A regényből a film 1957-ben készült.

1.rész.

1
Az az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati
és keleti lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye.
Talán csak egy minden komoly alapot nélkülöző közhely megszokott
kifejezése: egy napon felbukkant álnokul, egy csípős
megjegyzésben, de létét semmiféle alapigazság nem bizonyítja.
Ebben a háborúban a „látszat megóvása” talán ugyanolyan parancsoló
szükségszerűség, ugyanolyan létkérdés volt a briteknek,
mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul
szabályozta – noha nem tudatosan – az előbbiek
minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és nyilván
valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag
ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérő,
de jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán
ezredes, Saito gondolkozásmódja lényegében hasonló volt foglya,
Nicholson ezredeséhez?
Ezeket a kérdéseket nemegyszer feltette magának Clipton orvos
őrnagy, aki maga is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen,
akiket a Kwai folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak
az a hatvanezer angol, ausztráliai, holland és amerikai, akiket
számtalan csoportra osztva a világ legkevésbé civilizált zugában,
Burma és Thaiföld dzsungeljeiben gyűjtöttek össze, hogy vasutat
építsenek a Bengál-öböl, Bangkok és Singapore között. Clipton néha


igennel válaszolt önmagának, bár elismerte, hogy ez az álláspont
magán viseli a paradoxon minden ismérvét, s szükségessé teszi,
hogy az ember alaposan felülemelkedjék a látszólagos jelenségeken.
Aki elsajátította, annak például semmiféle jelentőséget nem szabad
tulajdonítania sem az ökölcsapásnak, sem a puskatusnak, sem a
többi, még veszélyesebb erőszakoskodásnak, amellyel a japán lélek
kifejezte magát, sem annak a szilárd méltóságnak, amelyet Nicholson
ezredes kedvenc fegyvereként használt a brit fölény bizonyítására.
De Clipton csak azokban a percekben ragadtatta magát ilyen
bírálatra, amikor parancsnoka viselkedésétől annyira dühbe gurult,
hogy elméjének csak a végokok elvont és szenvedélyes kutatásában
sikerült némi megnyugvást találnia.
Ilyenkor változatlanul mindig arra a következtetésre jutott, hogy
azoknak a jellemvonásoknak az összességét, amelyek Nicholson ezredes
személyiségét alkották (ebben a tiszteletre méltó gyűjteményben
ott szorongott egymás mellett a kötelességtudás, ragaszkodás az ősi
erényekhez, a tekintélytisztelet, a fegyelem bálványozása és a jól végzett
munka öröme), csak egyetlen szóval lehet elég tömören kifejezni:
a sznobsággal. A lázas kutatásnak ezekben az időszakaiban sznobnak
tartotta az ezredest, a katonai sznob tökéletes megtestesítőjének, akit
a kőkorszak óta tartó, hosszas fejlődés lassan munkált és érlelt, a
hagyomány pedig biztosította fajtájának fennmaradását.
Clipton egyébként természeténél fogva tárgyilagos volt, s rendelkezett
azzal a ritka adottsággal, hogy egy problémát különböző
szempontokból tudott megvizsgálni. Miután végkövetkeztetése egy
kicsit lecsillapította az elméjében dúló vihart, amely az ezredes
magatartása miatt tört ki, egyszerre hajlamos lett az elnézésre, s
kis híján elérzékenyülten ismerte fel parancsnoka kiváló erényeit.
Bevallotta magának, hogyha ilyen egy sznob, akkor logikáját egy
cseppet megsarkantyúzva, nyilvánvalóan kénytelen lesz ugyanebbe
a kategóriába sorolni a legcsodálatosabb érzelmeket is, s a végén
még az anyai szeretetben is a sznobság legkétségtelenebb megnyilvánulásait
fedezi majd fel.

A tisztelet, amelyet Nicholson ezredes a fegyelem iránt tanúsított,
a múltban Ázsia és Afrika különböző vidékein vált hírhedtté.
Újra megerősítést nyert a Malájföld lerohanását követő, 1942-es
singapore-i katasztrófa alkalmából.
Miután a főparancsnokság elrendelte a fegyverletételt, s ezredének
néhány fiatal tisztje elhatározta, hogy kijut a tengerpartra, szerez egy
csónakot, és elvitorlázik Holland-Indiába, Nicholson ezredes, bár
tisztelettel adózott buzgalmuknak és bátorságuknak, minden még
rendelkezésre álló eszközt latba vetett tervük ellen.
Először megpróbálta meggyőzni őket. Elmagyarázta, hogy szándékuk
határozottan ellentétben áll a kapott utasításokkal. A főparancsnok
aláírta az egész Malájföldre érvényes megadási okmányt,
s ez alól nem vonhatja ki magát őfelsége egyetlen alattvalója sem,
ha nem akar az engedelmesség megtagadásának bűnébe esni. Ami őt
illeti, ő csak egyetlen lehetséges magatartást lát: várni a színhelyen,
amíg oda nem érkezik egy japán törzstiszt, aki előtt leteheti a fegyvert
a tisztjeivel együtt, és azzal a néhány száz katonával, aki túlélte az
utolsó hetek mészárlásait.
– Milyen példát mutatnak a legénységnek azok a parancsnokok
– mondta –, akik kivonják magukat kötelességük teljesítése alól?
Érveit alátámasztotta a súlyos órákban átható élességűvé váló tekintete.
Szeme olyan színű volt, mint az Indiai-óceán szélcsendes időben,
örökké nyugodt arca érzékenyen tükrözte lelkifurdalást nem ismerő
lelkét. Vörösbe játszó szőke bajuszt viselt, mint a higgadt hősök, s
pirospozsgás bőre egészséges szívről tanúskodott, amely hibátlan;
hatalmas és szabályos vérkeringést ellenőriz. Clipton, aki az egész
hadjárat alatt mellette volt, mindennap álmélkodva vette tudomásul,
hogy csodálatos módon a szeme láttára ölt testet az indiai hadsereg
brit tisztje, az a lény, akit mindeddig legendának vélt, s aki valódiságát
olyan szélsőséges eszközökkel bizonyítja be, amelyek az elkeseredés
és az ellágyulás fájdalmasan váltakozó válságait idézik elő benne.
Clipton pártolta a fiatal tisztek ügyét. Egyetértett velük, és ezt meg
is mondta. Nicholson ezredes súlyos szemrehányásokkal halmozta
el érte, s nem hallgatta el kínos meglepetését, hogy egy érett férfi,

aki felelősségteljes beosztásban van, osztozik hígvelejű ifjoncok
csalfa reményeiben, s olyan kalandos rögtönzésekre biztatja őket,
amelyekből soha semmi jó nem származhat.
Miután kifejtette érveit, pontos és szigorú parancsokat adott.
Valamennyi tiszt, altiszt és közlegény a helyszínen várja meg a
japánok érkezését. A megadás nem az ő magánügyük, semmiképpen
sem kell azt érezniük, hogy megalázkodnak. Egyedül viseli az egész
ezredre háruló terhet.
A tisztek többsége ezt tudomásul is vette, mert nagy meggyőző
erővel és nem csekély tekintéllyel rendelkezett, vitathatatlan személyes
bátorsága pedig lehetetlenné tette, hogy a kötelességérzeten
kívül más indítóokot tulajdonítsanak viselkedésének. Némelyek
mégis megszegték a tilalmat és nekivágtak a dzsungelnek. Nicholson
ezredesnek ez komoly fájdalmat okozott. Szökevényeknek nyilvánította
őket, s türelmetlenül várta a japánok megérkezését.
E jelentős eseményre készülve, komor és méltóságteljes szertartást
tervelt ki. Némi töprengés után úgy határozott, hogy a fegyverletételre
érkező ellenséges ezredesnek a derékszíján viselt pisztolyt
nyújtja át; e tárgy jelképezi majd, hogy aláveti magát a győztesnek.
Ezt a mozdulatot többször is elpróbálta, s biztos volt benne, hogy
könnyen leoldja majd a pisztolytokot. Legjobb egyenruháját öltötte
magára, és gondos tisztálkodásra utasította embereit. Aztán felsorakoztatta
őket, a puskákat gúlába rakatta, és ellenőrizte, hogy egyenes
vonalban állnak-e.
Elsőnek a közkatonák érkeztek, akik a művelt világban ismert
nyelvek közül egyet sem beszéltek. Nicholson ezredes meg se moccant.
Aztán egy altiszt jött egy teherautóval, s intett az angoloknak,
hogy rakják fel fegyvereiket a járműre. Az ezredes megtiltotta a
csapatának, hogy megmozduljon. Magas rangú tisztet követelt. Tiszt
sehol sem volt, sem alacsony, sem magas rangú, s a japánok nem
értették, hogy mit kér tőlük. Dühbe gurultak. A katonák fenyegető
magatartást tanúsítottak, s az altiszt rekedten ordítozva mutogatott a
gúlákra. Az ezredes megparancsolta az embereinek, hogy maradjanak
a helyükön, és meg ne mozduljanak. Géppisztolyokat szegeztek

rájuk, s az ezredest kíméletlenül ide-oda taszigálták. De ő megőrizte
hidegvérét, és megismételte kérését. Az angolok nyugtalanul összenéztek,
s Clipton már azon töprengett, vajon az elvekhez és formákhoz
ragaszkodó parancsnokuk mindnyájukat lemészároltatja-e, amikor
végre előbukkant egy japán tisztekkel megrakott gépkocsi. Az
egyik tiszt őrnagyi rangjelzést viselt. Nicholson ezredes úgy döntött,
hogy jobb híján ennek fogja megadni magát. Vigyázz-t vezényelt a
csapatának, ő maga előírásosan tisztelgett, majd lehúzta derékszíjáról
a pisztolytokot, és nemes mozdulattal átnyújtotta.
Az őrnagy, akit meghökkentett ez az ajándék, először hátrahőkölt,
aztán nagy zavarba jött, végül hosszas, durva röhögésben tört ki,
s hamarosan társai is követték példáját. Nicholson ezredes vállat
vont, s gőgös arcot vágott. A katonáinak azonban megengedte, hogy
felrakják a fegyvereket a teherautóra.
Arra az időre, amelyet egy Singapore melletti hadifogolytáborban
töltöttek, Nicholson ezredes azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a
győztesek hebehurgya és rendetlen viselkedésével szemben fenntartsa
az angolszász rendszerességet. Clipton, aki továbbra is mellette
maradt, még ekkor is azon tűnődött, hogy áldja vagy átkozza-e.
Hogy saját tekintélyével is megerősítse és szentesítse a japán
utasításokat, kiadott egy sor parancsot, aminek következtében az egységhez
tartozó katonák példásan viselkedtek, és rosszul táplálkoztak.
A looting, vagyis konzervdobozok és más élelmiszerek organizálása,
amit a többi ezredhez tartozó hadifoglyok – az őrök ellenére, sőt
gyakran bűnrészességükkel – nemegyszer sikerrel űztek Singapore
lebombázott külvárosaiban, jól kiegészítette a sovány fejadagokat.
De Nicholson ezredes semmiképpen sem tűrte el a fosztogatást.
Tisztjeivel előadásokat tartatott, s ilyenkor megbélyegezték az efféle
méltatlan magatartást, és kifejtették, hogy az angol katonák csupán
egyféleképpen tudnak tiszteletet ébreszteni ideiglenes legyőzőikben:
példamutatóan kifogástalan magaviseletükkel. Ismétlődő motozásokkal
még az őrségnél is alaposabban ellenőriztette, hogy alávetik-e
magukat ennek a rendszabálynak.

Az idegen országban tartózkodó katona kötelező becsületességéről
szóló előadásokon kívül más terhes feladatokat is kirótt
embereire. Az ezredet ebben az időben nem halmozták el munkával,
mert a japánok egyetlen komoly építkezésbe sem fogtak Singapore
környékén. Az ezredes meg volt győződve róla, hogy a tétlenség árt
a legénységnek, s minthogy tartott a katonai szellem hanyatlásától,
tervet dolgozott ki a szabad idő felhasználására. Kötelezte a tisztjeit,
hogy a szervezeti szabályzatból egész fejezeteket olvassanak fel,
és magyarázzanak meg a legénységnek. Kikérdeztette a katonákat
az elhangzottakból, s jutalomként az aláírásával ellátott dicsérő
oklevelet osztogatott. Természetesen a fegyelem oktatásáról sem
feledkeztek meg ezeken a tanfolyamokon. Időnként hangsúlyozták,
hogy az alárendeltek még a hadifogolytáborban is kötelesek tisztelegni
feletteseiknek. A privateok2 tehát, akiknek ráadásul rangra
való tekintet nélkül szalutálniuk kellett minden japánnak, állandóan
ki voltak téve – ha megfeledkeztek a parancsról – egyrészt az őrök
rúgásainak és puskatusának, másrészt az ezredes dorgálásának és
büntetéseinek, amelyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy pihenőidőben
órák hosszat állniuk kellett.
Clipton olykor csodálkozott rajta, hogy a katonák általában
elfogadják ezt a spártai fegyelmet, s alávetik magukat egy olyan
tekintélynek, amelyet semmiféle tényleges hatalom nem támogat,
hiszen akitől ered, maga is ki van téve különböző durva zaklatásoknak.
Azon tűnődött ilyenkor, hogy engedelmességüket az ezredes
személye iránti tiszteletnek kell-e tulajdonítani, vagy annak a kevés
előnynek, amelyben az ő jóvoltából részesülnek; mert az tagadhatatlan
volt, hogy az ezredes hajthatatlanságával még a japánoktól is
kicsikart bizonyos engedményeket. Fegyverként használta ellenük
elvhűségét, makacsságát, azt a képességét, hogy mindaddig egyetlenegy
meghatározott dologra tudta összpontosítani figyelmét, amíg
el nem érte, amit akart, továbbá a genfi és hágai egyezményeket
tartalmazó Manual of military law-t,3 amelyet nyugodtan a japánok
2 Közlegények
3 Haditörvények kézikönyve

orra alá dugott, valahányszor megszegték ezt a nemzetközi kódexet.
Fizikai bátorsága, és az a körülmény, hogy semmibe vette a tettlegességeket,
kétségtelenül nagymértékben hozzájárult tekintélyéhez.
Több alkalommal, amikor a japánok áthágták a győztesek írott jogait,
nem elégedett meg a tiltakozással. Személyesen is közbelépett. Egyszer
egy különösképpen kegyetlen őr, aki jogtalan követelésekkel állt
elő, durván megütötte. De az ügy az ezredes győzelmével végződött,
s támadóját megbüntették. Ekkor megszigorította saját rendszabályait,
amelyek zsarnokibbak voltak a japánok szeszélyeinél.
– Az a fő – mondta Cliptonnak, valahányszor ez magyarázgatni
próbálta, hogy a körülmények mégiscsak felhatalmazzák némi elnézésre
–, az a fő, hogy a fiúk érezzék: még mindig mi parancsolunk
nekik, és nem ezek a majmok. Amíg ez a gondolat élteti őket, katonák
maradnak, nem válnak rabszolgává.
A mindig pártatlan Clipton elismerte, hogy ezek ésszerű szavak, s
hogy ezredesének viselkedését mindig a legjobb indulat sugallja.

2
A hadifoglyok most már úgy emlékeztek vissza a singapore-i táborban
eltöltött hónapokra, mint a boldogság korszakára, és sóhajtozva
emlegették, amikor Thaiföldnek ezen a rideg vidékén felmérték
jelenlegi helyzetüket. Hogy ideérjenek, előbb végtelen sokáig utaztak
vasúton, s keresztülszelték egész Malájföldet, majd kimerítő menetelésre
kényszerültek, miközben a klímától és a hiányos táplálkozástól
elgyengülve, a viszontlátás reménye nélkül, sorra elhagyogatták
nyomorúságos felszerelésük legnehezebb és legértékesebb darabjait.
A vasútvonal köré, amelyet építeniük kellett, máris olyan legenda
szövődött, ami nem töltötte el őket optimizmussal.
Nicholson ezredest és egységét valamivel később indították
útnak, mint a többieket, s a munka már megkezdődött, mire Thaiföldre
érkeztek. A kimerítő gyaloglás után az új japán hatóságokkal
való első találkozás nem ígérkezett biztatónak. Singapore-ban
olyan katonákkal volt dolguk, akik a győzelem első mámorának
elmúltával, a primitív kegyetlenség elég ritka kitöréseitől eltekintve,
nem zsarnokoskodtak jobban, mint a nyugati győztesek.
Azok a tisztek, akiket a vasútvonal mentén elhelyezett szövetséges
hadifoglyok parancsnokaiul jelöltek ki, látszólag egészen másképp
gondolkoztak. Már az első pillanatokban kegyetlen fegyőröknek

bizonyultak, akikben megvolt minden hajlandóság, hogy szadista
hóhérokká változzanak.
Nicholson ezredest és ezrede megmaradt részét, amelyet még
ekkor is büszkén a sajátjának vallott, először egy hatalmas táborba
irányították, ahol valamennyi menetoszlop pihenőt tartott, de a
tábor egy részét állandó jelleggel elfoglalta már egy munkacsapat
is. Itt csak rövid ideig maradtak, de ezalatt meggyőződhettek róla,
mit fognak követelni tőlük, s milyen életkörülményeknek lesznek
kitéve a munka bevégzéséig. Az itt dolgozó szerencsétlenek úgy
robotoltak, mint az igásbarmok. A norma, amelyet egy-egy emberre
kiszabtak, talán nem haladta meg egy erőteljes és jól táplált férfi
erejét, de azokat a szánalmas, csonttá fogyott lényeket – akikké alig
két hónap leforgása alatt váltak – hajnaltól késő estig, sőt néha még
az éjszaka első óráiban is a munkahelyükhöz láncolta. A szidalmak
és az ütlegek, amelyek már a legkisebb mulasztáskor is csak úgy
záporoztak a hátukra, letörték és elcsüggesztették őket, s közben
még szörnyűbb büntetésektől rettegtek. Cliptont megrendítette testi
állapotuk. Napirenden volt a sokféle fekély, a malária, a vérhas, a
beriberi, s a tábor orvosa elárulta, hogy még sokkal súlyosabb ragályoktól
is tart, de nem áll módjában elhárítani őket. A legelemibb
gyógyszerek közül sem rendelkezett egyetleneggyel sem.

Oldal: PIERRE BOULLE-HÍD A KWAY FOLYÓN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat