A film 1936-ban készült.

ELŐHANG
KAR Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába,
S polgárvér fertezett polgárkezet.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott,
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a kétórás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,
És ami csonka itten, az egész lesz.


ELS Ő FEL VONÁS
1. SZÍN
Verona. Köztér.
Sámson és Gergely karddal, pajzzsal fölfegyverkezve jön
SÁMSON Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre
vágni.
GERGELY Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág
valamit, azt nyomban dutyiba vágják.
SÁMSON Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant
még nem ettek.
GERGELY Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot
még bizonyára nem ettek.
SÁMSON Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.
GERGELY Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét.
Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.
SÁMSON De csak jöjjön ide egy Montague-kutya,
tudomisten, fölindulok.
GERGELY Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha
fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.
SÁMSON Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montaguekutyát,
föl is indulok, meg is állok, mint a cövek.
A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé
szorítom.
GERGELY De mi nem lányokkal harcolunk, komé.
SÁMSON Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat:
ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.

GERGELY Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.
SÁMSON Majd helybenhagyom őket én.
GERGELY Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?
SÁMSON Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember
vagyok.
GERGELY Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki
a fringiád, jön két Montague-cseléd.
SÁMSON Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek
hátul.
GERGELY De én már hátul se födözlek föl.
SÁMSON Sose félts engem.
GERGELY Félt a nyavalya.
SÁMSON Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.
GERGELY Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk.
Értsék, ahogy akarják.
SÁMSON És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik.
Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.
Ábrahám, Boldizsár jön
ÁBRAHÁM Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON Csak úgy fügét mutatok.
ÁBRAHÁM Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON ( félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt,
ha azt mondom, hogy nekik mutatom?
GERGELY ( félre Sámsonhoz) Dehogy.
SÁMSON Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét
mutatok.
GERGELY Talán belénk akar kend kötni?
ÁBRAHÁM Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.
GERGELY Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan
úr, mint a kendé.

ÁBRAHÁM De nem különb.
SÁMSON No jól van, komé, jól van.
GERGELY ( félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a
gazdánk egyik atyjafia.
SÁMSON Különb az, komé, különb.
ÁBRAHÁM Hazudsz.
SÁMSON Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most
mutasd a mestervágásod.
Vívnak, Benvolio jön
BENVOLIO Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)
Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.
Tybalt jön
TYBALT Hát karddal állsz e pipogyák közé?
Na rajta, és nézz szembe a halállal.
BENVOLIO Békét akartam: dugd be kardodat,
Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.
TYBALT Karddal papolsz békét? Utálom azt,
Akár a poklot s minden Montague-t.
Rongy, védd magad!
Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd
polgárok jönnek botokkal
POLGÁROK Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!
Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!
Capulet hálóköntösben jön Capuletnével
CAPULET Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!
CAPULETNÉ Mankót, mankót! – minek neked a kard?
CAPULET A kardomat! – Vén Montague is itt van,
Hogy rázza rám ingerkedő vasát.
Montague, Montague-né jön
MONTAGUE Gaz Capulet – hagyj engem, hagyj, ha mondom.

MONTAGUE-NÉ Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.
Herceg jön, kíséretével
HERCEG Ti békebontó, zendülő cselédek,
Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:
Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!
Hát lángotok az eretekbe zajgó
Bíborpatakkal oltanátok el?
Halálfia, ki vérszínű kezéből
Le nem veti ádázkodó vasát
És most se hallgat feldühödt urára. –
Csip-csup szavak miatt már harmadízben
Polgárviszály támadt, zavarva békénk,
Miattatok, Capulet s Montague,
Verona agg polgárai pedig
Lerúgva tisztes, úri köntösük
Vén fringiát ragadtak vén kezükbe
Rozsdás patvarkodástokat leverni:
Hát az, aki még egyszer lázad itten,
Az életével fog fizetni érte.
Mostan tehát mindenki hazatér:
Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,
S te, Montague, ma délután keress föl
A városházi székülőtanácsban,
Ottan tudod meg, mit határozunk majd.
Még egyszer: aki nem megy most se – meghal!
MONTAGUE Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?
Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?
BENVOLIO Ellenfeled cselédjei s tiéid,
Mikor kiléptem, már egymásra mentek.
Én hát közéjük álltam: erre jött
A vad Tybalt, kezében puszta karddal,
Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,
Vagdalta kardjával a levegőt,
Mely csak fütyült reá, sértetlenül.
Aztán döfödjük egymást és püföljük,

Sokan kifutnak, minden penge serceg,
Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.
MONTAGUE-NÉ Hol Romeo? – mondd, nem láttad te még ma?
Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.
BENVOLIO Egy órával korábban, hogy a szent nap
Keletnek aranyablakán kikukkant,
Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,
A szikamor-liget körül, amely
Nyugat felől övedzi városunkat,
Láttam fiad, ő már korán elindult.
Hozzá siettem, ám hogy észrevett,
A fák alá lopódzott hirtelen.
Én – mert tudom magamról, hogy az érzés
Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk –
Érzésemet követtem és nem őt,
S kerültem őt, ki engem elkerült.
MONTAGUE Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora1 ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.
BENVOLIO És nem tudod, bátyám, mi az oka?
MONTAGUE Ha sejteném! De erről nem beszél.
BENVOLIO Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?
MONTAGUE Faggattam én is, sok barátja is:
De csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat – nem tudom, miként –,
1 Aurora – a római mitológiában a hajnal istennője.

Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.
BENVOLIO Nézd, erre jő: siessetek tovább.
Törik-szakad, én meglelem okát.
MONTAGUE Ha gyónna néked – bár lehetne hinnem –,
De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.
Montague és Montague-né el. Romeo jön
BENVOLIO Öcsém, jó reggelt!
ROMEO Ily ifjú a nap?
BENVOLIO Most múlt kilenc.
ROMEO Időnk a bú alatt
Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?
BENVOLIO Az. – Mért hosszú a napja Romeónak?
ROMEO Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.
BENVOLIO Szeretsz valakit?
ROMEO Vége!
BENVOLIO Nem szeretsz hát?
ROMEO Az nem szeret, akit én szeretek.
BENVOLIO Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,
S goromba zsarnok, hogyha közelít.
ROMEO Jaj, ő magának mindig elegendő,
Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! –
Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. – Mi volt a patvar?
Ne is beszélj, mindent hallottam itt.
Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: –
Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,

Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.
Nem is nevetsz?
BENVOLIO Inkább sírok, barátom.
ROMEO Min sírsz, te jó szív?
BENVOLIO Jó szíved baján.
ROMEO Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly –
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. –
Áldjon az ég.
BENVOLIO Várj! Én megyek veled.
Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.
ROMEO Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.
Romeo nincs itt: máshol valahol jár.
BENVOLIO Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?
ROMEO Hát nyögjek is, beszéljek is?
BENVOLIO Ne nyögj,
Csak mondd meg komolyan.
ROMEO Végrendelkezni kell szegény betegnek –
Beszélni kell annak, akit temetnek?
Hát komolyan, én egy – nőt szeretek.
BENVOLIO Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.
ROMEO Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.
BENVOLIO Így célt el nem hibáznék semmiképp.

 

Oldal: WILLIAM SHAKESPEARE-ROMEO ÉS JULIA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat