Sütött a nap, a madarak énekeltek. Gyönyörű délelőtt köszöntött
az Árnyvadász Akadémiára.
Pontosabban Simon meglehetősen biztos volt benne, hogy odakint
süt a nap. Halvány fény vibrált a George-dzsal közös föld
alatti szobája levegőjében, és még a falakat borító zöld nyálka is
mintha világított volna.
Valójában a madarakat sem hallotta, viszont George énekelve
érkezett vissza a zuhanyozásból.
– Jó reggelt, Simon! Láttam egy patkányt a fürdőben, de éppen
szunyókált, úgyhogy nem zargattuk egymást.
– Esetleg elpusztult valamilyen fertőző betegségben, ami most
bekerült a vízvezetékrendszerünkbe – vetette fel Simon. – Lehet,
hogy hetek óta bubópestises vizet iszunk.
– Senki sem szereti a Savanyú Jóskákat – feddte meg George.
– Senki sem rajong Búbánatos Simonért sem. Fancsali Fáni sem
népszerű.
– Nagyjából vágom, hová akarsz kilyukadni, George – mondta
Simon. – Erőteljesen tiltakozom ellene, hogy Fancsali Fániként


hivatkozz rám. Főleg mivel éppen Viszonylag Jó Kedélyű Fáninak
érzem magam. Látom, várod a nagy napunkat.
– Zuhanyozz le, Simon! – sürgette a barátját George. – Kezdd
felfrissülve a napot! Talán lődd be kicsit a séródat! Nem pusztulnál
bele.
Simon megrázta a fejét.
– Egy döglött patkány van a fürdőben, George. Eszem ágában
sincs a fürdőbe menni, George.
– Nem döglött – jelentette ki a másik fiú. – Csak alszik. Biztos
vagyok benne.
– A vak optimizmus miatt kezdődnek a járványok. Kérdezd
meg Európa középkori parasztjait! Ja, várj, őket már nem tudod
megkérdezni.
– Vidám kis csapat voltak? – érdeklődött némi kétkedéssel a
hangjában George.
– Gyanítom, hogy sokkal vidámabbak lehettek a pestisesdi
előtt – felelte Simon.
Úgy érezte, igazán jól érvel, és a történelem is őt támasztja alá.
Kibújt az alvós pólójából, amin a HARCOLJUNK felirat állt,
alatta pedig kisebb betűkkel: AZ ELLENSÉGEINKKEL RAVASZ
ÉRVEKET BEVETVE. George odacsapott Simon hátára
a nedves törülközőjével, mire szobatársa élesen felkiáltott, majd
mosolyogva húzta elő harci öltözetét a szekrényből. Rögtön reggeli
után kezdődött az oktatás, szóval, gondolta, akár egyből felveheti
hozzá a megfelelő ruhát. Ráadásul minden olyan napot győzelemként
élt meg, amikor férfiakra szabott harci öltözetet viselhetett.

Amikor George-dzsal felmentek reggelizni, jó barátságban voltak
az egész világgal.
– Végül is egyáltalán nem olyan rossz ez a zabkása – jegyezte
meg Simon, miközben kanalát a tányérba merítette.
George tele szájjal, lelkesen bólintott.
Beatriz láthatólag őszintén sajnálta őket, és szomorúan azt fontolgatta,
hogy lehetnek ezek ketten ennyire hülyék.
– Ez nem zabkása – tájékoztatta őket. – Hanem tojásrántotta.
– Jaj, ne! – suttogta erőtlenül George. A szája még tele volt, a
hangjából mérhetetlen kétségbeesés áradt. – Jaj, ne!
Simon elejtette a kanalát, és elszörnyedve meredt a tányérja
feneketlen mélységeibe.
– Ha ez tojásrántotta… És ne érts félre, nem vitatkozni akarok
veled, Beatriz, csak felteszek egy általam meglehetősen jogosnak
vélt kérdést. Szóval ha ez itt tojásrántotta, akkor miért szürke?
Beatriz vállat vont, és folytatta az evést, gondosan elkerülve a
csomós részeket.
– Ki tudja azt?
Simonnak az jutott eszébe, hogy ebből akár egy szomorkás
dalt is lehetne írni. Hogyha tojás, miért szürke? Ki tudja? Ki tudja?
Időről időre azon kapta magát, hogy dalszövegeken gondolkodik,
pedig rég kikerült a bandából.
Igaz, ami igaz, a Hogyha tojás, miért szürke? valószínűleg eleve
nem lenne nagy sláger, még a hipszterek köreiben sem.
Ebben a pillanatban Julie dobta le a tányérját az asztalra Beatrizé
mellé.

– Szürke a tojás! – szögezte le ő is. – Nem tudom, miért csinálják.
Ennyi idő elteltével itt lenne már az ideje, hogy legalább néha
ne szerencsétlenkedjék el a kaját. De hogy minden áldott napon,
minden áldott étkezésnél, több mint egy éven át? Talán el van
átkozva az Akadémia?
– Én is ezen gondolkodtam – bólintott komolyan George. –
Néha hallok valami kísértetfélét zörögni, olyan, mintha a láncait
rázná. Őszintén szóval még remélem is, hogy el van átkozva az
egész kóceráj, mert ha nem, az azt jelentené, hogy mindenféle
állatok laknak a csövekben. – Egész testében megborzongott. –
Ki tudja, micsodák.
Julie letelepedett közéjük. George és Simon elégedetten néztek
össze. Számolták, Julie hányszor ül hármójukhoz Jon Cartwright
helyett, és jelenleg nyerésre álltak hatvan százalékkal negyven
ellenében.
Az, hogy Julie ezúttal őket választotta, határozottan jó jelnek
tűnt, mivel ma volt George nagy napja.
Most, hogy másodéves árnyvadásznövendékek lettek, és még
Scarsbury
is azt mondta róluk, hogy már nem teljesen reménytelenek,
illetve okkal lehet bízni benne, hogy nem vágják le a saját
hülye fejüket, önálló, valamivel fontosabb feladatokat kaptak.
Minden küldetésre induló csapatból kineveztek valakit vezetőnek,
aki végül siker esetén dupla pontszámot kapott. Julie, Beatriz,
Simon és Jon már mind voltak csapatvezetők, és mindannyian
nagyszerűen teljesítettek: a küldetéseket végrehajtották, a démonokat
elpusztították, az embereket megmentették, a törvényszegő

alvilágiakat szigorúan, de igazságosan megbüntették. Bizonyos
szempontból kár volt, hogy Jon küldetése olyan jól sikerült, mivel
még hetekig kérkedett vele, de ezen nem lehetett segíteni. Egyszerűen
túl jók vagyunk, gondolta Simon, de azért biztos, ami biztos,
lekopogta a faasztalon, nehogy idő előtt elkiabálja. Semmi esetre
sem hibázhattak.
– Izgulsz, csapatvezető? – kérdezte Julie.
Simonnak el kellett ismernie, hogy a lány társasága időnként
meglehetősen nyugtalanító tudott lenni.
– Nem – vágta rá George, de rögtön meg is tört Julie átható
tekintetének súlya alatt. – Talán. Igen. Tudod, hogy megy ez, épp
annyira izgulok, amennyire egészséges, de lazán, összeszedetten,
mint aki jóféle nyomás alatt van.
– Nehogy szétcsússz nekem! – mondta Julie. – Maximális
pontszámot akarok kapni.
Zavart csend támadt. Simon azzal vigasztalta magát, hogy átnézett
Jon asztalához. Amikor Julie magára hagyta, a fiú kénytelen
volt egyedül enni. Hacsak Marisol nem döntött úgy, hogy
letelepszik mellé, és gyötri egy kicsit. Mint Simon megállapította,
ma éppen egy ilyen nap volt. A kis sátánfajzat! Marisol igen mókás
lány volt.
Jon kétségbeesetten integetett segítségért, de Julie háttal ült
neki, és nem láthatta.
– Nem azért mondom, hogy megijesszelek, George – mondta
éppen. – Nyilván ez is egy kellemes velejárója a dolognak persze.
Ez egy fontos küldetés. Tudod, hogy a tündérek a legrosszabb

alvilágiak. Nem vicces, amikor mondénok birodalmába átlátogató
tündérek becsapják a szerencsétleneket, és ráveszik őket, hogy
egyenek a tündérgyümölcsből. A mondénok legyengülhetnek, és
meghalhatnak, ha esznek abból a gyümölcsből. Ez gyilkosság,
mégis ritkán sikerül elkapni őket érte, mert mire a mondénok
meghalnak, a vétkes tündér már rég a környéken sincs. Komolyan
veszitek a feladatot, igaz?
– Igen, Julie – felelte George. – Meglepő módon én is tudom,
hogy a gyilkosság csúnya dolog.
Julie egész arca a tőle megszokott ijesztő grimaszba torzult.
– Ne felejtsd el, hogy te szúrtad el kis híján az én küldetésemet.
– Haboztam kicsit, hogy megtámadjam-e azt a vámpírgyereket
– ismerte be George.
– Pontosan – bólintott Julie. – Nem habozhatsz többet. Csapatvezetőként
nem szabad haboznod, cselekedned kell. Nem azt
mondom, hogy rossz vagy, George, csak azt, hogy még bőven
van mit tanulnod.
– Nem hinném, hogy bárkinek is ilyen buzdításra lenne szüksége
– jegyezte meg Beatriz. – Más is kiborulna tőle, George-ot
ráadásul eleve nem túl nehéz kiborítani.
George-ot egy pillanatra láthatólag meghatotta, hogy Beatriz
gálánsan a védelmére sietett, mire azonban a lány a mondanivalója
végére ért, az ő meghatottsága is tovaszállt.
– Mindenesetre szerintem néha a régebbi csapatvezetőket is
újra meg kellene bízniuk – mormogta Julie, ezzel el is árulva,

miből származik ez a nagy ellenségesség. Elgondolkodva turkált
a szürke tojásban. – Én annyira jó voltam…
Simon felhúzta a szemöldökét.
– Egy lovaglóostort szorongattál, és azzal fenyegetőztél, hogy
szemközt csapsz vele, ha nem teszem azt, amit mondasz.
Julie a kanalával mutatott rá.
– Pontosan! És azt is tetted, amit mondtam. Ilyen egy jó vezető.
Sőt mi több, végül nem is csaptalak szemközt. Rendes, de
határozott, ez vagyok én.
Julie még hosszasan értekezett a saját nagyságáról. Simon felállt,
hogy még egy pohár gyümölcslevet töltsön magának.
– Szerinted milyen gyümölcsből van? – érdeklődött Catarina
Loss, aki beállt a fiú mögé a sorba.
– Gyümölcsből – felelte Simon. – Csak úgy simán gyümölcsből.
Ennyit voltak hajlandóak elárulni. Magam is gyanúsnak találtam
a dolgot.
– Szeretem a gyümölcsöt – mondta a nő, de nem úgy tűnt,
mint aki biztos a dolgában. – Tudom, hogy fel vagy mentve a mai
órám látogatása alól. Mi dolgotok lesz délelőtt?
– Küldetésre megyünk, meg kell akadályoznunk, hogy egy
csapat tündér átlépje a határukat, és illegális kereskedelmet folytasson.
George lesz a vezető.
– George a vezető? – kérdezte Catarina. – Hm.
– Miért szekálja ma mindenki George-ot? – borult ki Simon. –
Mégis, mi baj van George-dzsal? Semmi baj nincs vele! Egyszerűen
lehetetlen hibát találni George-ban! Egy tökéletes skót angyal!

 

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 7/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat