1.

Mindenki azt Hiszi, Hogy MegHaLtaM.
Egy hatalmas teherautó nyitott platóján fekszem, a fejem
az anyám ölében. A közelgő hajnal fényében az elmélyülő barázdákat
fi gyelem, melyeket a gyász vésett anya arcára, miközben a berregő
motor vibrálása átjárja ernyedt testemet. Az Ellenállás karavánjában
haladunk. A féltucatnyi katonai teherautóból, furgonból és
terepjáróból álló konvoj autóroncsok közt szlalomozva próbálja elhagyni
San Franciscót. Mögöttünk, a horizonton még mindig füstölve
parázslik az angyalok fészke az ellenállás támadásától.
Az út mentén az üzletek kirakatait újságpapír borítja, olyan, akár
egy a Nagy Támadás emlékeiből rendezett szürreális tárlat. Nem
kell elolvasnom a cikkeket, hogy tudjam, miről szólnak. Mindenkit
sokkoltak a hírek, abban a korai időszakban, amikor a tudósítók
még tudósítottak.
PÁRIZS LÁNGOKBAN, NEW YORK VÍZ ALATT,
MOSZKVA ROMOKBAN
KI LŐTTE LE GÁBRIELT, ISTEN HÍRNÖKÉT?
AZ ANGYALOK TÚL FÜRGÉK A RAKÉTÁKNAK

AZ ORSZÁG VEZETÉSE SZÉTSZÓRÓDOTT, ELTŰNT
ELJÖTT A VÉGÍTÉLET
Három, szürke lepelbe burkolózó, kopasz fickó mellett hajtunk el.
Az egyik apokalipszishívő szekta gyűrött és elpiszkolódott plakátjait
ragasztják ki. Az utcai bandák, a szekták és az Ellenállás. Kíváncsi
vagyok, meddig fog tartani, míg az összes ember belép az egyikbe
vagy a másikba. Mert jöhet világvége, vagy akármi, attól mi még
tartozni akarunk valahová.
A szektatagok megállnak a járdán, és nézik, ahogy a tömött teherautókkal
elhaladunk mellettük.
Jelentéktelen, kis családnak tűnhetünk, csak egy rémült anya,
egy barna hajú tinédzser és egy hétéves kislány ül egy fegyveres
férfiakkal teli teherautó platóján. Máskor mi lennénk a bárányok a
farkasok között. De most, hogy úgy mondjam, van egyfajta „kisugár
zásunk”.
A férfiak némelyike terepszínű ruhát visel, és fegyvert tart a kezében.
Páran a gépfegyverük csövével pásztázzák az eget. Néhány
újoncot frissen toborozhattak az utcákról, bandatetkókat látni rajtuk,
a bőrükbe égették, hogy hányszor öltek már.
És ezek a fickók elhúzódnak a közelünkből, próbálnak minél nagyobb
távolságot tartani tőlünk.
Az anyám továbbra is előre-hátra hintázva ringatja magát, mint
ahogy az elmúlt órában végig tette, mióta elhagytuk a felrobbantott
Fészket, és egyfolytában kántál, a nyelveken szólásnak a saját verziójában.
A hangja hol felerősödik, hol elhalkul, mintha ádáz vitát
folytatna az Istennel. Vagy talán a Sátánnal.

Egy könnycsepp csordul végig az arcán és pottyan a homlokomra.
Tudom, hogy a szíve szakad meg. Engem sirat, a tizenhét éves
lányát, akinek az volt a dolga, hogy vigyázzon a családra.
Úgy véli, hogy a holttestemet maga az ördög hozta el neki. Valószínűleg
soha nem lesz képes kitörölni az emlékezetéből azt a látványt,
ahogy élettelenül lógok Rafi karjában, akinek a démonszárnyait
megvilágítják a vöröslő lángok.
Kíváncsi lennék, mit gondolna, ha valaki elárulná neki, hogy Rafi
valójában egy angyal, akire cselvetéssel aggattak démonszárnyakat.
Vajon ezt jobban furcsállná, mint ha azt mondanák neki, hogy
valójában nem is vagyok halott, csak különös módon lebénultam
egy skorpió-angyal szörnyeteg fullánkjának csípésétől? Valószínűleg
az illetőt, aki ilyet állítana, még saját magánál is nagyobb bolondnak
tartaná.
Az én kicsi húgom dermedten üldögél a lábamnál. Kifejezéstelen
tekintettel bámul maga elé, egyenesen tartja magát, habár a teherautó
ide-oda billeg. Olyan, mintha Paige kikapcsolta volna magát.
A kemény, harcedzett férfiak időnként lopva rápillantanak, akár a
takarójuk alól leselkedő kisfiúk. A húgom úgy néz ki, mint egy öszszefércelt
játék baba valami horrorfilmből. Nem is merek belegondolni,
mi történhetett vele, mitől néz így ki. Részben szeretném is
tudni, részben viszont örülök a tudatlanságomnak.
Veszek egy mély lélegzetet. Előbb-utóbb fel kell majd kelnem.
Nincs más választásom, szembe kell néznem a világgal. Mostanra
már teljesen elmúlt a bénultságom. Nem hiszem, hogy képes lennék
harcolni, vagy ilyesmi, de úgy érzem, hogy tudok már mozogni. Felülök.

Végül is, ha jobban belegondolok, nem kéne meglepődnöm a sikolyok
hallatán.
A leghangosabban az anyám visít. Az izmai megfeszülnek a rettegéstől,
a szeme természetellenesen kitágul.
– Semmi baj – mondom. – Minden rendben. – A nyelvem még
kissé nehezen forog, de hála az égnek, nem olyan a hangom, mint
egy zombinak.
Még akár viccesnek is találnám az egészet, ha nem jut eszembe
hirtelen egy kijózanító gondolat: Amilyen világot élünk, megeshet,
hogy simán kinyírnak még egy hozzám hasonló lányt is, csak azért,
mert tévedésből szörnyetegnek nézik.
Békésnek szánt mozdulattal felemelem a kezem. Mondanék valamit,
hogy megnyugtassam őket, a hangom beleveszik a rémült ordibálásba.
A pánik, egy olyan szűk helyen, mint egy teherautó platója,
úgy tűnik, ragályos.
A többiek egymáshoz préselődve igyekeznek, tőlem minél távolabb,
a teherautó hátuljába húzódni. Néhányan a mozgó járműből
is hajlandóak lennének kiugrani.
Az egyik, pattanásos képű katona rám fogja a fegyverét, úgy markolja,
mint aki életében először készül ölni.
Alaposan alulbecsültem a körülöttünk örvénylő elemi rettegés
mértékét. Ezek az emberek mindenüket elvesztették: a családjukat,
a bizalmukat, az Istenüket.
És most egy feltámadt hulla nyúlkál feléjük.
– Jól vagyok – mondom lassan, és olyan tisztán, érthetően, amenynyire
csak tudom. Pillantásom a katona tekintetébe mélyed, igyekszem
meggyőzni, hogy nincs itt semmi természetfeletti. – Semmi
bajom. Élek.

Pár pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül-e őket megnyugtatnom,
vagy szitává lőnek, és kihajítanak a teherautóból. Rafi
kardja még mindig a hátamra van szíjazva, szinte teljesen elrejti a
dzsekim. Ez kissé megnyugtat, bár a golyókat nyilvánvalóan nem
fogja megállítani.
– Ugyan már! – Igyekszem, hogy a hangom minél lágyabb legyen,
és csak nagyon lassan mozgok. – Csak ki voltam ütve. Enynyi
az egész.
– Halott voltál – mondja a sápadt katona, aki egy nappal sem látszik
idősebbnek nálam.
Valaki nagyot vág a teherautó sofőrfülkéjének tetejére.
Mindannyian összerezzenünk. Szerencsémre a katona nem húzza
meg ijedtében a ravaszt.
A fülke hátulján az ablak félrecsúszik, és Du dugja ki rajta a fejét.
Komolyan néz ránk, már amennyire komolyan lehet venni valakit,
akinek vörös a haja és kisfiús szeplők borítják az arcát.
– Hé! El a kezekkel a halott csajtól! Ő az ellenállás tulajdona.
– Ja, ja – kiabál ki az ikertestvére, Dam a fülke belsejéből. – Szükségünk
van rá, hogy felboncoljuk, meg ilyesmi. Azt hiszitek, könynyű
démonhercegek által megölt lányokat találni? – Szokás szerint
képtelen vagyok megkülönböztetni az ikreket, így találomra nevezem
az egyiket Dunak, a másikat meg Damnak.
– Szóval nem öljük meg a halott csajt – mondja Du. – Hozzád beszélek,
katona! – A fegyveres srácra mutat. Az ember azt gondolná,
hogy akik úgy néznek ki, mint a betépett Ronald McDonald, és a
becenevük Subidu meg Subidam, azoknak nem sok tekintélye lehet.
Mégis, ezeknek a fiúknak van valami különös tehetsége, hogy egy
szempillantás alatt viccesből halálosan komolyra váltsanak.

Legalábbis remélem, hogy csak vicceltek azzal a felboncolással.
A teherautó behajt egy parkolóba. Ez elvonja rólam a figyelmet,
mindannyian körülnézünk.
Az épület, ami előtt megálltunk, ismerős. Én nem ebbe az iskolába
jártam, de felismerem. A Palo Alto Gimnázium, amit csak Paly
gi minek szokás becézni.
Féltucatnyi teherautó és terepjáró áll meg a parkolóban. A katonák
az egyik szemüket még mindig rajtam tartják, de a fegyverüket
már leengedték.
Egy csomóan megbámulnak minket, miután a kis karaván leparkol.
Mindannyian láttak engem a démonszárnyú lény karjában, aki
valójában Rafi volt, és mind azt gondolták, hogy halott vagyok. Feszélyezve
érzem magam, ezért inkább leülök a húgom mellé a padra.
Az egyik férfi kinyújtja a kezét, hogy megérintsen. Talán azt akarja
megvizsgálni, hogy meleg vagyok-e, mint az élők, vagy hideg,
mint a holtak.
A húgom arca egy szempillantás alatt megváltozik, az üres tekintetű
robot helyett egy vérszomjas vadállat vicsorog a fickóra. Ahogy
megmozdul, pengeéles fogain megvillan a fény, nyomatékot adva a
fenyegetésnek.
Mihelyst a férfi visszakozik, újra kifejezéstelenné válik az arca, és
bábuhoz hasonlatosan merevvé a tartása.
A férfi csak bámul ránk, ide-oda jár közöttünk a pillantása, olyan
néma kérdésekkel, melyekre én sem tudom a választ. A parkolóban
mindenki látta, hogy mi történt, ők is minket bámulnak.
Üdv a szörnyszülöttek cirkuszában!

Paige és én MÁr HozzÁszoktunk, hogy megbámulnak minket.
Én nem törődtem volna vele, de Paige a tolószékéből mindig
rámosolygott a bámészkodókra. És azok szinte kivétel nélkül
visszamosolyogtak rá. Paige kedvességének nehéz volt ellenállni.
Valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.
Anya ismét rákezd a nyelveken szólásra. Ezúttal engem bámul
kántálás közben, mintha hozzám imádkozna. A torokhangú majdnem-
szavak elnyomják a tömeg fojtott suttogását. Anya rátesz még
egy lapáttal a hátborzongató furcsaságunkra, hiába a kissé ködös,
nappali világosság.
– Rendben, leszállás! – hallatszik Obi erőteljes hangja. Lehet vagy
190 centi, a vállai szélesek, a teste izmos, de parancsoló fellépése és
magabiztossága az, ami az Ellenállás vezetőjévé teszi. Mindenki odafi
gyel rá, őt nézik, ahogy végigjárja a teherautókat és a terepjárókat,
pontosan úgy néz ki, akár a valódi katonai vezetők a háborús övezetekben.
– Pakolják le a járműveket, és vonuljanak be az épületbe!
Lehetőség szerint kerüljék a szabad ég alatt tartózkodást!
Ez feloldja a dermedtséget, az emberek leugrálnak a teherautókról.
Akik velünk együtt utaztak, lökdösődve, tolakodva igyekeznek
minél távolabbra kerülni tőlünk.

2.

Paige és én MÁr HozzÁszoktunk, hogy megbámulnak minket.
Én nem törődtem volna vele, de Paige a tolószékéből mindig
rámosolygott a bámészkodókra. És azok szinte kivétel nélkül
visszamosolyogtak rá. Paige kedvességének nehéz volt ellenállni.
Valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.
Anya ismét rákezd a nyelveken szólásra. Ezúttal engem bámul
kántálás közben, mintha hozzám imádkozna. A torokhangú majdnem-
szavak elnyomják a tömeg fojtott suttogását. Anya rátesz még
egy lapáttal a hátborzongató furcsaságunkra, hiába a kissé ködös,
nappali világosság.
– Rendben, leszállás! – hallatszik Obi erőteljes hangja. Lehet vagy
190 centi, a vállai szélesek, a teste izmos, de parancsoló fellépése és
magabiztossága az, ami az Ellenállás vezetőjévé teszi. Mindenki odafi
gyel rá, őt nézik, ahogy végigjárja a teherautókat és a terepjárókat,
pontosan úgy néz ki, akár a valódi katonai vezetők a háborús övezetekben.
– Pakolják le a járműveket, és vonuljanak be az épületbe!
Lehetőség szerint kerüljék a szabad ég alatt tartózkodást!
Ez feloldja a dermedtséget, az emberek leugrálnak a teherautókról.
Akik velünk együtt utaztak, lökdösődve, tolakodva igyekeznek
minél távolabbra kerülni tőlünk.

 

Oldal: SUSAN EE-ANGELLFALL 2/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat