FOLYTATÁS.

West

A kelleténél gyakrabban firtatom a dolgok okát, néhanapján
megbánom a döntéseimet, és a legtöbb reggel pattanásig
feszült idegekkel ébredek. Ez a három ritkán kombinálódik, ma
azonban sikerült mesterhármast produkálnom.
Egy ósdi telefonfülkének támaszkodva húzom elő a kabátzsebemből
a borítékot, nem törődve a csípős esti széllel. A feladónál
a Louisville-i Egyetem emblémája vöröslik. Tegnap elmartam a
borítékot,
mielőtt a szüleim kiszúrták volna, hogy megjött. Állandóan
lesik a levélszekrényt, kétségbeesetten várják a nem lehangoló
híreket.
Lehorzsolt, véraláfutásos kezem tiltakozva jajong, miközben
kibontom a levelet. Az ujjperceim egy ütemre szaggatnak az arcizmaimmal.
Néhány órája csaptak ki az iskolából bunyózás miatt.
Mondjuk, anyáméknak lehetne annyi eszük, hogy ne számítsanak
tőlem örömhírekre. Anya továbbra is a reménybe kapaszkodik.
Apám viszont…
Nem vagyok egy atomtudós, de azt vágom, hogy a vékony levél
nem sok jót ígér. Szó szerint lüktet a fejem, ahogy a szöveget olvasom.
Magamban káromkodva, még jobban az üvegre tehénkedek.

Még csak február van, és jön a tavasz, ami további elutasításokat hoz
majd.
Gombóccá gyűröm a papírt, és az önkiszolgáló mosószalon bejáratához
állított hamutartóba hajítom. Egy parázsló cigarettacsikk
megégeti a levél szélét. A sors fintora. A jövőm is így megy
füstbe.
Csöng a mobiltelefonom, kirántom a kabátzsebemből.
– Igen?
– Apád azt mondta, nem jöttél be a kórházba.
Anyám az. A lepukkant üzletsor túlsó szélén éktelenkedő ócska
csehó ajtajára hunyorítok, mert éppen onnan lép ki. Szőke haját
fekete kendő takarja, arcát hatalmas dizájner napszemüveg
mögé rejti, méretre szabott kabátja többe került, mint bármelyik
autó ezen a szemétdombon.
Mit akar az én hiperigényes, hiperelegáns és hiperápolt anyám
egy ilyen lepra kocsmában? Körbepillantok a sivár, szürke parkolóban.
Egyetlen kocsit sem látok ebből az évtizedből. Önkiszolgáló
mosoda, egydolláros bazár, élelmiszerbolt, berácsozott kirakatú
patika, és a sor vége felé a kricsmi.
Anyám kirí ebből a környezetből. Én jobban beolvadok a slamposan
csípőre eresztett farmeremben meg a hátracsapott baseballsapkámban,
és ez direkt jó, mivel anyám nem tudja, hogy
itt vagyok. Törékeny alkat, öles termetemmel föléje tornyosulok.
Egyébként hasonlítok rá, az ő szőke haját és kék szemét örököltem.
Szükség esetén ki tudnám magyarázni magam, neki azonban
semmi keresnivalója errefelé. Havi egy alkalommal mégis
itt mutatkozik. Baromi rendszeresen a hét ugyanazon napján,
ugyanabban az időben. Még most is, hogy a legkisebb gyereke,
Rachel a kórház intenzív osztályán fekszik.

– Nem Racheltől hívsz? – kérdezem.
Anyámnak fogalma sincs róla, hogy tíz hónapja követem. Tavaly
tavasszal azért jöttem ebbe a koszfészekbe, hogy egy új dílertől
füvet vegyek. Ő olcsóbban árulta, mint a srácok a sulimnál.
A magániskola egyet jelent az árdrágítással.
– Nem – feleli.
Az, hogy totál ledöbbentem, enyhe kifejezés arra, amit akkor
éreztem, amikor először láttam anyámat bemenni abba a piáldába,
és majdnem összefutottunk. Azóta szoros megfigyelés alatt tartom.
Az a dolgom, hogy megóvjam a családomat. Rachelnél már felsültem
ezzel, nem óhajtok újra kudarcot vallani.
– Megjött apád – folytatja anya. – Ő mondta, hogy fújjam ki
magam, és egyek valamit.
Fújja ki magát. Egyen valamit. Keféljen a pasival, akinek találkát
adott.
Egy évvel ezelőtt jót nevettem volna, ha valaki azt állítja, hogy
anyám viszonyba bonyolódott, de mi mással magyarázhatnám,
hogy Kentucky állam leggazdagabb emberének a felesége a város
leglepukkantabb részén randizik? Mondjuk, nem hibáztathatom
anyát. Apám megrögzötten fittyet hány a családjára.
Anyám a kocsija ajtajánál megtorpan. Magamban nógatom,
hogy szálljon már be. Úgy tűnik, egy pasas néhány lépésnyire tőlem
gyanúsan érdeklődik anyám, a Mercedese vagy mindkettőjük
iránt.
– West! – sóhajtja anya a telefonba, és előregörnyed. – Meg kell
látogatnod Rachelt. Amikor ébren van, felőled kérdezősködik.
Súlyos az állapota, be kell jönnöd hozzá.
Néhány centiméternyire eltartom a számtól a telefont. Mindenem
sajog, mintha a mai verekedés a suliban belső sérüléseket okozott

volna. Rachel lába összeroncsolódott a balesetben, és senkinek
sem kell fölvilágosítania, anélkül is tisztában vagyok vele, hogy
talán soha többé nem tud járni.
Az én hibám, hogy balesetet szenvedett, és… képtelen vagyok
a szemébe nézni.
– Az iskolaigazgatód azt mondta, ma valami Rachellel kapcsolatos
vicc miatt verekedtél.
Egy nagy túrót vicc. Egy seggfej tizenegyedikes lenyomorékozta
a húgomat. Senki sem pocskondiázhatja Rachelt. De hiába
csak a testvéremet védtem, mégis engem rúgtak ki a suliból.
Ahogy a kalácsképű dirink magyarázta, már annyi bezárást meg
intőt kaptam, hogy bármennyire sajnálja is a húgomat, nem maradt
más választása. Egyszerűen nem vagyok a worthingtoni alapítványi
gimibe való.
– Hogy érzi magát Rachel? – váltok témát.
– Gyere be a kórházba, és kérdezd meg tőle magad! – Azt leshetik.
Miután nem válaszolok, anyám folytatja: – Fájdalmai vannak,
és hiányol téged.
– Ott van neki Ethan. – Az ikre. – Meg Jack. – A bátyánk.
Gavin, ötünk közül a legnagyobb is bement hozzá, de az ő nevét
nem is említem. Anya nehezen emészti Gavin szerencsejátékfüggőségét.
Az egész világ azt hiszi, Youngék tökéletesek, pedig
a családunk egy rohadt szemétkupac.
– Rachelnek te kellesz.
Egy fenét! Utolsó szavainkat dühünkben vágtuk egymás szemébe.
A francba, az utolsó hónapban végig dühösen beszéltünk
egymással. Hogy bocsáthatna meg nekem, ha én sem tudok megbocsátani
magamnak?

Anya nem töri meg a csöndet, amíg a kocsijába csusszan, és
beindítja a motort. Abban a pillanatban, amint kitolat a parkolóhelyről,
a nyakizmaimban oldódik a feszültség. Anyám átvált
bluetoothos üzemmódra, engem pedig kihangosít.
– Apád föl van zaklatva. Őszintén szólva, még soha nem láttam
ilyen dühösnek. Világosan megmondta, hogy az iskolából
egyenesen a kórházba gyere.
Akkor anya védtelenül maradt volna. És apám különben se parancsolgasson
nekem. Végeztem ezzel a műsorral. Attól, hogy két
értekezlet között szülőt játszik, még nem válik apává.
– Majd otthon beszélek vele.
Kikanyarodik a parkolóból, és ellágyul a hangja.
– Azok után, amik Rachellel és Gavinnel történtek…
Újrafogalmazom az álláspontomat. Én próbáltam megelőzni ezt
az egészet Gavinnel, de azután Rachel közölte, hogy szüksége van
a pénzre, amit azért vettem el tőle, hogy Gavinnek segítsek, és…
Nem tudom befejezni a gondolatot.
– Ez nem alkalmas pillanat arra, hogy dacolj apáddal. Hónapokkal
ezelőtt világossá tette, hogy nem fog segíteni neked, ha
kicsapnak. Próbáltam meggyőzni, mondtam neki, hogy a húgodat
védted, de hajthatatlan. Ma este a kórházban akar látni téged.
Ennek a fele sem tréfa, West, ne most feszegesd a határokat!
Apámmal hónapok óta robbanásveszélyes a kapcsolatunk. Lövése
sincs, milyen problémákkal küzd ez a család. Föl sem fogja,
mit teszek a védelmükben. Kizárólag a munkájára koncentrál,
azután anyára. Valójában apám semmire sem becsüli a gyerekeit.
– Majd rendeződnek a dolgok – mondom. Mert azt apám úgysem
fogja hagyni, hogy a fia az érettségi évében kimaradjon az

iskolából. Meglehet, hogy nem sokat vár tőlem, de azt nem tűri,
hogy mások lenézhessék a családját. Mindig csak a jó hírünk érdekelte
a rohadékot. – Este benézek.
– Előbb gyere! Most rögtön! – Anyu egy pillanatra elhallgat.
– És látogasd meg Rachelt!
– Beszélek apával.
Leteszem, és a kocsimhoz indulok. Anyának azt mondtam,
hogy rendeződnek a dolgok, de nem hagy nyugodni a gondolat,
hogy apa vajon komolyan megmakacsolta-e magát.

Haley
Egy óra buszozás a nagybátyámékig, negyvenperces várakozás
apu gyógyszerére, és miközben kilépek a patikából, még mindig
nem eszeltem ki egyetlen szellemes visszavágást sem arra az esetre,
ha majd Jax a vacsoraasztal túloldaláról rám néz, és a szájával John
hozzám intézett utolsó szavát formálja hangtalanul: „Gyáva!”
Erre nem elég az, hogy „Nem is!”
Kivált, mivel Jax tizenhét esztendős tényleges életkorát meghazudtoló,
hatéveshez illő érettségi szintjén megrekedve, tutira azt felelné,
hogy „De is!”
Az asztal alatti tökön rúgáson kívül nincs mód a nyerésre, ha egyszer
valaki olyat szól, hogy „De is!” Egyébként Jax már megtanulta,
hogyan védje a nemesebb szerveit, amikor velem szemben ül.
Mindennek a tetejébe elutasított a Notre Dame Egyetem. Ég a szemem,
pislogok. Mondhatnám, hogy a szél csípte ki a szememet, de
az hazugság lenne. Másoknak fantasztikusan tudok hazudni, de az
önbecsapást még tökéletesítenem kell.
Próbálok nem törődni a hideggel, a farmerem zsebébe dugom a
kezemet és kerülgetem az árkádok alatt összeverődött tömeget. Zizegnek
a csuklómra akasztva himbálózó gyógyszertári meg élelmiszerbolti
szatyrok. A téli este sötétjében mellettem elhaladók kabátba

burkolt alakjukkal, fejfedő alá temetett, kifejezéstelen arcukkal jóformán
csak kísérteteknek tűnnek.
Fél órája ment le a nap, és valamivel kevesebb, mint tizenöt percem
maradt a határidőig. A diktátor szigorúan szabályozza a ház népéhez
tartozók jövésmenését.
Ma mókust kapunk vacsorára.
Mókust.
Igen, a bozontos farkú rágcsálót, amelyik villamos távvezetékeken
szokott kinyiffanni.
Mókust.
És rajtam a hálaadás sora. Nem elég, hogy nem találtam ki tökéletes
visszavágást, de egyelőre azt sem tudom, miként adjak hálát Istennek
a bőséges adományáért, ami a mókus. Az például tutira kivívja
a nagybátyám helyeslését, ha azt mondom: „Mennyei Atyánk! Köszönjük
a szőrmók patkányt, amit eledelül adtál nekünk, és kérünk,
ne hagyd, hogy miután elfogyasztom, dögvészben haljak meg. Mi ez,
porcogó? Ámen!”
Ha egy háromszobás házban tízen laknak, óhatatlanul sor kerül
személyközi villongásokra, illetve én és a nagybátyám esetében a hidegháború
folyamatos kiújulására. Igazából Oroszország és az Egyesült
Államok egy icipicit jobban csípték egymást. A nagybátyámnak
problémát okoz, ha egy lány gondolkozik, én pedig rajongok az
agyam használatáért.
Abban a pillanatban, ahogy az üzletsor végén befordulok, két drabális
árnyalak bukkan föl az épület mögül. Inkább veszedelmesen
fenyegető izompacsirták, semmint barátságos járókelők. Fölélednek
az ösztöneim, riadóztatnak az érzékeim. Nem én lennék az első lány,
akire ezen a környéken rátámadnak.

Megtorpanok, és a vállam fölött hátrasandítok. A kísértetek mögöttem
betértek a boltokba, magamra maradtam a korlátozott választási
lehetőségeimmel. Ha továbbmegyek előre, kénytelen leszek
elhaladni a két árnyalak mellett, mielőtt a szomszédos lakónegyedbe
érek. Ha visszafordulok az üzletekhez, akkor elkésem, pedig megígértem
anyunak, hogy mindig időben haza fogok érni. Párafelhőként
gomolygó leheletem arra figyelmeztet, hogy a szabad ég alatt
alvás szó szerint dermesztő ötlet.
Fél évvel ezelőtt félelem nélkül néztem volna szembe a fenyegető
árnyakkal. Sőt, valószínűleg még cukkoltam volna is őket, de ha az
embert addig ütik, míg össze nem roppan, attól a bátorsága hajlamos
az inába szállni.
– Nincs pénzem – kiáltom, és ez nem is hazugság.
– Csak a bogyókat add ide! – feleli az egyik árnyék.
Azt már nem. Anyu két hónapig spórolt erre a gyógyszerre. Elveszítettük
a biztosításunkat. Mindenünket elveszítettük, és apu beteg.
Mindannyian megszenvedjük a betegségét, muszáj meggyógyulnia.
Muszáj állást találnia, hogy kikerüljünk arról a borzalmas helyről.
Az árnyékok közelednek, lehátrálok a járdáról. A szívem a torkomban
dobog, kiszabadítom a kezemet a zsebemből, a szatyrok följebb
csúsznak a csuklómon. Nem a kezem életveszélyes, hanem a lábam.
Rúgásra edzettem. A menekülés ösztöne viaskodik bennem a harci
ösztönnel.
Autóduda hangja hasít a fülembe. Jobbra kapom a fejemet. Fényszóró
vakít el. Az arcom elé rántom a kezemet, hogy beárnyékoljam,
közben összeszorul a gyomrom. Sikoltás szakad föl a torkomból.

West
– Jesszusom!
A fékre taposok, és gyakorlatilag átnyomom a pedált a padlón,
miközben megállásra kényszerítem a városi terepjárómat. Csikorognak
a kerekeim, előre-hátra csapódik a felsőtestem, ahogy
a kocsi jókora rándulással lecövekel. A reflektor egy lányt világít
meg. Karjával védi az arcát. Próbálom földolgozni, hogy még
mindig áll.
Áll. Vagyis nem a földön hever.
Nem halt meg.
Ma egyvalami legalább nem balul üt ki.
A testemben szétáradó megkönnyebbülést rögtön üldözőbe veszi
egy nagy adag düh. Ez a lány körülnézés nélkül ugrott elém.
Ugrott.
Leereszti a karját, és meglátom tágra nyílt barna szemét. Gesztenyebarna
hajzuhatagát az arcába fújja a föltámadó szél. Pislog,
ahogy én is. Hátrasandít. Követem a tekintetét a válla fölött a félhomályba.
Pánik söpör végig az arcán, botorkál, úgy viselkedik,
mint aki nem tud tájékozódni. A rohadt életbe, mégiscsak neki mentem?

Ha továbbra is érdekel a Feszülő húr negyedik része, a könyvesboltban, megtalálod vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.

 

Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 4/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat