Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Elôszó

Immáron tagadhatatlan tény, hogy London fiatal dámái között valóságos
járvány terjed – a csapás már-már olyan tragikus méreteket
ölt, hogy a legrosszabbal kell számolni.
Mi másról is lenne szó, mint a vénlányságról.
Szép városunk rendkívül gazdag hajadonokban, akik az árnyékos oldalon
botorkálva nem részesülhetnek a házastársi boldogság meleg sugaraiból,
így már az is egy bűntény határát súrolja, ha a társadalom eme
ígéretes bimbóinak nem adunk alkalmat arra, hogy kivirágozhassanak!
És ezért, kedves Hölgyolvasóink, mindannyiunk érdeke, hogy valamennyien
kézhez kapjuk ezen jól bevált és sokszor kipróbált praktikák
listáját, mely megkönnyíthetné a feladatok feladatát: hogyan cserkészszünk
be egy férjet?
A következőkben nagy szerénységgel bemutatjuk Önöknek a hódítás
tíz szabályát.
Gyöngyök és pelerinek
1823. június

ahoditasszabaly1.jpg
Townsend Park
Dunscroft, Yorkshire
Lady Isabel Townsend az ütött-kopott hallban álldogált, abban
a házban, amit mindig is otthonának nevezett, és megpróbált
úrrá lenni a fülzúgásán. Bizalmatlanul méregette a szikár, sovány
férfit, aki most ott állt előtte.
– Szóval önt az apám küldte?
– Pontosan.
– Meg tudná ismételni még egyszer, amit az imént mondott? –
kérdezte Isabel, abban reménykedve, hogy biztosan csak rosszul hallotta,
amit ez a roppant mód hívatlan vendég az előbb kiejtett a száján.
A férfi olyan visszataszító módon mosolygott, hogy Isabel szinte
émelyegni kezdett.
– Nagyon szívesen.
Ezt a kevés szót is olyan élvezettel nyújtotta el, hogy azok már
szinte minden teret betöltöttek közöttük.
– Mi vőlegény és menyasszony vagyunk.
– És ön a mi szó alatt vajon kit is ért?
– Önt értem – és magamat. Össze fogunk házasodni.
Isabel megrázta a fejét.
– Sajnálom, de mi is az ön becses…
A férfinak úgy tűnt, rosszulesik, hogy Isabel a bemutatkozáskor
nem szentelt neki kellő figyelmet.
– Asperton – mondta pikírten. – Lionel Asperton.
Isabel elhatározta, hogy később, nyugodt körülmények között
ezt a pompázatos nevet ráérősen ízlelgetni fogja. De most a férfival

kellett leszámolnia. Aki egyébként nem is tűnt olyan nagyon ravasznak.
Nem is csoda, apja barátai ritkán tűntek ki intelligenciájukkal.
– És ez hogyan alakult így, hogy mi jegyesek vagyunk, Mr. Asperton?
– Megnyertem magát.
Isabel becsukta a szemét, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát,
leplezni a benne fellobbanó dühöt és szégyent – melyek őt ilyenkor
mindig ellepték. Nyugodtan viszonozta a férfi vizenyős pillantását.
– Ön megnyert engem?
– Meg bizony. Az apja önt tette fel tétre.
A férfiban még annyi illendőség sem volt, hogy egy kis zavart
színleljen.
Isabel fújt egyet, hogy némileg úrrá legyen a haragján.
– Mennyi volt a tét?
– Száz font.
– Nahát, az is több mint a semmi.
Asperton ezt a különös megjegyzést egy legyintéssel elintézte és
közelebb lépett. Mosolya jelezte, hogy teljesen biztos a dolgában.
– Nyertem, ön pedig az enyém. Ez így jogszerű – mondta. Kezét
Isabel felé nyújtotta, és megsimogatta a lány arcát. Ezután suttogóra
vette. – Jól fogjuk magunkat érezni mind a ketten.
A lány mozdulatlanul állt, próbálta visszafojtani azt az irtózatot,
ami elfogta.
– Ebben én nem lennék olyan biztos.
A férfi előrehajolt, Isabel pedig megbabonázva nézte a száját, piros,
viaszosan csillogó ajkát. Akaratlanul is hátrahőkölt, amikor
Asperton újra megszólalt:
– Akkor másképp kell jobb belátásra bírnom magát.

Tolakodó közelsége elől addig manőverezett, míg egy régi, elnyűtt
fotel nem került kettejük közé. Asperton villámló szemmel
próbálta becserkészni.
Úgy tűnik, hogy szeret vadászni.
Isabel tudta, hogy a jelenetnek ezen a ponton kell véget vetnie.
– Attól tartok, hogy fölöslegesen tett meg egy ilyen hosszú utat,
Mr. Asperton. Tudja, én már réges-rég nagykorú vagyok és az apámnak…
– ennél a szónál megtorpant, valahogy kellemetlen utóíze
volt – tudnia kellett volna, hogy engem nem lehet csak úgy nyereményként
felkínálni. Ez soha nem működött és ezúttal sem fog.
Asperton szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Micsoda? Már korábban is csinált ilyet az apja?
Nem is egyszer.
– Jól látom, hogy maga teljesen tisztességesnek tartja, ha valaki a
lányát teszi tétre, de az már sérti az érzékenységét, hogy ez korábban
már többször is előfordult?
– De még mennyire! – hápogott Asperton.
Isabel hunyorogva méregette állítólagos jegyesét.
– De miért?
– Mert az apja akkor adós marad!
Ez az ember minden kétséget kizáróan az apja ismerőse.
– Ha ön szerint a helyzet csupán emiatt tarthatatlan… – Isabel
sarkon fordult és szélesre tárta az ajtót. – Ahogy az imént mondtam,
nem ön az első. Pontosabban ön a hetedik, aki azt állítja, hogy
a menyasszonya vagyok. – Elképedt arckifejezését látva nem tudott
nem mosolyogni. – Ilyenformán pedig sajnálatos módon ön lesz a
hetedik, aki feleség nélkül hagyja el Townsend Parkot.
Asperton hirtelen egymásutánban kinyitotta, majd becsukta a
száját. Húsos ajkai pontyra emlékeztették Isabelt.

Ötig számolt.
A többségük már azelőtt felrobbant, hogy eljutott volna ötig.
– Ezt nem hagyom annyiban! Feleséget ígértek nekem! Egy gróf
lányát! – Magas orrhangon kezdett beszélni. Ilyen hangon valahogy
mindig azok a kellemetlen semmirekellők hadováltak, akik az apja
cimborái voltak.
Már több mint egy fél évtized is eltelt azóta, hogy az apját utoljára
látta.
Karba tette a kezét és próbált nagyon együtt érzően pislogni.
– El tudom képzelni, hogy nem kevés hozományról is szó esett,
ugye?
A férfi szeme felcsillant, mint aki örül, hogy végre megértették.
– Pontosan.
Majdnem megsajnálta. Majdnem.
– Nos, attól tartok, hogy e tekintetben is ki kell hogy ábrándítsam.
– A férfi a homlokát ráncolta. – Kér egy teát?
Isabel valósággal látni vélte, hogy a férfi fejében a fogaskerekek
milyen lassan forognak.
– Nem! Nem kérek teát! Feleségért jöttem és esküszöm, hogy
csak feleséggel fogok innen elmenni! Méghozzá önnel!
Isabel próbálta megőrizni az önuralmát, sóhajtott, és így szólt:
– Pedig reméltem, hogy eddig a pontig nem jutunk el.
A férfi félreértette a szavait, és kidüllesztette horpadt mellkasát.
– Ezt el tudom képzelni. De addig nem teszem ki innen a lábam,
míg nem kapom meg a feleséget, akit megígértek nekem! Ön már
hozzám tartozik! A jog szerint!
Ezzel nekiesett. Mindig ez történt. Kitért, a férfi pedig a nyitott ajtón
keresztül kirepült a hallba.
Ahol már várta három nő.

Isabel nézte, ahogy felegyenesedett. A nők ekkor, akár a jól kiképzett
katonák mintegy sorfalba rendeződtek, védőfalat képeztek
a férfi és a bejárat között. Efféle nőket még biztosan nem látott.
Már ha egyáltalán észrevenné, hogy nőkkel van dolga.
Isabelnek mindig is az volt a véleménye, hogy a férfiak hajlamosak
csak azt látni, amit látni akarnak.
Nézte, ahogy a férfi pillantása a szakácsról a lovászra, a lovászról
a komornyikra vándorol.
– Mégis mi ez az egész? – mordult rá Isabelre.
A lovász összetekert lovaglóostorát a bricsesznadrágjához ütötte.
A tompa puffanástól Asperton összerándult.
– Nagyon nincs ínyünkre ez az emelt hang, ahogy a hölggyel beszél,
sir.
Isabel nézte, ahogy a férfi keszeg torkában az ádámcsutkája fel-le
vándorol.
– Ö… én…
– Nos, ahogy a helyiséget elhagyta, teljesen nyilvánvaló, hogy
nem úriember. – A szakácsnő súlyos sodrófájával a fogadószoba ajtaja
felé mutatott.
A férfi Isabelhez fordult, aki csak vállat vont.
– Bizonyára nem akarta ilyen stílusban rávetni magát Lady Isabelre
– mondta a komornyik, aki kifogástalan öltözékben a szablyája
pengéjét vizsgálta. Isabel direkt nem nézett oda, ahol a régi,
minden bizonnyal teljesen tompa szablya még az előbb lógott.
Hármójuknak jó érzékük volt a drámai előadásokhoz.
– Én… dehogy!
Az ezt követő csendben Isabel csak arra várt, hogy Mr. Asperton
homloka gyöngyözni kezdjen az izzadságtól. Nézte, ahogy a mellkasa

egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, és csak ekkor döntött úgy,
hogy beavatkozik.
– Mr. Asperton éppen távozni készült – mondta segítőkészen. –
Nem igaz, sir?
A férfi idegesen bólintott, továbbra is megbabonázva nézte Kate
lovaglóostorát, amivel az lassan, fenyegetően köröket írt le.
– De, persze.
– Nem hiszem, hogy bármikor újra megtisztelne bennünket látogatásával,
nemdebár, sir?
A férfi egy jó ideig nem válaszolt. Csak amikor Kate a lovaglóostort
nagy puffanással a földre ejtette, riadt fel a transzból és a fejét rázta.
– Nem, nem hinném.
Isabel csodálkozva nézett és a hangja suttogásba ment át.
– Nem hiszi? Szerintem biztos benne, sir.
Jane a szablyája hegyét a márványpadlóhoz koppantotta, ami a
nagy, üres helyiségben hangosan visszhangzott.
A férfi a torkát köszörülte.
– Természetesen biztos vagyok benne. Nem. Nem jövök vissza.
Isabel erre mosolygott, szélesen és barátságosan.
– Ez remek. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is kitalál. – Az ajtóra
mutatott, amely mellett a három nő állt sorfalat.
– Ég önnel, Mr. Asperton!
Ezzel visszament a fogadószobába, bezárta maga mögött az ajtót,
és még éppen időben ért az ablakhoz, hogy lássa, amint a hórihorgas
férfi lefelé rohan a kúria lépcsőjén, felpattan a lovára és olyan
fejvesztve lovagol el, mintha a pokol kutyái üldöznék.
Nagyot sóhajtott.
És csak ezután engedett szabad folyást a könnyeinek.
Az apja őt tette fel tétre.

Megint.
Az első alkalom fájt neki a legjobban. Azt hihetné az ember, hogy
időközben már hozzászokott, de mégis minden alkalommal fájdalom
járta át.
Mintha azt hinné, hogy egyszer másképp lesz minden. Hogy a
Lottólordból végre visszaváltozik igazi apává.
Mintha egyszer szerethetné végre és törődne vele.
Egy pillanatig megengedte magának, hogy az apjára gondoljon.
A Lottólordra. A férfira, aki képes volt arra, hogy a feleségét és a
gyerekeit vidéken hagyja, azért, hogy ő Londonban pazarló, kicsapongó
életet élhessen. Az a férfi, aki semmivel és senkivel nem törődött:
sem a felesége halálával, sem azzal, hogy az összes cseléd
lelépett, akik egy nappal sem akartak tovább fizetés nélkül dolgozni.
Nem beszélve a lánya számolatlanul küldött leveleiről, amelyekben
könyörgött neki, hogy jöjjön vissza Townsend Parkba, és óvja meg
a pusztulástól az egykor virágzó birtokot, ha nem is az ő kedvéért,
de legalább a fia, az örököse miatt.
Egyszer valóban visszajött…
De nem, arra nem is nagyon akar visszagondolni.
Az apja. A férfi, aki az anyját megfosztotta minden életkedvétől,
aki miatt az öccse azt sem tudja, mi az, hogy apa, hiszen a távozásakor
alig volt egyéves.
Ha nem hagyta volna cserben a családját, akkor Isabelnek nem
kellett volna felelősséget vállalnia Townsend Parkért. De ő felnőtt
a kihíváshoz és mindent megtett, amire csak képes volt, hogy
megmaradjon a ház és ennivaló kerüljön az asztalra. A birtok már
réges-rég nem volt jövedelmező, a lakóit és bérlőit azonban még a
felszínen tudta tartani, míg az apja a birtokból származó minden
jövedelmet az utolsó pennyig botrányos tevékenységeire költötte.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: SARAH MACLEAN-A HÓDÍTÁS TÍZ SZABÁLYAI/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »