?
– Persze!
Levett egy doboz kekszet, és a lejárat dátumát keresgélte rajta.
– Ez nem hangzik túlságosan meggyőzően! – mondtam. – Ha
olyasvalakivel vagyunk itt, akiben nem bízol…
– Jelenleg senki másban nem bízom igazán, csak benned és Simonban!
Nem hiszem, hogy Andrew rosszban sántikál. Ha ezt gondolnám,
már nem lennénk itt. Viszont nem kockáztatok, főleg, ha
magunk is rábukkanhatunk a válaszra!
Beleegyezően bólintottam. – Ez így rendben is van. Csakhogy…
tudom, hogy nem akarod Simont megijeszteni, de… ha tényleg aggódsz…
– Felforrósodott az arcom. – Nem úgy értem, hogy rám
kéne bíznod, csak nehogy…

– …elküldjelek a francba, ha kiderül, hogy igazam volt? – Megfordulva
a szemembe nézett. – Nem foglak!
– Már a ketchupot issza? – vágódott be Simon a konyhába. – Még
tíz perc, bátyó! Andrew mindjárt ideér, és…
– …hosszan esedezik majd a bocsánatotokért az ennivaló hiánya
miatt! – sétált be Andrew. Körülbelül apámmal egyidős lehetett,
nagyon rövidre vágott, ősz hajú, szögletes vállú, zömök felépítésű,
horgas orrú férfi. Derek vállára csapott. – Már úton van! A csoport
egyik tagja hozza a reggelit, és bármelyik percben ideérhet!
Kezét Derek vállán hagyta és megszorította. Esetlen egy mozdulat
volt, talán mert jó tizenöt centivel alacsonyabb volt a fiúnál, de valami
más miatt is. Amikor múlt éjjel, hosszú évek óta először találkozott
Derekkel, arcán a zavart meglepetés és az ijedtség árnya suhant
át. Ez Derek figyelmét sem kerülte el, és tudtam, hogy mélyen érinti:
egészen szíven ütötte, hogy az a fickó, akit gyerekkora óta ismer,
így reagál rá, mintha csak valami tizenéves bűnöző lenne, aki miatt
az ember jobb, ha átmegy az út túloldalára.
Simonhoz hasonlatosan Andrew is varázsló volt. Az apjuk régi
barátja és az Edison Csoport korábbi alkalmazottja. Vészhelyzetre ő
volt az összekötőjük. Pár évvel ezelőtt az apjuk és Andrew valamin
összekülönbözött, de kapcsolatban maradtak, ezért fordultunk hozzá,
amikor megszorultunk.
Andrew még egy utolsót szorított Derek vállán, aztán sürgölődni
kezdett a konyhában, tányérokat vett elő, elöblítette őket, letörölte
a port a pultokról és az asztalról, majd azután érdeklődött, hogy
aludtunk, és tovább mentegetőzött az előkészületek hiánya miatt.
– Nehéz felkészülni a fogadásra, ha azt sem tudja az ember, hogy
vendégek jönnek! – jegyezte meg Simon. – Minden rendben van

ezzel? Mármint, hogy itt maradsz velünk? Tudom, hogy lenne munkád…
– Amit immár két éve otthonról végzek! Hál’ istennek, végre
rangidős lettem, úgyhogy csak virtuálisan ingázok! Pokolian szenvedtem,
hogy naponta be kell járnom New Yorkba! Most hetente
egyszer járok csak, megbeszélésekre.
Simon hozzám fordult: – Andrew szerkesztőként dolgozik. Könyvekben
utazik. – Andrew-ra pillantott. – Chloé pedig forgatókönyveket
ír.
Elpirulva dadogtam, hogy természetesen nem vagyok igazi forgatókönyvíró,
csak az szeretnék lenni, de Andrew biztosított, men�-
nyire szeretné hallani, min dolgozom, és szívesen ad tanácsot, ha
van az írással kapcsolatban kérdésem. Ráadásul őszintének hangzott,
mintha tényleg így gondolná, ellentétben a többi felnőttel, akik csak
azért mondanak ilyesmiket, hogy a kedvedben járjanak.
– Jelenleg egy képregényen dolgozunk együtt – árulta el Simon.
– A kalandjainkról szóló, rajzos naplófélén. Csak úgy, szórakozásképpen.
– Ez igen! Minden bizonnyal te készíted a rajzokat. Apád mondta,
hogy te…
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
– Íme, meg is érkezett a reggelink! – örvendezett Andrew. – Chloé!
Tudom ugyan, hogy Tori valószínűleg eléggé kimerült, de neki is itt
kellene lennie a megbeszélésen.
– Megyek, felébresztem!
Előttünk állt tehát a titokzatos ellenálló csoport. Nem tűnt valami
nagynak, Andrew-n kívül pusztán három ember.

Ha továbbra is érdekel a trilógia, a könyvesboltokban vagy azon bevásárlóközpontokban rátalálhatsz, ahol a kiadó üzletet nyitott.

 

Oldal: KELLEY ARMSTRONG-SÖTÉT ERŐ TRILÓGIA 3/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat