1. FEJEZET
Hunter Garrity egy fegyver kattanására ébredt.
A nagyszülei mindig égve hagyták az éjszakai jelzőfényt a
mosó konyhában, de most vagy nem működött, vagy valaki lekapcsolta,
mert az alagsori hálószobája teljes sötétségbe borult. Lélegzete
csupán halk susogás volt a sötétben. Egy pillanatra belegondolt,
nem álmodta-e a hangot.
Ekkor acél ért az állkapcsához.
Elállt a lélegzete.
Megszólalt egy hang: lágy, női, enyhén gúnyos.
– Azt hiszem, ezt elvesztetted.
Felismerte a hangot, és ez nem okozott megkönnyebbülést. Karja
részben a lepedő és a takaró közé gabalyodott, még csak gondolni
sem lehetett arra, hogy ebből a helyzetből lefegyverezze a lányt.
– Calla – mormogta halkan, nehogy megijessze.
Fogalma sem volt, mennyi tapasztalata van a lánynak a fegyverekkel,
és nem tűnt úgy, hogy ez lenne az ideális időpont rájönni erre.
– Hunter.
A pisztoly csöve erősebben nyomódott a Hunter álla alatti puha
bőrbe.

Hunternek kapóra jött volna, ha a lány megmoccan, például arrébb
helyezi a súlyát, mert most csupán egy hang és egy fegyver volt a sötétségben.
Hunter nagyot sóhajtott.
– Hogy jutottál be ide?
– Elkábítottam a kutyádat, és megpiszkáltam a zárat.
Rettenetes erőfeszítésébe került nyugton maradni. Tartott ugyan
egy kést a párnája alatt, de aktuálisan érte nyúlni kábé három órát vett
volna igénybe ahhoz képest, hogy meddig tart meghúzni egy ravaszt.
– Elkábítottad a kutyámat?
– Difenhidramin egy szelet marhahúsban. – A lány hangjába megvetés
vegyült. – El sem hiszem, hogy kiengeded a kutyádat a házból,
és nem vigyázol rá!
Hunter soha nem sétáltatta Caspert pórázon. Nagyszülei egy régi
farmon laktak. Nemigen számított rá, hogy elmebeteg tizenéves
lányok fognak kábító rostélyost adni a kutyájának.
– Ha baja lesz, megöllek.
– Tudod – mondta a lány, ügyet sem vetve arra, amit Hunter
mondott –, arra gondoltam, leégethetném ezt a kócerájt. Petróleum,
gyufa, aztán huss!
– És? Miért nem tetted?
Hunter pár centire a takaró alá csúsztatta a kezét, hogy lássa, észreveszi-
e a lány.
Nem vette észre.
– Csak. De még megtehetem.
– Nem hiszek neked – mondta Hunter. – Ha tüzeskedni akarnál,
most nem itt lennél.
– Azt akarjuk, hogy adj át egy üzenetet a többi Őrzőnek.
– Nem ismerek egyetlen Őrzőt sem – sziszegte Hunter.

Nos, egyet ismert, de Becca apja pont olyan keményfejű volt, mint
Hunter.
A keze arrébb csusszant pár centivel, ki a takaró alól.
– Ugyan már, Hunter! – mondta a lány negédesen. – Hát nem
apád fia vagy?
A hangja közelebbről jött. Odahajolt a fiúhoz. A fegyver egy centiméterrel
elmozdult… és Hunternek épp ennyi kellett. A lány csuklója
felé lendítette a kezét, hárított, ugyanakkor lejjebb hajolt a lány
elől. Szabad kezével a lányra hurkolta a takarót, amikor az a padlóra
hullott. Arra lendítette az öklét, ahol a lány térdének kellett lennie…
ám Callának már nyoma sem volt, visszahúzódott valahova
a sötétségbe.
Hunter igyekezett csillapítani a lélegzetét, lelassítani a szívverését
és meggyőzni a testét, hogy csak hallgatózzon.
– Jó próbálkozás volt – mondta a lány.
Hunter a szoba levegőjére összpontosított. Kérlelte, mutassa meg,
hol helyezkedik el a lány, de ezt hiába erőltette. Várnia kellett. Ám
a levegő nem beszélt.
Legalább a sötétség előnyére szolgált. Ha nem látja a lányt, akkor
egész biztosan a lány sem látja őt.
Becsúsztatta az egyik kezét a párna alá. Ujjai megtalálták a kést, az
éle megnyugtató érzés volt a tenyerén. Soha senkit sem vágott meg
vele, de tudta, hogyan kell eldobni. Ekkor meghallotta a lány lélegzetét…
vagy inkább megérezte. Közelről, elég közelről jött a hang.
Felemelte a kezét, hogy eldobja a kést.
Egy deszka, vagy könyv, vagy valami csapódott a halántékának,
és a szoba hirtelen megtelt fénnyel: csillagok táncoltak a szeme előtt.
Elterült, és egy fájdalmas pillanatig azt sem tudta, hassal felfelé landolt-
e.

Ekkor a lány egy rúgással a hátára gördítette.
– Te idióta – mondta. – Tényleg azt hitted, hogy egyedül jövök?
Gördülés közben beverte a fejét a padlóba. Fájt. Nagyon.
A kése is eltűnt.
– Le kéne lőjelek most azonnal – hadarta Calla. – De szükségünk
van rád.
– Menj a pokolba!
Megérezte a vére ízét, ahogy megszólalt. Végigsimított a szőnyegen,
a kését keresve, de ekkor egy csizma tiport az ujjaira.
Jó ég, ők hogy láthatták őt?
A fegyver a homlokának szegeződött.
– Üzenet – ismételte Calla. – Figyelsz?
– Aha – nyögte ki Hunter.
Egyik keze szabadon maradt, de fogalma sem volt, hogy a lány
„segítőjének” van-e fegyvere.
– Minden áldott nap leégetünk egy házat – mondta Calla –, amíg
el nem jönnek.
Ez teljesen megőrült!
– Elpusztítanak benneteket – felelte Hunter.
– Nem hiszem – mondta Calla. – Üzenem nekik, hogy jöjjenek,
és próbálják meg! Egy heted van.
– Ártatlan embereket fogtok megölni…
– Nem. Amíg el nem jönnek, az egész a te lelkeden szárad! – Arrébb
mozdította a fegyvert. – Szereted a piercingeket, ugye? – A kemény
acél Hunter csupasz vállának nyomódott. – Mi lenne, ha egy golyó
ütötte kis lyukkal győznélek meg végleg?
Hunter szabad keze megvillant, hogy megint hárítson. A mozdulattal
most a lány csuklóját akarta eltörni. Calla felsikoltott, és leejtette

a fegyvert. Hunter nem engedte, hogy ez elterelje a figyelmét, lendületben
maradt, és ököllel behúzott egyet a lábba, amelyik a másik
kezét szegezte le.
Most talált. Férfihang nyögött fel fájdalmasan. A másik keze is
kiszabadult. Mozgást észlelt maga körül a sötétségben, és tudta,
hogy készülnek visszavágni.
Ekkor hirtelen megtalálta a fegyvert. Nem tétovázott. A mozgás
felé célzott, és meghúzta a ravaszt.
Kate Sullivan egy fegyver kattanására ébredt.
Ingerülten az oldalára fordult. Be kellett volna csuknia az ajtót,
mielőtt lefeküdt aludni. Silver újra leellenőrizte a fegyvereit. Napjában
többször megtette.
Kate hetvenkét órája ismerte a férfit, de már most az idegeire
ment.
Az órára pillantott, és rámordult:
– Ugye tudod, hogy még hajnali öt sincs?
– Képzeld, drágám, le tudom olvasni az órát!
Kate kicsusszant az ágyból, és az ajtóhoz ment. A férfi brit akcentusa
szöges ellentétben állt kreolos arcbőrével, enyhén mandulavágású
kék szemével és napszítta szőke hajával. Amikor a nő a férfi
származása után érdeklődött, ő azt felelte, hogy egyenesen az olvasztótégelyből
öntötték ki. Úgy tűnt, igencsak jó öntvényt sikerült létrehozni,
mert Silver eszméletlenül dögös volt.
A neve nem is igazán illett rá. Olyan napbarnított bőre és napszítta
haja volt, mintha minden napját a szabadban töltötte volna. A külseje
alapján homokos tengerpartra képzelné őt az ember egy homokba
szúrt szörfdeszkával az oldalán. A haja rövid volt, de kicsivel hosszabb

annál, hogy katonásnak lehessen mondani. A lány kísértést érzett,
hogy Icemannek1 hívja a Top Gun című film dögös rosszfiúja után.
Imádta a nyolcvanas évek filmjeit. Mélyen a férfi szemébe nézett, ami
olyan hideg kék volt, hogy beleborzongott.
Bekukucskált a szemközti ajtón, ami abba a hálószobába vezetett,
amit a férfi foglalt el, habár azt, hogy „elfoglalta” volna, túlzás volt állítani.
Tegnap állítottak be a bútorozott lakásba, és Silver azt mondta:
– Aludj, ahol akarsz!
Az ágyneműje tökéletesen sima és rendezett volt, szinte mint a hadseregben.
Vagy egész éjjel nem aludt, vagy úgy beágyazott, mintha
egy kiképzőtáborban lett volna.
– Aludnod kéne! – jegyezte meg Kate.
Silver a helyére kattintotta a tölténytárat egy félautomata fegyverben,
és becsúsztatta egy pisztolytáskába.
– De ma kéne meglelnünk azt a bizonyos aranyat, amit a közmondás
emleget.
Kate az ajtófélfának döntötte a homlokát.
– Nem akarok iskolába menni.
– Ami azt illeti, te tinédzser vagy. Az nem valamiféle beavatási
szer tartás? Nem tudnál időt szakítani arra, hogy smúzolj a pomponlányokkal,
miközben megölöd a gaz elementálokat?
– Úgy látom, túl sok sorozatot nézel a CW-n.2
A férfi nem felelt. Kate a szemébe omló szőke hajtincseken keresztül
kukucskált rá. Silver most rátért a többi fegyverre, mindenekelőtt
a késekre. Előhúzta mindet a tokjából, és megnézte, milyen élesek

Kate felsóhajtott. Silvernek egész arzenálja volt a kocsiban, több
halálos játékszerrel rendelkezett, mint amivel a lány bármit is tudott
volna kezdeni. Természetesen még több lőfegyver. Különböző hoszszúságú
kések. Egy félelmetes íj, egy tegeznyi nyílvesszővel. Ez utóbbi
miatt sokat cukkolta a férfit.
– Te jó ég! Ezeket a tündék elleni harcban akarod használni?
Hirtelen egy nyíl jelent meg a férfi kezében, és a hegyét olyan erővel
nyomta a lány torkának, hogy annak majd’ kiserkent a vére.
– Nem. Ezeket olyankor használom, ha a tanítványomnak túl nagy
a szája.
Az akcentusa, a veszélyessége, a fegyver a kezében, mindez együtt
mérhetetlenül szexivé és ijesztővé tette őt egyszerre. Kate-nek fogalma
sem volt róla, milyen idős a férfi, de nem lehetett nála sokkal idősebb.
Az arca sima volt és ránctalan, a teste karcsú és izmos. Biztosan nem
idősebb egy főiskolásnál, középiskolásnak viszont már nem menne el.
Ezért volt Kate itt. Hogy beszivárogjon a helyi középiskolába, és
megtudja, hogy kik a tiszta elementálok, meg azt, hogy tényleg olyan
erősek-e, ahogy a pletykák beszélik.
Silver azért volt itt, hogy megölje őket.
Kate nem várta, hogy ilyen fiatalon bármilyen feladatot bíznak rá,
de csupán fél éve tartott az Őrzővé való kiképzése, amikor jött a felszólítás.
Megtiszteltetés volt, ha valakit kiválasztottak egy feladatra,
még akkor is, ha közben az agyára mentek azzal, hogy hangsúlyozták,
ő csak mellékszereplő a dologban. Silver volt a küldetés vezetője.
Ő pedig a tanítvány. Diák.
Az anyja olyan büszke lenne rá.
Kate lehuppant az egyik székre az asztal mellé, ahol Silver ült. Egy
fegyver hevert az asztalon, egy 9 mm-es Glock. Végigsimított a fegyver
csövén.

Ha továbbra is olvasnád a történetet, a könyvesboltban, és a márkaboltban a westendben, megtalálod.

 

Oldal: BRIGID KEMMERER-SPIRIT/SZELLEM/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat