Istenem! Mit tesz velem ez az ország!
Mivel eltaszít, tekintsünk rá hidegen,
nézzük, hogyan veszíti el becsületét és életét.
Irène Némirovsky: Suite française, 1942.

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
William Blake: A tapasztalás dalai

Elo"szo'
Ennek a regénynek a szereplői teljes egészében a képzelet szülöttei,
néhány benne leírt esemény azonban nem az. Valóságosak
az 1942 nyarán, Franciaország német megszállása idején történtek,
így az 1942. július 16-ai nagy párizsi razzia is.
Ez a könyv nem történészi tényfeltáró munka, és nem is kíván az
lenni. Történetemmel azoknak a gyermekeknek szeretnék emléket
állítani, akiket a Vélodrome d’Hiverbe, azaz a Téli Kerékpárstadionba
hurcoltak, és soha többé nem tértek vissza.
Valamint tisztelgés azok előtt, akik túlélték és elmesélték a borzalmakat.
Tatiana de Rosnay

Párizs , 1942. j úl ius
A kislány hallotta meg elsőnek, hogy valaki megdöngeti az ajtót.
Az ő szobája esett a legközelebb a lakás bejáratához. Álomtól
ködös fejjel először arra gondolt, az apja jött fel a rejtekhelyéről, a
pincéből. Bizonyára lenn felejtette a kulcsát, és miután senki nem hallotta
meg, amikor diszkréten kopogott, türelmetlenkedni kezdett. De
hamarosan más hangok is hallatszottak az éjszaka csöndjében: erőteljes,
durva emberi hangok. Nem, ez nem az apja. „Rendőrség! Azonnal
kinyitni!” A dörömbölés újrakezdődött, ezúttal még erőszakosabban.
Szinte a csontja velejéig hatolt. Az öccse, aki a mellette lévő ágyon
aludt, mocorogni kezdett. „Rendőrség! Nyissák ki! Nyissák ki!” Hány
óra lehet? Kikukucskált a függönyök között. Odakinn még sötét volt.
Félt. Eszébe jutottak a késő éjszakai fojtott hangú beszélgetések. A szülei
azt hitték, hogy már alszik, de ő mindent hallott. A nappali ajtajához
osont, és egy keskeny résen át leskelődött. Hallotta apja ideges
hangját. Látta anyja nyugtalan arcát. Az anyanyelvükön beszélgettek,
amit a kislány értett, jóllehet ő maga nem beszélte folyékonyan. Az apja
azt suttogta, nehéz idők következnek. Hogy bátornak és nagyon óvatosnak
kell lenniük. Különös, ismeretlen szavakat használt: „láger”,
„razzia”, „letartóztatás”, és a kislány azon töprengett, mit jelenthetnek.


Az apja – még mindig suttogva – azt is hozzátette, hogy csak a férfiak
vannak veszélyben, hogy a nőknek és a gyerekeknek nincs mitől tartaniuk,
és hogy ezért ő minden este el fog bújni a pincében.
Másnap reggel elmagyarázta a lányának, hogy a biztonság kedvéért
ő egy ideig a pincében alszik majd. Addig, amíg a dolgok nem „rendeződnek”.
Miféle dolgok? – tűnődött a kislány. És mit jelent pontosan
az, hogy „rendeződnek”? És mikor fognak rendeződni? Szerette volna
megkérdezni, mit jelentenek azok a furcsa szavak, hogy „láger” meg
„razzia”. De akkor be kellett volna vallania, hogy az ajtó mögül többször
is kihallgatta őket. Ezért inkább nem kérdezett semmit.

– Nyissák ki! Rendőrség!
A rendőrök megtalálták volna a papát a pincében? Azért jöttek,
hogy elvigyék arra a helyre, amiről éjjelente suttogva beszéltek egymás
közt, abba a „lágerbe”, valahová a városon kívülre?
A kislány puha léptekkel az anyja szobájához sietett, a folyosó túlsó
végébe. Amint megérezte a vállán a lánya kezét, az asszony azonnal
felriadt.
– A rendőrség van itt, mama – suttogta a kislány –, verik az ajtót.
Az anya kidugta a lábát a takaró alól, és félresöpörte a szemébe lógó
haját. A kislány fáradtnak és öregnek látta, pedig csak harmincéves
volt.
– A papáért jöttek? – kapaszkodott nyöszörögve a karjába. – Miatta
vannak itt?
Az anyja nem felelt. A lépcsőház felől újra hallatszottak a durva
hangok. Az asszony gyorsan magára kapta a pongyoláját, majd kézen
fogta a lányát, és elindult az ajtó felé. A tenyere meleg volt és nyirkos.
Akár egy gyereké, gondolta a kislány.
– Igen? – kérdezte félénken az anya, de még nem húzta el a reteszt.

 

Egy férfihang a nevét kiáltotta.
– Igen, uram, én vagyok – felelte. Hirtelen visszatért az akcentusa,
erősen, szinte fülsértőn.
– Azonnal nyissa ki! Rendőrség.
Az anya a torkához kapott. A kislány észrevette mennyire sápadt.
Elcsigázottnak tűnt, dermedtnek, mint aki moccanni is képtelen. A
kislány még sosem látta így félni az anyját. Érezte, hogy a szorongástól
kiszárad a szája.
A férfiak újra dörömbölni kezdtek. Az anya reszkető, suta kézzel
kinyitotta az ajtót. A kislány megborzongott, várta, hogy előbukkanjanak
a szürkészöld egyenruhák.
A küszöbön két férfi állt. Egy rendőr, a szokásos térd alá érő tengerészkék
köpenyben és magas, széles tányérsapkában, meg egy világos
ballonkabátot viselő férfi, aki egy listát tartott a kezében. Újra az
anya nevét mondta. Utána az apáét. Tökéletes franciasággal beszélt.
Akkor nincs mitől félnünk, gondolta a kislány. Ha ezek franciák és
nem németek, nem vagyunk veszélyben. A franciák nem fognak bántani
minket.
Az anyja magához vonta. A kislány hallotta a szívdobogását a pongyolán
keresztül. Szerette volna eltaszítani, azt szerette volna, ha az
anyja egyenes derékkal áll ezek előtt a férfiak előtt, ha magabiztosan
néz a szemükbe, ahelyett, hogy összegörnyed, ahelyett, hogy úgy dübörög
a szíve a mellkasában, mint egy riadt állaté. Azt szerette volna,
ha az anyja bátor.
– A férjem… nincs itthon – hebegte az asszony. – Nem tudom, hol
van. Nem tudom.
A ballonkabátos férfi odébb lökte, hogy beléphessen a lakásba.
– Igyekezzék, asszonyom! Tíz perce van rá, hogy összeszedjen néhány
holmit, két-három napra elegendőt.

Az anya nem mozdult. Értetlenül meredt a rendőrre. Az még mindig
a küszöbön állt, hátával eltorlaszolva az ajtónyílást. Közönyösnek,
unottnak tűnt. Az anya a tengerészkék ruhaujjra tette a kezét.
– Uram, kérem szépen… – kezdte.
A rendőr elfordult, és kemény, közömbös pillantással lesöpörte magáról
az asszony kezét.
– Nem hallotta? Velünk jön. A lányával együtt. Tegye, amit mondtunk!

Párizs, 2 002. m ájus
Bertrand késett – szokás szerint. Megpróbáltam nem törődni
vele, de sikertelenül. Zoé a falnak vetette a hátát, szemlátomást
unatkozott. Annyira hasonlított az apjára, hogy sokszor
mosolyognom kellett rajta. De ma nem. Felnéztem az öreg bérházra.
Mamé, Bertrand nagyanyja lakott itt korábban. És most mi
fogunk ideköltözni. Otthagyjuk a forgalomtól zajos Montparnasse
körutat, a közeli kórházak felé szirénázó mentőautókkal, a kávézókkal,
az éttermekkel, ezért a Szajna jobb partján lévő szűk és
nyugodt kis utcáért.
A Marais nem az a negyed volt, amit bensőségesen ismertem,
ugyanakkor csodáltam régies, hervatag szépségét. Hogy örültem-e
ennek a költözésnek? Nem voltam biztos benne. Bertrand nem igazán
kérte ki a véleményemet. Valójában alig beszélgettünk róla.
Szokásához híven egyedül intézkedett. Nélkülem.
– Megjött! – szólalt meg Zoé. – Mindössze fél órát késett.
Néztük, ahogy hanyag, érzéki járásával közeledik felénk. Karcsún,
barnán, vonzón. A francia férfi archetípusa. Telefonált, mint
mindig. Néhány lépéssel mögötte baktatott a társa. Egy vöröses
arcú, szakállas férfi. Az irodájuk az Arcade utcában volt, közvetlenül
a Madeleine-templom mögött. Bertrand jóval a házasságunk


előtt egy építészirodában kezdett dolgozni, de öt éve Antoine-nal
saját vállalkozásba fogtak.
Bertrand odaintett nekünk, aztán ujjával a telefon felé bökött,
bosszúsan összevonva a szemöldökét.
– Mintha nem tehetné le! – gúnyolódott Zoé. – Na, persze!
Zoé még csak tizenegy éves volt, de olykor az embernek az volt a

benyomása, mintha már kamasz lenne. Először is, mert valamennyi
osztálytársnőjénél egy fejjel magasabb volt – „arányos lábmérettel”,
mondogatta zsörtölődve –, és azért is, mert olyan tisztán látta a
dolgokat, hogy olykor leesett tőle az állam. Volt valami felnőttesen
ünnepélyes mogyorószín pillantásában, abban, ahogy megfontoltan
felszegte az állát. Mindig ilyen volt, már egészen kicsi korától
kezdve. Nyugodt, érett, a korához képest kissé túlságosan is az.
Antoine odajött hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket, míg Bertrand
tovább telefonált, elég hangosan ahhoz, hogy az egész utca
hallhassa; közben gesztikulált, egyre többet grimaszolt, s rendszeresen
felénk fordult, hogy meggyőződjék róla, az ajkán csüggünk
mindannyian.
– Az egyik építésszel van egy kis gond – magyarázta Antoine, a
szája szegletében bujkáló mosollyal.
– Egy versenytárssal? – érdeklődött Zoé.
– Igen, egy versenytárssal – felelte Antoine.
Zoé felsóhajtott.
– Akkor itt rostokolhatunk estig!
Eszembe jutott valami.
– Antoine, nincs nálad véletlenül Tézac asszony lakásának a kulcsa?
– De igen, Julia, van nálam egy kulcs – mondta széles mosollyal.
Antoine mindig angolul válaszolt, valahányszor franciául szóltam

hozzá. Gondolom, udvariasságból tette, valójában azonban irritált
vele, ugyanis mindig az a kényelmetlen érzésem támadt tőle, hogy
az itt töltött évek ellenére semmit nem javult a franciaságom.
Antoine diadalmasan meglóbálta a kulcsot. Úgy döntöttünk,
mindhárman felmegyünk. Zoé fürgén beütötte a kódot. A növényekkel
benőtt hűvös udvaron át a lifthez sétáltunk.
– Utálom ezt a liftet – dohogott Zoé. – Apának ki kellene cserélnie.
– Bogaram, apád a dédmama lakását hozatja rendbe, nem az
egész házat – csitítottam.
– Pedig ráférne – válaszolta.
Míg a liftre vártunk, a táskámban felcsendült a Csillagok háborúja
zenéje. Ránéztem a mobilom kijelzőjén megjelenő számra.
Joshua volt, a főnököm.
Felvettem.
– Tessék.
Joshua rövid volt és lényegre törő. Mint mindig.
– Háromkor szükségem van rád. Zárjuk a júliusi számot!
– Gee whiz! 2–
mondtam kissé pimaszul. A vonal végén rövid
kuncogás hallatszott, mielőtt letette volna. Joshua mindig is imádta,
ahogy azt mondtam, gee whiz. Talán az ifjúságára emlékeztette.
Antoine-t pedig láthatóan szórakoztatták régimódi amerikanizmusaim.
Elképzeltem, amint francia akcentusával ismételgetni
próbálja őket.
Ilyen liftet csak Párizsban találni: parányi fülke, kovácsoltvas
ráccsal meg egy kétszárnyú ajtóval, ami elkerülhetetlenül az ember
képébe csapódik. Beszorulva Zoé és Antoine közé, aki bőven

locsolt magára a Vétiverjéből, lopva a tükörbe sandítottam, ahogy
emelkedtünk fölfelé. Éppoly roskatagnak tűntem, mint a csikorgó
öreg lift. Mi lett a fiatal és üde bostoni szépségből? A nő, aki a tükörből
visszanézett rám, a vörös zónába ért, a negyvenöt és ötven
év közé eső senki földjére, a megereszkedett bőr, a mély ráncok és
a kíméletlenül közelgő klimax övezetébe.
– Én is utálom ezt a liftet – jelentettem ki komoran.
Zoé elvigyorodott, és az arcomba csípett.
– Anya, ebben a tükörben még Gwyneth Paltrow is zombinak
tűnne!
Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam. Ez egy tipikusan
zoés megjegyzés volt.

Oldal: TATIANA DE ROSNAY- SARAH KULCSA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat