FOLYTATÁS.

Második fejezet
A “hiba”
”
Felgyújtom a kutyádat, és felmosom a padlót az emlé
kekkel, amik soha nem történtek meg velünk, jeee!” –
bömbölte az egyik szám a hangszórókból.
Torquin legörbítette a száját:
– Nem zene. Zaj.
Nekem tetszett. Igaz, hogy kihagytam néhány jelzőt az
iménti idézetből, de akkor is. Szórakoztató volt a maga
agyament módján. Legalább elterelte a figyelmemet a
tényről, hogy millió méterrel siklom az Atlanti-óceán fölött,
miközben a sebességtől az ülés háttámlájának nyomódik
a fejem, és a gyomrom ki akar robbanni a torkomon
át.
Alyre néztem. Arcán úgy hullámzott a bőr, mintha tészta
lenne, amit épp gyúr valaki. Elröhögtem magam.
Aly riadtan pislogott.
– Mi olyan vicces?!
– Legalább kilencvenévesnek nézel ki.

– Te meg úgy beszélsz, mint egy ötéves. Ha ennek vége
lesz, emlékeztess rá, hogy egy kis jó modorra tanítsalak.
A fenébe!
Elfordultam. Taplónak éreztem magam.
Lehet, hogy nekem az volt a különleges képességem,
hogy mindig parasztságokat mondtam. Különösen Alynek.
Talán a magabiztossága miatt. Vagy, mert én voltam
az egyetlen kiválasztott, akit nem kellett volna kiválasztani.
Jack „Hiba” McKinley.
Küzdj ellene! – biztattam magam. Az ablakhoz fordultam.
Épületcsoportok suhantak el. Sokkoló volt, hogy
Manhattan egy pillanat alatt elrohant. A következő pillanatban
már mezők és szántók sakktábláját láttam,
ami bizonyára Pennsylvania lehetett.
A felhőkbe fúródtunk, és becsuktam a szemem. Megpróbáltam
valami pozitívra gondolni. Megtaláljuk Marcót.
Örülni fog nekünk, megköszöni, és beszáll a gépbe.
Na, persze. A föld meg elkezd az ellenkező irányba forogni.
Marco makacs volt. Meg volt győződve arról, hogy a,)
mindig igaza van, b,) halhatatlan. Ráadásul, ha tényleg
hazament és leadta a drótot az elrablásunkról, akkor
híradósok hada fog várni a reptéren. A mi képünk díszeleg
majd a szupermarketek tejesdobozain, a mi fotónk
lesz kiakasztva minden postán „Eltűnt” felirattal.
Hogyan menthetnénk meg? Torquin velünk volt, hogy
megvédjen vész esetén, de ez sem adott nagyobb önbizalmat.
Az elmúlt napok történései futottak át az agyamon.
Marco harca az ősi fenevaddal, és zuhanása a vulkánba.
Kutatásunk, aminek végén csodával határos módon életben
találtuk barátunkat a gyógyító vízesés közelében.

A hét derengő, tányér alakú mélyedés az ősi körben – a
Heptakiklos.
Kár volt hozzányúlnom. Bárcsak ne húztam volna ki
közepéből a törött kardot! A griff nem szökött volna meg,
nem kellett volna a nyomába erednünk minden kiképzés
nélkül, és Marco nem lóghatott volna meg…
– Már megint kezded… – figyelmeztetett Aly.
Felkaptam a fejem.
– Mit?
– Önmagad vádolását a griff miatt. Látom rajtad.
– Bhegad professzort majdnem agyonnyomta, Cassszel
átrepült az óceán fölött, és fel akarta falni…
– A griffeket a loculusok megvédésére tenyésztették
ki – emlékeztetett Aly. – A griff vezetett el a rodoszi
kolosszushoz. Nélküled nem találtuk volna meg, Jack!
Csak így szerezhettük vissza a loculust. Marco hallgatni
fog ránk – bizakodott Aly, aztán vállat vont: – Engedj ki
még hat griffet, hogy megtaláljuk a többi loculust is! Én
meg a KI tudósaival majd csinálok egy… griffriasztót.
– Egy griffriasztót? – kérdezte Cass.
Aly megint megrántotta a vállát:
– Miért? Ha van vakondriasztó meg cápariasztó, miért
ne lehetne griffriasztó is? Majd beleásom magam a
témába, és kiagyalok valamit.
Mérnök. Így hívta Bhegad Alyt. Mind a négyünknek
volt egy gúnyneve: Mérnök, Szabó, Tengerész, Katona.
Aly volt a Mérnök, aki megszerel mindent. Marco a bátorsága
és ereje miatt a Katona nevet kapta. Cass lett a
Tengerész, mert bárhová elnavigált. Én lettem a Szabó,
mert állítólag én tartottam össze a szálakat. Legalábbis
Bhegad szerint. De most semmilyen szálakat nem tartottam
össze a pesszimizmus szálain kívül.

„MEGHALTOK!!!” – Nirvana váratlan kiáltását hallva
mindannyian megpördültünk. Torquin felpattant az
ülésről ijedtében, és bevágta a fejét.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– A dal vége – felelte Nirvana. – Ez a kedvenc részem.
– Valami kellemes zene? – kérdezte Torquin. – Mondjuk
egy Disney-dal?
Cass kibámult az ablakon, lenézett az utak hálózatára
és a végtelen földekre.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta. – Ez az ohiói
Youngstown. Azt hiszem.
– Csak hiszed? Ez nem rád vall.
– Nem ismerek rá az útvonalakra – csóválta a fejét
Cass. – Tudnom kéne. De semmi nem rémlik. Azt hiszem,
valami baj van az… akármimmel.
– A képességeddel, aminek segítségével megjegyzel
minden utat a világon? – karolta át Aly. – Csak aggódsz
Marco miatt, ennyi az egész.
– Igazad van… igazad van… – dobolt a karfán Cass.
– Te is hibázol néha, ugye, Aly?
Aly bólintott.
– Ritkán, de néha hibázom. Ember vagyok. Mindanynyian
emberek vagyunk.
– Az egészben az a legfurcsább – gondolkodott el Cass
–, hogy Marcóban egyetlen nem emberi dolog van, az
pedig a nyomkövető, és a nyomkövetők nem romlanak
el. Hacsak nem történik valami nagyon rossz dolog a
„gazdaállatukkal”.
– Például? – kérdeztem feszülten.
Cass szeme könnyes lett.
– Olyasmi, amiről jobb nem beszélni. Lehet, hogy a
nyomkövető megsemmisült.

– A testében van – jegyezte meg Aly. – Nem tudta
megsemmisíteni.
– Ez igaz. Hacsak… – folytatta Cass.
Mindannyian elhallgattunk. A gép ereszkedni kezdett.
Nem fejezte be senki az elkezdett mondatot, mégis
mindannyian tudtuk a végét.
Hacsak meg nem halt.

Harmadik fejezet.

– Hé! – fordult meg Cass, és elkezdett felém futni az
úton. Gyorsan a hátam mögé dugtam a kezem.
– Megérkeztünk? – kérdeztem megjátszott közönnyel.
Cass kíváncsian nézett rám.
– Te meg mit csinálsz?
– Csak kaparok. Egy sorsjegyet. Itt találtam.
– Ha nyersz, hogyan fogod felvenni a pénzt? – nevetett
fel. – Gyere! Ez az a ház. Walnut Street negyvenöt.
A zöld verandás.
Nem tudom, miért nem mondtam el neki az igazat.
Hogy találtam egy égett ágat és egy rágópapírt a földön,
és üzenetet írtam velük az apámnak. Talán azért, mert
őrültebb ötlet volt, mint kaparós sorsjegyekkel szórakozni.
De nem tehettem mást. Csak apámra tudtam gondolni.
Arra, hogy mindössze egy állam választ el tőle.
A hátsó zsebembe süllyesztettem az üzenetet. Torquinhez
és Alyhez kocogtunk, akik megálltak az ohiói Lemuel
egyik zsákutcájában. Torquin a bérelt Toyota Corol lán kat
egy sarokkal feljebb állította meg, egy fákkal benőtt, el dugott
területen, hogy minél kevesebben lássák. Aly és Cass
mellé léptem. Úgy álltunk ott, mint három jégszobor.
Természetesen Torquin indult el először.
– Nekem ez nem fog menni… – motyogta Aly.
Bólintottam. Féltem, honvágyam volt, aggódtam és
kilencvenkilenc egész kilenc százalékban biztos voltam
benne, hogy Bhegadnak másik mentőcsapatot kellett
volna küldenie. Bárkit, csak bennünket nem.
A ház előtt kicsi, körbetéglázott gyep terült el.
A veranda szúnyoghálója két helyen is kiszakadt, de
gondosan befoltozták. A tetőről apró hálószobaablak kacsingatott,
és a lestrapált lépcső tetején rozsdás öntözőkanna
csücsült. Nem hasonlított a házunkra, de szívem
hirtelen a honvágy ritmusát dobogta.

Az út túloldalán egy srác baktatott hazafelé telepakolt
iskolatáskával, és az édesanyja kinyitotta előtte a szúnyoghálós
ajtót. Anyám jutott eszembe. Abból az időből,
amikor még nem indult el azon az úton, ahonnan nem
volt visszatérés. Aztán az apám, aki anyám halála után
egy évig elém jött a sulihoz, mert nem akart egyedül
hagyni egyetlen másodpercre sem. Apa vajon otthon
van?
– Gyertek! – vakkantott hátra a válla fölött Torquin.
– Nincs időnk álmodozásra!
Elindult, és talpai hangosan csattogtak a szürkészöld
járdalapokon. Cass, Aly és én követtük.
Mielőtt becsöngethetett volna, zár kattanását hallottam.
Az első ajtó kinyílt, és feltűnt mögötte egy széles
vállú fickó. Levegő után kaptam, amikor megláttam az
arcát. Vonásai szögletesek voltak és sötétek, szája sarka
felfelé ívelt. Mintha Marco arcát láttam volna, csak barázdáltabb
kiadásban, és hajába ősz szálak vegyültek.
Szomorú szeme annyira beesett volt, hogy majdnem átláttam
a koponyáján.
Először Torquin lábára meredt, csak aztán nézett fel
az arcára.
– Miben segíthetek?
– Marcót keressük – felelte Torquin.
– Hát persze. Mint mindenki. Sajnos nem segíthetek.
Be akarta csukni az ajtót előttünk, de Torquin a résbe
nyomta a kezét.
– Mit akar? – kérdezte Marco apja.
Gyorsan Torquin elé léptem.
– Marco barátja vagyok, és arra gondoltam, hogy talán…
– A barátja? Akkor miért nem ismerlek? – kérdezte
Mr. Ramsay gyanakodva.

Ha továbbra is olvasnád a fantasy történetet, a könyves boltban rátalálhatsz.

 

Oldal: PETER LERANGIS-ELVESZVE BABILONBAN/RÉSZLET2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat