FOLYTATÁS.

A tenger hullámai éppen
a dombocska alatt törtek meg a parton, a karneváli zene teljes
hangerővel szólt. A levegőben vattacukor, pattogatott kukorica és
sült hús illata úszott, és a gyomrom emlékeztetett is, hogy ebéd óta
nem ettem semmit.
– Megyek, szerzek egy sajtburgert – mondtam Foltnak. – Te
kérsz valamit?
– A menüről semmit.
Elmosolyodtam. – Hé, Folt, most kikezdtél velem?
Puszit nyomott a fejem búbjára. – Még nem. Majd én megszerzem
a sajtburgeredet. Csak élvezd a tűzijátékot.
Elkaptam az övét, hogy visszatartsam. – Köszi, de én rendeltem.
Nem tudnám elviselni a bűntudatot.
Folt kérdőn felvonta a szemöldökét.
– A hamburgeres lány mikor engedte utoljára, hogy kifizesd a
kajádat?
– Hát, jó régen.
– Hát, inkább soha. Maradj csak itt! Ha téged meglát, nekem
lesz lelkifurdalásom az este hátralevő részében.
Folt kinyitotta a tárcáját, és előhúzott egy húszdollárost. – Hagyj
neki jó nagy borravalót!
Most én vontam fel a szemöldököm. – Így akarod ellensúlyozni,
hogy olyan sokszor ettél nála ingyen?
– Amikor utoljára fizettem volna, megkergetett és visszagyömöszölte
a pénzt a zsebembe. Csak el akarom kerülni, hogy megint
végigtapogasson.
Ez ugyan légből kapottnak tűnt, de Foltot ismerve valószínűleg
igaz volt.

A hamburgerbüfénél kígyózó sor végét a körhinta bejárata mellett
találtam meg. Az előttem állók számából úgy ítéltem, jó negyedórát
kell majd várnom, hogy leadhassam a rendelésemet. Az
egész parton egyetlen hamburgeres… Ez olyan amerikaiatlan.
Néhány perc toporgás után, amikor már úgy tizedszerre pillogtam
körbe unalmamban, kettővel hátrébb kiszúrtam Marcie
Millart a sorban. Marcie-val óvoda óta évfolyamtársak voltunk, és
ebben a tizenegy évben többször akadtam vele össze, mint szerettem
volna. Neki köszönhetően például az egész iskola több alkalommal
is megismerkedhetett az alsóneműimmel. Az volt a módszere,
hogy lenyúlta a melltartómat a tornaszekrényből, és kitűzte
a tanári irodák előtti hirdetőtáblára, máskor azonban kreatívabb
volt, és asztaldíszt csinált belőle a büfében: a 75-ös melltartóm két
kosarát megrakta vaníliapudinggal, a tetején egy-egy maraschino
cseresznye gubbasztott. Ízléses, valóban. Marcie a saját méreténél
két számmal kisebb és öt centivel rövidebb szoknyákat hordott.
A haja vörösesszőke volt, az alakja egy pálcikás jégkrémre hasonított:
szemből széles, de fordítsd oldalra, és jószerivel eltűnik. Ha
vezették valahol egy nagy táblán a kettőnk nyertes és vesztes mec�-
cseit, hát tuti, hogy dupla annyi pontja volt, mint nekem.
– Szia! – szólaltam meg, amikor akaratlanul elkaptam a pillantását,
és elkerülhetetlen volt, hogy legalább üdvözöljük egymást.
– Szia! – felelte már-már kulturált hangnemben.
Marcie-t aznap a Delphicen látni… Tisztára, mintha Mi-nemstimmel-
a-képen?-t játszanék. Az ő apjáé volt a coldwateri Toyota-
kereskedés, a család egy előkelő, hegyoldali negyedben lakott,
és a Millar házaspár azzal büszkélkedhetett, hogy a helyiek közül
egyedül őket fogadta be a tekintélyes Harraseeket Jachtklub.

Marcie szülei valószínűleg éppen Freeportban vitorlázgattak, és lazacot
ettek.
Ezzel szemben a Delphic egy gettóstrand, ahol a jachtklubnak a
gondolata is nevetséges. Vendéglőként az egyetlenegy, fehérre meszelt
hamburgeres bódé jöhetett szóba, ahol legfeljebb a ketchup
és a mustár között választhattál. Jobb napokon még sült krumplit
is kínáltak. Szórakozni a játékteremben és a dodzsemben lehetett,
sötétedés után pedig több drog cserélt gazdát a parkolóban, mint
bármelyik patikában.
Mr. és Mrs. Millar aligha hagyná, hogy a lányuk elvegyüljön
efféle alantas környezetben.
– Hé, lehetne még lassabban, emberek?– kiáltotta Marcie a sor
eleje felé. – Itt páran már éhen akarunk halni.
– Csak egyvalaki dolgozik a pultnál – szóltam oda neki.
– És akkor? Vegyenek fel még embert! Kereslet és kínálat, rémlik?
A tanulmányi átlagát nézve Marcie lenne az utolsó, aki közgazdaságtanról
papolhatna.
Tíz perccel később végre előrejutottam annyira, hogy el tudjam
olvasni a sárga adagolóflakon oldalára fekete táblafilccel felfirkált
MUSTÁR szót. Mögöttem Marcie sóhajtozva állt egyik lábáról a
másikra.
– Éhen veszek, nagy É-vel – panaszolta.
Az előttem lévő srác fizetett, és összeszedte a kajáját.
– Egy sajtburgert és egy kólát kérek – fordultam a pultos lányhoz.
Amíg ő a grillhez ment, hogy megcsinálja a burgeremet, én
Marcie-ra pillantottam.

– Szóval, kivel jöttél? – Nem érdekelt különösebben, kivel jött,
főleg, hogy egyetlen közös barátunk sem akadt, pusztán udvariasságból
kérdeztem, tekintve, hogy Marcie hetek óta nem követett
el semmi bunkóságot ellenem, és az elmúlt tizenöt percben is viszonylag
békében álldogáltunk a sorban. Talán ez már a fegyverszünet
kezdete… Fátyol a múlton, meg minden.
Marcie ásított, mintha velem beszélgetni unalmasabb lenne,
mint sorban állni, és az emberek tarkóját bámulni.
– Ne vedd sértésnek, de nem vagyok csevegős kedvemben. Úgy
érzem, mintha már öt órája itt toporognék, egy béna csajra várva,
aki nyilvánvalóan képtelen egyszerre két hamburgert megcsinálni.
A pult mögött lehajtott fejjel álló lány azzal volt elfoglalva, hogy
a félkész húspogácsákat kicsomagolja a zsírpapírból, de biztos voltam
benne, hogy meghallotta. Valószínűleg utálta ezt a munkát.
Valószínűleg titokban ráköp a húsokra, amikor háttal áll a vendégeinek.
Még az se lepett volna meg, ha kiderül, hogy a műszak
végén kimegy a kocsijához, és sír.
– A szüleid nem bánják, hogy a Delphicen lógsz? – kérdeztem
kissé összehúzott szemmel Marcie-t. – Nem vet ez rossz fényt a
nagybecsű Millar családra? Főleg most, hogy az apádat felvette a
Harraseeket Jachtklub.
Marcie hidegen nézett vissza rám.
– Engem is meglep, hogy a te apád nem bánja, ha itt vagy. Jaj,
várj! Tudom már. Hiszen meghalt.
A válasz először lesokkolt, aztán felháborodtam a kegyetlenségén.
Dühös gombóc szorította el a torkomat.
– Most mi van? – kérdezte ő vállrándítva. – Meghalt. Ez tény.
Azt akarod, hogy tagadjam le a tényeket?

– Tettem én valaha valamit ellened, mondd!
– Megszülettél.
Tökéletes érzéketlensége mintha kifordított volna önmagamból
– annyira, hogy még csak visszavágni sem tudtam. Felragadtam
a sajtburgeremet és a kólámat a pultról, otthagytam a húszdollárost.
Nagyon szerettem volna visszarohanni Folthoz, de ez
az ügy Marcie-val a mi kettőnk dolga volt. Ha így jelenek meg,
Foltnak elég egyetlen pillantást vetnie az arcomra, és máris tudni
fogja, hogy valami baj van. Semmi szükség rá, hogy belerángassam.
Egy percre, csak hogy összeszedjem magam, kerestem egy közeli
padot, és a tőlem telhető legfinomabban leültem rá. Ezt a pillanatot
már csak egy dolog tehette még rosszabbá: a bizonyosság, hogy
Marcie figyel, és boldogan mosolyog, hogy sikeresen beletaszajtott
engem az önsajnálat fekete gödrébe. Beleharaptam a sajtburgerbe,
de rossz ízt hagyott a számban. Csak a holt húsra tudtam gondolni.
A döglött szarvasmarhákra. A tulajdon halott apámra.
A szemetesbe hajítottam a sajtburgert, és a könnyeimet nyelve
továbbsétáltam.
Saját magamat ölelve a parkoló melletti rozoga mosdó felé siettem,
remélve, hogy bejutok az ajtón, mielőtt elszabadulnának a
könnyeim. A női vécéből ugyan egy vidám patakocska csordogált
kifelé, de valahogy beügyeskedtem magam az ajtón, és megálltam
az egyik zsíros tükör előtt. Még a gyenge villanykörte fényében is
ki tudtam venni, hogy a szemem kipirosodott és tompán csillog.
Megnedvesítettem egy papírtörülközőt, és a szememhez nyomtam.
Mi a baja velem Marcie-nak? Elkövettem valami kegyetlenséget ellene,
hogy így viselkedik?

Vettem néhány mély, nyugtató lélegzetet, és gondolatban erős
téglafalat húztam fel magam köré – Marcie is a másik oldalon maradt.
Mit érdekel engem, mit mond? Még csak nem is kedvelem.
A véleménye semmit sem jelent. Durva és önző, és most övön alul
ütött. Nem ismer engem, és egészen biztosan nem ismerte az apámat
sem. Sírni egy szó miatt, amit az ő szája ejtett ki, pazarlás.
Lépj túl rajta!, győzködtem magam.
Megvártam, hogy halványuljon szememen a sírás piros nyoma,
csak azután léptem ki a mosdóból. Foltot keresve elindultam a tömegben.
Az egyik célbadobó bódénál találtam meg. Háttal volt
nekem. Rixon állt mellette, valószínűleg éppen fogadást ajánlott
pénzben arra, hogy Folt nem tud leütni egyetlen kisúlyozott bábut
sem. Rixon bukott angyal volt, Folttal közös története messzi
múltba nyúlt vissza, mély, testvéri kötelék fűzte össze őket. Folt
nem engedett sok embert az életébe, bízni még kevesebben bízott,
de ha akadt valaki, aki minden titkát ismerte, az Rixon volt.
Két hónappal ezelőttig Folt maga is bukott angyal volt. Akkor
megmentette az életemet, ezzel a tettével újra kiérdemelte a szárnyait,
és az én őrangyalommá vált. Most már azt várták el tőle, hogy
a jófiúk csapatában játsszon, de én sejtettem, hogy a Rixonhoz – és
a bukott angyalok világához – való kötődése többet jelent neki. És
bár nem akartam beismerni, de azt is sejtettem: nem örül az arkangyalok
döntésének, hogy az őrangyalommá tették. Hiszen nem
erre vágyott.
Ő ember szeretett volna lenni.
A telefonom csörgése riasztott fel gondolataimból. A legjobb barátnőm,
Vee számára beállított csengőhang szólalt meg, mégis hagytam,
hogy a hangposta fogadja a hívást. Pillanatnyi bűntudattal

konstatáltam, hogy ez már a második nem fogadott hívásom volt
aznap tőle, de megnyugtattam magam, hogy holnap reggel úgyis
találkozunk – Folttal viszont másnap estig nem, és ki akartam élvezni
minden együtt tölthető percet.
Figyeltem, amint az asztalon rendben felállított hat tekebábu
felé hajítja a labdát, és megremegett a gyomrom, amikor a pólója
felcsúszott hátul, feltárva egy sávot a derekából. Tapasztalatból
tudtam már, hogy a bőre alatt mindenhol feszes, kidolgozott izmok
bújnak meg, és a háta is tökéletesen sima: a bukásakor szerzett
sebek helyén már újra szárnyai voltak, még ha számomra és a többi
ember számára láthatatlanok is.
– Van rá öt dollárom, hogy nem tudod megismételni – mondtam
mögé lépve.
Folt hátrapillantott és elvigyorodott. – Nem a pénzed kell nekem,
angyalom.
– Gyerekek, lehetne, hogy a korhatár alatt maradjunk? – kérdezte
Rixon.
– Mind a három álló bábu – néztem kihívón Foltra.
– És mi legyen a tét? – érdeklődött.
– Basszus – nyögött fel Rixon. – Tényleg nem tudtok várni,
amíg kettesben maradtok?
Folt egy pillanatra rám mosolygott, aztán a labdát a melléhez
emelve hátrahajolt. Jobb vállát leengedte, meglendítette a karját,
és teljes erőből elhajította a labdát. Az utolsó három bábu hangos
csattanással borult le az asztalról.
– Na, te lány, most aztán bajban vagy – kiabálta túl Rixon a
nézelődők váratlan tapsát és füttyögését.

Folt megfordult, nekidőlt a bódé falának, és beszédes arccal nézett
rám. Fizess!, mondta a tartása.
– Szerencséd volt – állapítottam meg.
– Majd még csak ezután lesz szerencsém.
– Válassz magadnak nyereményt! – reccsent rá a bódéban dolgozó
vénember a szétgurult bábuk után hajolgatva.
– A lila macit – felelte Folt, elvette a förtelmes, loncsos, lila
plüssmedvét, és felém nyújtotta.
– Nekem? Igazán? – bohóckodtam, kezemet a szívemre szorítva.
– Kedveled a maradékokat. A boltban is mindig a horpadt konzerveket
veszed el. Figyeltem ám! – A farmerem övébe akasztotta az
ujját, és közelebb húzott magához – Tűnjünk el innen!
– Mik a terveid? – Elöntött a forróság, és megremegtem, mert
pontosan tudtam, mik a tervei.
– Menjünk hozzád!
Megráztam a fejem.
– Az nem fog menni. Anyu otthon van. Elmehetnénk viszont
hozzád – javasoltam.
Már két hónapja jártunk, és még mindig nem tudtam, hol is
lakik Folt – és nem azért, mintha nem akartam volna kideríteni.
Miután összejöttünk, még rendben is lett volna, hogy vár két hetet
a meghívással, főleg mivel egyedül lakott. De két hónapot várni, az
már igazán túlzás. Igyekeztem megőrizni a türelmemet, de a kíváncsiságom
folyton bezavart. Semmit sem tudtam Folt életének apró,
magánjellegű részleteiről: hogy milyen színűek nála a falak, hogy
a konzervnyitója elektromos-e vagy kézi, hogy milyen szappannal
mosakszik, hogy vászon- vagy selyemágyneműben alszik-e.

– Hadd találgassak! – kértem. – Valójában egy, a város alatt
ásott, titkos létesítményben élsz.
– Angyalom.
– Tele van a mosogatód? A padlón tárolod a koszos gatyáidat?
A te lakásod sokkal személyesebb hely, mint az én szobám.
– Ez igaz, de a válaszom: nem.
– Rixon volt már nálad?
– Rixon beavatott.
– És én nem vagyok beavatott?
Megrándult az ajka.
– A beavatásnak van egy bizonyos… sötét oldala is.
– Ha megmutatnád, utána meg kellene, hogy ölj? – találgattam.
A derekam köré fonta a karját, és homlokon csókolt.
– Majdnem eltaláltad. Meddig van kimenőd?
– Tízig. Holnap kezdődik a nyári iskola. – Ez igaz volt, ráadásul
az anyám majdhogynem főállásban próbált éket verni Folt és közém,
mintha fizetnének neki érte. Ha Vee-vel vagyok, biztos, hogy
elenged fél tizenegyig is. Nem hibáztathattam, amiért nem bízik
Foltban – volt idő, amikor én is így éreztem –, de nagyon jólesett
volna, ha néha-néha lankadt volna az ébersége.
Mondjuk, ma. Amellett semmi sem történhetett: addig nem,
amíg az őrangyalom centikre áll tőlem.
Folt az órájára nézett.
– Akkor ideje indulni.
Négy perccel tíz után egy U kanyarral leparkolt a tanyaház előtt,
pont a postaládánál. Leállította a motort, és kikapcsolta a világítást.
Olyan volt így, mintha az egész sötétbe borult környéken csak mi
ketten lennénk. Egy percig csak ücsörögtünk, aztán Folt megszólalt:

– Miért vagy ilyen csöndes, angyalom?
Felriadtam.
– Csöndes vagyok? Csak elgondolkoztam.
Halvány mosoly jelent meg Folt ajkán.
– Hazug. Mi a baj?
– Jól csinálod – ismertem be.
– Nagyon jól – válaszolta szélesedő mosollyal.
– Összefutottam Marcie Millarral a hamburgeresnél – vallottam
be. Ennyit arról, hogy a gondjaimat megtartom magamnak. Nyilvánvaló,
hogy még mindig szúr a tüske. Másfelől meg, ha Folttal
sem, akkor kivel tudom megbeszélni? A kapcsolatunk két hónappal
ezelőtt még nagyrészt ötletszerű csókolózásból állt – az autóinkban,
az autóink mellett, lelátók alatt és konyhaasztalok tetején.
Volt még benne rengeteg elkalandozó kéz, összekócolt haj és elkent
szájfény is, de azóta elmélyült a viszonyunk. Úgy éreztem, a szívem
köt Folthoz. A barátsága sokszorta többet jelentett nekem, mint
száz alkalmi ismeretség. Amikor az apám meghalt, óriási ürességet
hagyott maga után, ami mintha belülről akart volna felőrölni. Ez
az űr még mindig ott tátongott bennem, azonban a fájdalom már
feleannyira sem égetett. Nem láttam értelmét, hogy leragadjak a
múltban, amikor itt és most megvolt mindenem, amire vágyhattam.
És ez Foltnak köszönhető.

Ha továbbra is szívesen olvasnátok, a Csitt,Csitt folytatását a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: BECCA FITZPATRICK-CRESCENDO/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat