A film 1936-ban készült.

I. A William Henry erőd felé
Az angol és francia gyarmatosoknak, valamint a velük
együtt küzdő sorkatonáknak nem csupán egymással kellett
megmérkőzniük, akadtak más, hatalmas ellenfeleik is. Vad
és barátságtalan vidéken kellett átkelniük: ez bizonyult legfélelmetesebb
ellenségüknek. Az angol és francia hadakozó
ellenfeleket irdatlan nagy és úgyszólván áthatolhatatlan ősrengetegek
választották el egymástól.
A gyarmati lakosságot rettentően megviselte ez a fárasztó
életmód, az utóbbi háborús időszak számtalan megpróbáltatása.
És akik Európából jöttek, hogy a helyiek segítségére
siessenek, amint hajójuk kikötött az Újvilág partján,
tüstént ráeszméltek: álmukban sem sejtették, milyen rideg
létkörülmények várnak itt rájuk. Erre aztán rendszerint már
akkor rádöbbentek, amikor átgázoltak az első gyors áramlású,
zuhatagos folyón.
A könyörtelen és véres harcok lényegében azon a tájon
dúltak, ahol a Hudson folyó forrása fakadt, továbbá az arrafelé
elterülő tavak közti vidéken.
A két hadsereg egyelőre még tekintélyes távolságra vonult
egymástól. Ott terpeszkedett köztük a hosszúkás alakú


Champlain-tó. Ez a roppant vízfelület mélyen benyúlt Kanada
határai felől a szomszédos New York tartományba.
A Champlain-tó déli csücskéhez másik tó csatlakozik:
ezt az indiánok eredetileg a „Horikánok Tavának” hívták.
Vize kristálytiszta, annyira, hogy a hittérítők kereszteléshez
használták. S ez az oka annak, hogy nevét megváltoztatták,
és az angol „Oltáriszentség Tava” lett belőle.
Aki az Oltáriszentség Taván végighajózott, annak a
számtalan kisebb-nagyobb sziget közt meghatározott útvonalon
kellett haladnia. A parton hellyel-közzel meredek
sziklafalú hegyek emelkednek. A tó délebbre mind szűkebbé
válik; itt már nem hajózható, mert vízesések egész sora
szabdalja tükrét. A tó vize ezen a szakaszon torkollik bele a
Hudson folyóba, amely alkalmas arra, hogy közlekedjenek
rajta, egészen a tengerig.
A franciák az elképzelhető legtökéletesebben kihasználták
mindazt az előnyös lehetőséget, amit csak a hatalmukba
kerített területen a természet fölkínált nekik. Több kisebbnagyobb
erődítményt is építettek, olyan helyeken, ahol a
katonaság ellenőrizhette a bevezető utakat. Az angolok aztán
rendszerint elfoglalták és porig lerombolták őket. Utóbb
pedig a franciák rendszerint visszahódították, majd újra ös�-
szeácsolták ezeket a palánkvárakat.
A hadsereg olykor sokkal nagyobb létszámúvá toborzódott
össze, mint magában Franciaországban és Angliában;
időnként a hatalmas erdőségek mélyébe nyomultak. Amikor
aztán visszatértek a vadonból, a legénységi állomány igencsak
megfogyatkozott a kiállott nélkülözések következtében,
az életben maradottak pedig teljességgel kimerültek.
A legyőzöttek kétségbeesését növelte még a kudarc álnokul
csüggesztő, béna érzése is. Ám mindhiába, az ádáz küzdelem
tovább folytatódott, és békét kötni senki sem akart.

Az erdőségekben hemzsegtek a fegyveresek, ott táboroztak
Isten szabad ege alatt, a tisztásokon. A környező bércek
nemegyszer visszhangozták az oly félelmetes és bizonytalan
kimenetelű kalandos portyákra induló fiatalemberek
vidám kacagását. Amikor azután viadalra keltek, irtózatos
hevességgel dúlt a közelharc. Semelyik más tartomány nem
látott iszonyúbb vérontást.
Anglia és Franciaország immár harmadik esztendeje háborúzott
ennek a határszéli régiónak a végleges birtoklásáért.
Az a büszke önérzet és jó hírnév, amelyre az angol hadak
nagyszerű fegyvertényeikkel előzőleg szert tettek, mihamar
szertefoszlott az új felelős politikusok gyatrasága és
az új katonai vezetők kétbalkezes tehetetlensége miatt. Az
angol hadseregtől többé nem rettegtek ellenségei, s ebből a
tényből következőleg kockáztatta már azt is, hogy egyszersmind
elveszti az angol uralkodó őfelsége alattvalóinak a
bizalmát is.
Mindez nyilvánvalóan meghatározta a gyarmatosok magatartását.
Örömmel látták, milyen pompás hadsereg érkezik
az anyaországból: vakon hittek benne, hogy ez a fegyveres
erő legyőzhetetlen.
Ez a valóban jelentős ármádia bizonyítékát is adta már
kiválóságának az ütközetek során, főparancsnoka aggályos
gonddal válogatta össze vezérkarát, csupa szerfölött rátermett
tábornokot, nem is csekély számban. És ezt a verhetetlennek
vélt hadsereget nemrégiben mégis gyalázatosan
megfutamította egy maroknyi csapat francia meg indián.
Bizonyos George Washington nevezetű, Virginiából
származó fiatalember lélekjelenlétének köszönhető, hogy
az angol katonák nem vesztek oda mind az utolsó szálig.
E váratlan vereség következtében hosszú határ menti sáv
maradt mindennemű oltalom nélkül. A helyzet rövidesen

még válságosabbá vált, amikor új veszedelem ütötte föl a
fejét. Ugyanis a nyugaton sötétlő ősrengetegek felől az egyre
riadtabb angol gyarmatosok mind gyakrabban és mind
tisztábban hallották a franciákkal szövetséges szilaj indiánok
fenyegető csatakiáltásait. Nagyon is jól tudták, ez az
ellenség, amelyik nem ismer fikarcnyi könyörületet sem.
Az angol Edward erődben – a vízesések közelében állt, a
Hudson folyó partján, nem messze a tavaktól – neszét vették
annak, hogy Montcalm márki, a franciák generálisa hajóra
szállt a Champlain-tavon. A felderítők jelentése szerint
seregében „annyi katona szolgál, mint amennyi levél
van a fán”. A hír mindenkit fölzaklatott! Ugyanakkor érkezett
meg az Edward erődbe Munro tábornok üzenete is: az
Oltáriszentség Tava mentén épült William Henry erőd parancsnoka
sürgősen hatékony segéderőket kért. Munro, az
öreg skót tábornok ugyanis már csupán egyetlen ezrednyi
jól kiképzett sorkatonasággal meg néhány helyi önkéntes
csapattal rendelkezett. Létszámuk jóval alatta maradt annak
a félelmetes haderőnek, amelyet Montcalm márki, a francia
generális a William Henry erőd ellen indított.
Az Edward erőd parancsnoka Webb tábornok volt, ő egyszersmind
valamennyi északi tartomány csapatainak élén is
állt. Mintegy ötezer főnyi sereg szolgált a főparancsnoksága
alatt. Ha a környékbeli gyarmatosokat fegyverbe hívja,
még körülbelül tízezer embert verbuválhatott volna össze.
Ez az összesített haderő már némiképp megközelítette annak
a roppant ármádiának a méreteit, amellyel a vállalkozó
szellemű francia generális már messze háta mögött hagyta
a maga védelmi vonalát.
Montcalm közeledtének a híre tehát nem csekély izgalmat
okozott az Edward erődben, s a zűrzavar nőttön-nőtt,
amikor azt kezdték rebesgetni, hogy pirkadatkor ezerötszáz

harcedzett vitéznek kell fölkerekednie a William Henry
erőd felé. És csakugyan, Webb tábornok főhadiszállásáról
mihamar befutott a parancs, hogy több csapattest is keljen
útra.
A táborban óriási sürgés-forgás támadt. A katonák buzgón
szedelőzködtek körös-körül. Az újoncok itt is, ott is
fejvesztett futkározással cihelődtek, kapkodták össze holmijukat,
és ezzel hátráltatták a valóban elkerülhetetlen készülődést.
A sokat próbált hadfiak jóval nyugodalmasabban
csomagolták egybe menetfölszerelésüket. A veteránok
arcán nem látszott szemernyi szorongás sem. Vonásaik
azonban egyre feszültebbé váltak, tekintetük pedig mind
komorabb lett, érződött rajtuk, hogy egyáltalán nincsenek
elragadtatva a rájuk váró újfajta hadviseléstől. Amikor
azonban leszállt az alkonyat, a nyüzsgés lármája elült, és a
tábor ugyanolyan mélységes csöndbe süppedt, mint a körülötte
feketéllő ősrengeteg.
Az előző este kiadott parancs értelmében hajnalhasadáskor
dobpergés riasztotta föl az embereket. Szempillantás
alatt fölserkent az egész tábor. Még a maródiak is fölkeltek,
hogy amíg lehet, együtt lehessenek a többiekkel, és végignézzék
bajtársaik kivonulását az erődből.
A hadtest harcosai különösebb vesződség nélkül nyakukba
kanyarították hadi szerelvényüket. A menetoszlop jobb
oldalán masírozott a királyi angol sorkatonaság meg a jól
begyakorolt zsoldossereg; a gyarmati lakosság szerényebb
fegyverzetű csapata baloldalt haladt.
Mindenekelőtt a felderítők vágtak neki az útnak. A zsúfolásig
megrakott málhás szekerekre erős védőőrizet ügyelt.
Legvégül a sereghajtók következtek.
A menetoszlop zárt hadrendben lépkedett. Ez a büszke,
harcias fölvonulás szemmel láthatólag a regrutáknak szólt,

hogy bizakodást öntsön a zöldfülűekbe, akik még nem szagoltak
puskaport. A távozók pedig, amint magukon érezték
a bámuló pillantásokat, még délcegebb tartással meneteltek.
A síposok lelkesen fújták az indulót, a zeneszó azonban
egyre halkabban hallatszott.
Végül is a menetoszlop oly mélyen benyomult a fatörzsek
közé, hogy úgy rémlett, mintha az erdő elnyelte volna
az egész eleven tömkeleget.
Ezalatt az erődben újabb mozgolódás támadt. Az egyik
kényelmes, szokatlanul nagy méretű faépület előtt az angol
tábornok személyi testőrségéhez tartozó strázsák járkáltak
föl s alá. A gerendaház előtti korláthoz kikötve hat vagy hét
ló állt. Avatott szem az első pillantásra láthatta, hogy a hátasok
közül kettőn másfajta nyereg van, mint a többin: ezeken
a jószágokon hölgyek utaznak majd, méghozzá olyan
előkelő hölgyek, amilyenek csak vajmi ritkán fordulnak elő
a világ efféle isten háta mögötti zugában. A mellettük bóklászó
harmadik paripa szerszámán bárki észrevehette, hogy
vezérkari tiszté.
Néhány szájtáti kíváncsiskodó verődött össze, és tisztes távolságból
bámészkodott. Egyesek a gyönyörű telivért csodálták,
mások az úti készülődés részleteit kísérték figyelemmel,
és határtalan bárgyúságra valló ostoba megjegyzéseket
tettek a látottakról. Aztán valamennyiük pillantása megakadt
azon a különös férfiún, aki testalkata, valamint viselkedése
miatt is élesen elütött a többiektől. Ez az ember azonban egyáltalán
nem látszott együgyűnek. Idomtalannak sem látszott,
torz növésűnek még kevésbé. Mivelhogy éppen állt, példátlanul
magasnak tetszett. Ha azonban ült, észrevétlen maradt,
csöppet sem emelkedett ki a középtermetűek közül.
Szedett-vedett, össze nem illő ruhadarabjai csak fokozták
a fura szerzet különc voltát. Égszínkék kabátjához sárga

nadrágot és lila selyemmellényt viselt; óriási zsebéből valamilyen
hosszúkás szerszám kandikált kifelé: ezt ilyen harcias
környezetben bárki könnyűszerrel fegyvernek vélhette
volna, mégis látni fogjuk, nem az volt.
Fejét rendkívül nagy, háromszögletű kalpag borította, s
ez bizonyos méltóságot kölcsönzött jámbor, de nem különösképp
sokatmondó ábrázatának. Míg a többiek illendő távolságban
ácsorogtak, ez a hórihorgas figura odaballagott a
lovak körül sürgölődő szolgálókhoz, és meglepő öntudattal
véleményt nyilvánított, méghozzá jó harsányan, a legszebb
paripáról.
Dallamos hangja mélyen szólt ugyan, de csaknem nőies
lágysággal zengett.
– Ne higgyétek, feleim, hogy dicsekszem – mondta –,
de bízvást beszélhetek, mert én jártam ám London kikötőjében,
a Temze torkolatánál meg a La Manche révében,
Newhavenben is. És megfigyeltem bizony tömérdek négypatást,
amint fölterelték őket, egész méneseket, a teherszállító
vitorlások födélzetére. Úgy festettek azok a hajók,
hogy énnekem azóta is gyakorta a Noé bárkája jut róluk
eszembe. Sokféle lovat vettem szemügyre hát, de mégis,
ilyen szépséges táltost, mint ez itt, nem láttam én még sohasem.
Olyan ez, mint ama mén, amelyet a Szentírás említ,
az a táncos lábú, amely örvend a tulajdon erejének, és
vágtában száguld át a völgységeken. Eme bibliabeli tüzes
mén türelmetlenül rúgkapálva és nyihogva alig várja már,
hogy a csatatérre rohanjon, amint fülébe csap a harci zaj.
Már messziről meghallja a viadal lármáját és a parancsnokok
kiáltozását. Mármost e büszke hátas láttán szinte úgy
hinnők, hogy az ókori Izrael nemes telivér törzstenyészete
fönnmaradt volna mind e mái szent napig. Nem igaz,
barátom?

 

Oldal: JAMES FENIMORE COOPER-AZ UTOLSÓ MOHIKÁN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat