1.
A gond az volt, hogy Simon nem tudott tökösen csomagolni.
Ha kempingezni indult, akkor persze minden rendben
volt. Ha Ericnél töltötte az éjszakát egy hétvégi koncert miatt:
sima ügy. Ha nyaralni ment az anyjával meg Rebeccával: gond
egy szál se. Simon pillanatok alatt összedobta a naptejet, a néhány
rövidgatyát, a megfelelő pólókat a banda emblémájával meg a
kellő mennyiségű tiszta fehérneműt. A hétköznapi életre mindig
fel volt készülve.
De arról nem volt gőze sem, mit kéne bepakolnia, mielőtt útnak
indul az elit kiképzőközpontba, ahol az önmagukat árnyvadászoknak
nevező, démonokkal harcoló, félig angyal lények saját
harcos fajtájuk tagjává igyekeznek formálni őt is.
A könyvekben meg a filmekben az embereket vagy abban a
ruhában ragadják el mesebeli vidékekre, amit éppen viselnek,
vagy egyszerűen átsiklanak a bepakolás fölött. Simon úgy érezte,
a szerzők lényeges információtól fosztották meg. Betegye-e a
konyhakéseket a táskájába? Magával vigye-e a kenyérpirítót, hogy
aztán fegyvert készíthessen belőle?



Végül úgy döntött, inkább biztosra megy: tiszta fehérneműt
és vicces pólókat pakolt be magának. Biztosan az árnyvadászok
is szeretik a vicces pólókat, nem igaz? A vicces pólókat mindenki
szereti.
– Nem tudom, mit szólnak a katonai akadémiákon, ha disznó
tréfák vannak a növendékek pólóján, drágám – szólt Simon
anyja.
A fiú kapkodva fordult meg, a szíve máris a torkában dobogott.
Anyja karba font kézzel támasztotta az ajtófélfát. Mindig aggodalmas
arca most különösen gyűröttnek tűnt, de azért leginkább
szeretettel nézett Simonra. Mint mindig.
Csakhogy egy másik világból származó emlékek sorozatában,
amit csak nagyon halványan tudott felidézni, Simon vámpírrá
változott, és az anyja kidobta a házból. Éppen ez volt az egyik ok,
amiért a fiú úgy döntött, hogy beköltözik az Árnyvadász Akadémiára,
ezért hazudta azt, mint a vízfolyás, hogy el akar menni.
Magnus Bane-nel, a macskaszemű boszorkánymesterrel – igen,
Simon ismert egy boszorkánymestert, akinek valódi macskaszeme
volt – hamis papírokat készíttetett magának, így sikerült meggyőznie
az anyját, hogy ösztöndíjat kapott egy kitalált katonai
akadémiára.
Mindezt csakis azért tette, hogy az anyját látva ne kelljen nap
mint nap felidéznie, hogyan nézett rá, amikor félt tőle, amikor
gyűlölte őt. Amikor elárulta Simont.
– Azt hiszem, elég jól ítélem meg a pólóimat – felelte a fiú. –
Teljesen rendben van az ítélőképességem. Nincs köztük egy sem,

ami túl pajzán lenne a seregbe. Csak jó kis masszív, az osztály
bohócához illő anyag. Bízz bennem!
– Bízom benned, különben nem engednélek el – mondta az
anyja. Odalépett hozzá, és csókot nyomott az arcára. Láthatólag
meglepődött és meg is bántódott, amikor Simon összerezzent,
de nem szólt egy szót sem. Az elválásuk napján inkább csendben
maradt. Inkább átkarolta Simont. – Szeretlek. Ezt soha ne feledd.
A fiú tudta, hogy igazságtalan vele. Anyjának meggyőződése
volt, hogy nem őt dobja ki, hanem egy pokolbéli szörnyeteget, aki
a fia bőrébe bújt. Simon mégis úgy érezte, hogy a körülmények
ellenére is felismerhette és szerethette volna. Nem tudta elfelejteni,
mit tett vele az anyja. Még akkor sem, ha az már elfelejtette.
Akkor sem, ha az ő és a világ szempontjából az egész meg sem
történt.
Simonnak el kellett hát mennie. Igyekezett ellazulni anyja ölelésében.
– Rengeteg minden jár a fejemben – mondta, ujjait anyja karja
köré fonva. – Azért megpróbálom nem elfelejteni.
A nő elhúzódott.
– Addig nem lehet baj. Biztosan jó lesz, ha a barátaid visznek
el?
A fia árnyvadász barátaira gondolt, akik egy katonai akadémia
növendékeinek adva ki magukat azt állították, hogy ők beszélték
rá Simont is a jelentkezésre. Mellesleg Simon árnyvadász barátai
voltak a másik ok, amiért a fiú el akart menni.
– Biztosan jó lesz – mondta Simon. – Szia, anya! Szeretlek.

Komolyan is gondolta. Mindvégig szerette az anyját ebben a
világban, meg abban a másikban is.
„Feltétel nélkül szeretlek”, mondta egyszer-kétszer az anyja,
amikor Simon még kisfiú volt. „Ilyen a szülői szeretet. Nem múlik
el, történjen bármi.”
Az emberek mondanak ilyesmit anélkül, hogy belegondolnának,
micsoda rémálmok válhatnak valóra, micsoda helyzetbe
kerülhetnek. Hogy akár az egész világ megváltozhat körülöttük,
és elmúlhat a szeretet. Egyikükben sem merül fel, hogy a szeretetüknek
valaha próbát kell kiállnia, és elbukik.
Rebecca egy képeslapot küldött neki ezzel a szöveggel: SOK
SZERENCSÉT, KIS BAKÁM! Simon még emlékezett rá, hogy
amikor az anyja kizárta az otthonából, és minden lehetséges módszerrel
eltorlaszolta az ajtót, a nővére átkarolta, és vigasztaló szavakat
suttogott a fülébe. Ő még akkor is szerette. Ez azért jólesett.
Sokat számított, de nem volt elég.
Nem maradhatott itt két világ és két emlékhalmaz között. El
kellett menekülnie. Hőssé kellett válnia, úgy, ahogyan egyszer
már sikerült. Akkor minden értelmet nyer, és mindennek lesz
jelentése. Nyilván nem fájhat senkinek.
Simon egy pillanatra megtorpant, mielőtt a vállára kapta a táskáját,
és elindult az Akadémiára. Rebecca lapját a zsebébe csúsztatta.
Elhagyta az otthonát, hogy különös, új életet kezdjen, és
úgy vitte magával a nővére szeretetét, ahogyan annak idején is.

Simon elment a barátaihoz, bár egyikük sem kísérte el őt az Akadémiára.
Azért megállapodtak, hogy elmegy az Intézetbe, és indulás
előtt elköszön tőlük.
Egy időben maga is átlátott az álcán, most azonban Magnus
segítségére volt szüksége hozzá. Felnézett az Intézet furcsa, impozáns
tömegére, és feszengve emlékezett vissza rá, hogy járt már
errefelé korábban is, de akkor csak egy elhagyatott, romos épületet
látott. Persze az egy másik életében volt. Rémlett neki egy
passzus a Bibliából arról, hogy a gyerekek homályos üvegen keresztül
látnak, de amikor felnőnek, kitisztul előttük a világ. Most
teljesen tisztán látta az Intézetet maga előtt: a lenyűgöző épület
magasan fölé emelkedett. Az ilyeneket szándékosan úgy húzták
fel, hogy az emberek hangyának érezzék magukat mellette. Simon
belökte a kovácsoltvas kaput, végigsietett az Intézetet megkerülő
gyalogúton, aztán átszelte az udvart.
Az Intézet magas kőkerítése által körbezárt kert növényeit fojtogatta
az odakint futó New York-i sugárút közelsége. Voltak
odabent kőből kirakott, lenyűgöző gyalogutak, padok, sőt egy
angyalszobor is, ami a Doctor Who-rajongó Simonra mindig a
frászt hozta. Az angyal éppenséggel nem sírt, mint a sorozatban,
de a fiú ízlésének így is éppen elég depressziósnak hatott.
A kert közepén lévő kőpadon Magnus Bane ült Alec Lightwood
társaságában. A fiatal árnyvadász magas volt, sötét hajú,
meglehetősen erős és csendes, legalábbis Simon mellett. Magnus
vele ellentétben bőbeszédűnek bizonyult, és nemcsak macskaszeme
volt, hanem varázslatos képességei is. Jelenleg zebracsíkos,

rózsaszín mintákkal díszített, testhez simuló pólót viselt. Magnus
és Alec már jó ideje jártak egymással, szóval Simon szerint a
boszorkánymesternek minden joga megvolt hozzá, hogy mindkettejük
nevében beszéljen.
Magnus és Alec mögött Isabelle és Clary támasztotta a kőkerítést.
Isabelle valahová a távolba nézett fölötte. Úgy festett,
mintha valamilyen hihetetlenül mesés divatfotózáson pózolna.
Persze mindig úgy festett. Ez volt az ő különleges képessége. Clary
mindeközben makacsul a másik lányt nézte, és beszélt hozzá.
Simon biztos volt benne, hogy Clary végül keresztülviszi az
akaratát, és eléri, hogy Isabelle rá figyeljen. Ez meg az ő különleges
képessége volt.
Ha bármelyik lányt megpillantotta, üresség támadt a mellkasában.
Ha kettejüket egyszerre látta, tompa, kitartó fájdalmat
érzett.
Továbbállt hát inkább, és megkereste a barátját, Jace-t, aki magában
térdelt a burjánzó fűben, és rövid tőre pengéjét egy kővel
élezte. Simon feltételezte, hogy jó okkal tette, bár lehet, hogy csak
tudta, milyen jól áll neki a dolog. Isabelle és ő elmehettek volna
egy közös fotózásra a Faszagyerek magazinhoz.
Mindenki eljött. Csakis az ő kedvéért.
Ez akár azt is jelenthette volna, hogy tisztelik és szeretik Simont,
a fiú mégis borzasztó zavarban érezte magát, merthogy
alig néhány emlékfoszlány maradt csak meg benne ezekről az
emberekről, ellenben egy élet tapasztalata azt súgta neki, hogy

veszélyes, heves természetű idegenek. Olyasfélék, akiket jobb elkerülni
a tömegközlekedési eszközökön.
Az Intézetben élő felnőttek, Isabelle és Alec szülei meg a Klávé
többi tagja vetették fel, hogy ha Simon árnyvadász akar lenni,
jelentkezzen az Akadémiára. Az intézmény hosszú évtizedek után
nyitotta meg ismét a kapuit, hogy új tanoncokat képezzen ki,
akikkel aztán feltölthetik a nemrég véget ért háborúban megtizedelt
árnyvadászok sorait.
Clarynek nem tetszett az ötlet. Isabelle nem kommentálta a
dolgot, de Simon tudta, hogy neki sem tetszik. Jace váltig állította,
hogy ő maga is tökéletesen ki tudná képezni Simont New
Yorkban, és felajánlotta, hogy Claryvel együtt vele is foglalkozik
az edzőteremben. Simon meghatónak találta a javaslatot, és úgy
gondolta, hogy Jace-szel közelebb állhattak egymáshoz, mint emlékezett
rá, de az volt a szörnyű igazság, hogy nagyon nem akart
New Yorkban maradni.
Velük nem akart maradni. Úgy érezte, nem bírná ki, ha folyton
a csalódottságot kellene látnia az arcukon – elsősorban Isabelle-én
és Claryén. Ahányszor csak megpillantották, a másik énjét látták
benne, és elvártak tőle dolgokat. És ő minden egyes alkalommal
csütörtököt mondott. Mintha egy kincskeresőt nézett volna, aki
ásni kezd ott, ahol tudja, hogy valami értékes rejtőzik a föld alatt,
de hiába ás és ás, rá kell jönnie, hogy amit keres, az nincs már
ott többé. Az illető azonban így sem adja fel, mert elrettenti a
gondolat, hogy elvesztette a kincset, és mert talán.

 

Oldal: CASSANDRA CLARE-ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIA 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat