Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Istenem! Mit tesz velem ez az ország!
Mivel eltaszít, tekintsünk rá hidegen,
nézzük, hogyan veszíti el becsületét és életét.
Irène Némirovsky: Suite française, 1942.

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?
William Blake: A tapasztalás dalai

sarahkulcsa.jpg

Elo"szo'
Ennek a regénynek a szereplői teljes egészében a képzelet szülöttei,
néhány benne leírt esemény azonban nem az. Valóságosak
az 1942 nyarán, Franciaország német megszállása idején történtek,
így az 1942. július 16-ai nagy párizsi razzia is.
Ez a könyv nem történészi tényfeltáró munka, és nem is kíván az
lenni. Történetemmel azoknak a gyermekeknek szeretnék emléket
állítani, akiket a Vélodrome d’Hiverbe, azaz a Téli Kerékpárstadionba
hurcoltak, és soha többé nem tértek vissza.
Valamint tisztelgés azok előtt, akik túlélték és elmesélték a borzalmakat.
Tatiana de Rosnay

Párizs , 1942. j úl ius
A kislány hallotta meg elsőnek, hogy valaki megdöngeti az ajtót.
Az ő szobája esett a legközelebb a lakás bejáratához. Álomtól
ködös fejjel először arra gondolt, az apja jött fel a rejtekhelyéről, a
pincéből. Bizonyára lenn felejtette a kulcsát, és miután senki nem hallotta
meg, amikor diszkréten kopogott, türelmetlenkedni kezdett. De
hamarosan más hangok is hallatszottak az éjszaka csöndjében: erőteljes,
durva emberi hangok. Nem, ez nem az apja. „Rendőrség! Azonnal
kinyitni!” A dörömbölés újrakezdődött, ezúttal még erőszakosabban.
Szinte a csontja velejéig hatolt. Az öccse, aki a mellette lévő ágyon
aludt, mocorogni kezdett. „Rendőrség! Nyissák ki! Nyissák ki!” Hány
óra lehet? Kikukucskált a függönyök között. Odakinn még sötét volt.
Félt. Eszébe jutottak a késő éjszakai fojtott hangú beszélgetések. A szülei
azt hitték, hogy már alszik, de ő mindent hallott. A nappali ajtajához
osont, és egy keskeny résen át leskelődött. Hallotta apja ideges
hangját. Látta anyja nyugtalan arcát. Az anyanyelvükön beszélgettek,
amit a kislány értett, jóllehet ő maga nem beszélte folyékonyan. Az apja
azt suttogta, nehéz idők következnek. Hogy bátornak és nagyon óvatosnak
kell lenniük. Különös, ismeretlen szavakat használt: „láger”,
„razzia”, „letartóztatás”, és a kislány azon töprengett, mit jelenthetnek.


Az apja – még mindig suttogva – azt is hozzátette, hogy csak a férfiak
vannak veszélyben, hogy a nőknek és a gyerekeknek nincs mitől tartaniuk,
és hogy ezért ő minden este el fog bújni a pincében.
Másnap reggel elmagyarázta a lányának, hogy a biztonság kedvéért
ő egy ideig a pincében alszik majd. Addig, amíg a dolgok nem „rendeződnek”.
Miféle dolgok? – tűnődött a kislány. És mit jelent pontosan
az, hogy „rendeződnek”? És mikor fognak rendeződni? Szerette volna
megkérdezni, mit jelentenek azok a furcsa szavak, hogy „láger” meg
„razzia”. De akkor be kellett volna vallania, hogy az ajtó mögül többször
is kihallgatta őket. Ezért inkább nem kérdezett semmit.

– Nyissák ki! Rendőrség!
A rendőrök megtalálták volna a papát a pincében? Azért jöttek,
hogy elvigyék arra a helyre, amiről éjjelente suttogva beszéltek egymás
közt, abba a „lágerbe”, valahová a városon kívülre?
A kislány puha léptekkel az anyja szobájához sietett, a folyosó túlsó
végébe. Amint megérezte a vállán a lánya kezét, az asszony azonnal
felriadt.
– A rendőrség van itt, mama – suttogta a kislány –, verik az ajtót.
Az anya kidugta a lábát a takaró alól, és félresöpörte a szemébe lógó
haját. A kislány fáradtnak és öregnek látta, pedig csak harmincéves
volt.
– A papáért jöttek? – kapaszkodott nyöszörögve a karjába. – Miatta
vannak itt?
Az anyja nem felelt. A lépcsőház felől újra hallatszottak a durva
hangok. Az asszony gyorsan magára kapta a pongyoláját, majd kézen
fogta a lányát, és elindult az ajtó felé. A tenyere meleg volt és nyirkos.
Akár egy gyereké, gondolta a kislány.
– Igen? – kérdezte félénken az anya, de még nem húzta el a reteszt.

 

Egy férfihang a nevét kiáltotta.
– Igen, uram, én vagyok – felelte. Hirtelen visszatért az akcentusa,
erősen, szinte fülsértőn.
– Azonnal nyissa ki! Rendőrség.
Az anya a torkához kapott. A kislány észrevette mennyire sápadt.
Elcsigázottnak tűnt, dermedtnek, mint aki moccanni is képtelen. A
kislány még sosem látta így félni az anyját. Érezte, hogy a szorongástól
kiszárad a szája.
A férfiak újra dörömbölni kezdtek. Az anya reszkető, suta kézzel
kinyitotta az ajtót. A kislány megborzongott, várta, hogy előbukkanjanak
a szürkészöld egyenruhák.
A küszöbön két férfi állt. Egy rendőr, a szokásos térd alá érő tengerészkék
köpenyben és magas, széles tányérsapkában, meg egy világos
ballonkabátot viselő férfi, aki egy listát tartott a kezében. Újra az
anya nevét mondta. Utána az apáét. Tökéletes franciasággal beszélt.
Akkor nincs mitől félnünk, gondolta a kislány. Ha ezek franciák és
nem németek, nem vagyunk veszélyben. A franciák nem fognak bántani
minket.
Az anyja magához vonta. A kislány hallotta a szívdobogását a pongyolán
keresztül. Szerette volna eltaszítani, azt szerette volna, ha az
anyja egyenes derékkal áll ezek előtt a férfiak előtt, ha magabiztosan
néz a szemükbe, ahelyett, hogy összegörnyed, ahelyett, hogy úgy dübörög
a szíve a mellkasában, mint egy riadt állaté. Azt szerette volna,
ha az anyja bátor.
– A férjem… nincs itthon – hebegte az asszony. – Nem tudom, hol
van. Nem tudom.
A ballonkabátos férfi odébb lökte, hogy beléphessen a lakásba.
– Igyekezzék, asszonyom! Tíz perce van rá, hogy összeszedjen néhány
holmit, két-három napra elegendőt.

Az anya nem mozdult. Értetlenül meredt a rendőrre. Az még mindig
a küszöbön állt, hátával eltorlaszolva az ajtónyílást. Közönyösnek,
unottnak tűnt. Az anya a tengerészkék ruhaujjra tette a kezét.
– Uram, kérem szépen… – kezdte.
A rendőr elfordult, és kemény, közömbös pillantással lesöpörte magáról
az asszony kezét.
– Nem hallotta? Velünk jön. A lányával együtt. Tegye, amit mondtunk!

Párizs, 2 002. m ájus
Bertrand késett – szokás szerint. Megpróbáltam nem törődni
vele, de sikertelenül. Zoé a falnak vetette a hátát, szemlátomást
unatkozott. Annyira hasonlított az apjára, hogy sokszor
mosolyognom kellett rajta. De ma nem. Felnéztem az öreg bérházra.
Mamé, Bertrand nagyanyja lakott itt korábban. És most mi
fogunk ideköltözni. Otthagyjuk a forgalomtól zajos Montparnasse
körutat, a közeli kórházak felé szirénázó mentőautókkal, a kávézókkal,
az éttermekkel, ezért a Szajna jobb partján lévő szűk és
nyugodt kis utcáért.
A Marais nem az a negyed volt, amit bensőségesen ismertem,
ugyanakkor csodáltam régies, hervatag szépségét. Hogy örültem-e
ennek a költözésnek? Nem voltam biztos benne. Bertrand nem igazán
kérte ki a véleményemet. Valójában alig beszélgettünk róla.
Szokásához híven egyedül intézkedett. Nélkülem.
– Megjött! – szólalt meg Zoé. – Mindössze fél órát késett.
Néztük, ahogy hanyag, érzéki járásával közeledik felénk. Karcsún,
barnán, vonzón. A francia férfi archetípusa. Telefonált, mint
mindig. Néhány lépéssel mögötte baktatott a társa. Egy vöröses
arcú, szakállas férfi. Az irodájuk az Arcade utcában volt, közvetlenül
a Madeleine-templom mögött. Bertrand jóval a házasságunk


előtt egy építészirodában kezdett dolgozni, de öt éve Antoine-nal
saját vállalkozásba fogtak.
Bertrand odaintett nekünk, aztán ujjával a telefon felé bökött,
bosszúsan összevonva a szemöldökét.
– Mintha nem tehetné le! – gúnyolódott Zoé. – Na, persze!
Zoé még csak tizenegy éves volt, de olykor az embernek az volt a

benyomása, mintha már kamasz lenne. Először is, mert valamennyi
osztálytársnőjénél egy fejjel magasabb volt – „arányos lábmérettel”,
mondogatta zsörtölődve –, és azért is, mert olyan tisztán látta a
dolgokat, hogy olykor leesett tőle az állam. Volt valami felnőttesen
ünnepélyes mogyorószín pillantásában, abban, ahogy megfontoltan
felszegte az állát. Mindig ilyen volt, már egészen kicsi korától
kezdve. Nyugodt, érett, a korához képest kissé túlságosan is az.
Antoine odajött hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket, míg Bertrand
tovább telefonált, elég hangosan ahhoz, hogy az egész utca
hallhassa; közben gesztikulált, egyre többet grimaszolt, s rendszeresen
felénk fordult, hogy meggyőződjék róla, az ajkán csüggünk
mindannyian.
– Az egyik építésszel van egy kis gond – magyarázta Antoine, a
szája szegletében bujkáló mosollyal.
– Egy versenytárssal? – érdeklődött Zoé.
– Igen, egy versenytárssal – felelte Antoine.
Zoé felsóhajtott.
– Akkor itt rostokolhatunk estig!
Eszembe jutott valami.
– Antoine, nincs nálad véletlenül Tézac asszony lakásának a kulcsa?
– De igen, Julia, van nálam egy kulcs – mondta széles mosollyal.
Antoine mindig angolul válaszolt, valahányszor franciául szóltam

hozzá. Gondolom, udvariasságból tette, valójában azonban irritált
vele, ugyanis mindig az a kényelmetlen érzésem támadt tőle, hogy
az itt töltött évek ellenére semmit nem javult a franciaságom.
Antoine diadalmasan meglóbálta a kulcsot. Úgy döntöttünk,
mindhárman felmegyünk. Zoé fürgén beütötte a kódot. A növényekkel
benőtt hűvös udvaron át a lifthez sétáltunk.
– Utálom ezt a liftet – dohogott Zoé. – Apának ki kellene cserélnie.
– Bogaram, apád a dédmama lakását hozatja rendbe, nem az
egész házat – csitítottam.
– Pedig ráférne – válaszolta.
Míg a liftre vártunk, a táskámban felcsendült a Csillagok háborúja
zenéje. Ránéztem a mobilom kijelzőjén megjelenő számra.
Joshua volt, a főnököm.
Felvettem.
– Tessék.
Joshua rövid volt és lényegre törő. Mint mindig.
– Háromkor szükségem van rád. Zárjuk a júliusi számot!
– Gee whiz! 2–
mondtam kissé pimaszul. A vonal végén rövid
kuncogás hallatszott, mielőtt letette volna. Joshua mindig is imádta,
ahogy azt mondtam, gee whiz. Talán az ifjúságára emlékeztette.
Antoine-t pedig láthatóan szórakoztatták régimódi amerikanizmusaim.
Elképzeltem, amint francia akcentusával ismételgetni
próbálja őket.
Ilyen liftet csak Párizsban találni: parányi fülke, kovácsoltvas
ráccsal meg egy kétszárnyú ajtóval, ami elkerülhetetlenül az ember
képébe csapódik. Beszorulva Zoé és Antoine közé, aki bőven

locsolt magára a Vétiverjéből, lopva a tükörbe sandítottam, ahogy
emelkedtünk fölfelé. Éppoly roskatagnak tűntem, mint a csikorgó
öreg lift. Mi lett a fiatal és üde bostoni szépségből? A nő, aki a tükörből
visszanézett rám, a vörös zónába ért, a negyvenöt és ötven
év közé eső senki földjére, a megereszkedett bőr, a mély ráncok és
a kíméletlenül közelgő klimax övezetébe.
– Én is utálom ezt a liftet – jelentettem ki komoran.
Zoé elvigyorodott, és az arcomba csípett.
– Anya, ebben a tükörben még Gwyneth Paltrow is zombinak
tűnne!
Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam. Ez egy tipikusan
zoés megjegyzés volt.



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 372
Tegnapi: 35
Heti: 407
Havi: 2 383
Össz.: 738 917

Látogatottság növelés
Oldal: TATIANA DE ROSNAY- SARAH KULCSA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »