FOLYTATÁS.

A busz üres volt, úgyhogy mindnyájan ablak mellé ülhettek.
Izgatottan bámultak kifelé, nézték az elmaradó utcákat,
a sietõ embereket, a ténfergõ gyerekeket.
Majd kiértek a városból, zöld síkság terült elébük, a busz
felbõgve nekiiramodott, falta a kilométereket. Némán figyelték
az utat, a zöld bokrokkal sûrûn benõtt, kanyargó Dunát;
tele volt a szívük várakozással, örömmel, izgalommal, arcuk
kipirult, orruk meg belapult, ahogy az üveghez nyomták.
Elvarázsolta õket a táj.
Azután lassan oldódott a varázs, engedett a feszültség,
már egyéb, hétköznapi dolgokra is tudtak figyelni, például
a már elviselhetetlenné váló bográcszörgésre.
– Igazán betehetted volna a csomagok közé a bográcsot!
– jegyezte meg Tuka, és szigorúan nézett Bádogosra.
– Azonkívül nem is gusztusos! – finnyáskodott Palánk
Géza. – Ha elképzelem, hogy ebbõl a bográcsból fogunk
enni, és ha hozzáképzelem a te fejedet… – Nem fejezte be
a mondatot, de így is nyilvánvaló volt, hogy nem hízelegni
akart Bádogosnak.
Bádogos segélykérõen nézett körül, de mivel látta az
egységes ellenszenvet, levette a fejérõl a bográcsot.
– Már úgyis egészen beleizzadtam – motyogta.
– Fúj! – mondta Szinyák Palánk Géza modorában.
Bádogost a további piszkálódástól a sofõr mentette meg.
A busz megállt, a sofõr vidáman hátraszólt:
– A következõ megálló a Törökcsárda! Lehet készülõdni!
Mindnyájan újra az ablakhoz fordultak, és figyelmesen
megnéztek minden fát, bokrot, kerítést, villanypóznát, majd
mikor a busz újra fékezett, az ajtóhoz tömörültek.
A sofõr kiadta a csomagokat, és elrobogott a busszal.

3.
Álltak a csomagok mellett, és lenyûgözve nézték a Dunát.
Bádogos törte meg a hallgatást, fittyet hányva a megjegyzésekre,
újra a fejére csapta a bográcsot, és felrikkantott:
– Itt vagyunk hát a vad természet lágy ölén! Le a cipõvel!
Éljen a mezítláb!
Ettõl a nyakatekert mondattól magukhoz tértek, Tuka
kiadta a parancsot:
– Gyerünk a komphoz!
Leballagtak a Duna-partra, Palánk Géza kétszer is, mivel
egyszerre nem tudta lecipelni a csomagjait.
A kompra várni kell, ahogy megtudták egy pipázó
öregembertõl. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor jön a
menetrend szerinti következõ járat, azt felelte hunyorogva:
– Az a sörtõl függ! Márminthogy mikor érkezik meg a
söröskocsi. Az a legbiztosabb menetrend!
Nem nagyon értették ugyan az összefüggést, de annyit
megértettek, hogy várni kell. Palánk Géza szétnyitotta a
kempingszéket, s kényelmesen beleült. Tuka és Cseppcsányi
a fûbe heveredett, Bádogos meg kavicsot gyûjtött a bográcsba.
Szinyák és Kece megkörnyékezte a pipázó öreget.
– Lehet, hogy csak fél óra múlva jön a komp? – kérdezte
Szinyák.
– Abbizony lehet! – mondta az öreg.
– De az is lehet, hogy csak egy óra múlva? – kérdezte Kece.
– Bizony az is lehet! – mondta az öreg.
– A bácsi is a kompra vár? – kérdezte még udvariasságból
Szinyák.
– Én nem. Én sörre – mondta az öreg, s vígan pöfékelt a
pipájával.

Szinyák, miután tájékozódott a komp menetrendjérõl,
elindult Kecével.
– Teszünk egy kört. Szétnézünk egy kicsit – mondta
Tukának.
– Nem bánom – felelte Tuka. – De ha nem lesztek itt
idejében, átúszhatjátok a Dunát!
– Itt leszünk – válaszolta Szinyák fölényesen. – Hallottad,
elég, ha figyeljük a menetrend szerinti sörszállítmányt!
Tuka bólintott, Bádogos elõhalászott egy újabb kolbászos
kenyeret, Cseppcsányi érdeklõdéssel nézte, Bádogos ingadozott,
majd sóhajtva letört egy darabot.
– Nesze – mondta Cseppcsányinak. – Nem bírok enni, ha
a számba néznek!
Palánk Géza fintorgott, a fejét kapkodta, a pipafüst pont
az orra alá szállt; egy ideig tûrte, majd arrébb pakolta a
kempingszéket.
A pipázó öreg mosolyogva nézte, nem sértõdött meg, vígan
pöfékelt, hatalmas füstgomolyokat lõtt ki, mint egy mozdony.
Cseppcsányi lenyelte a kolbászos kenyeret, érdeklõdéssel
figyelte az öreget, majd udvariasan megszólította:
– A bácsi idevalósi?
– Én igen – felelte az öreg.
– És mit tetszik csinálni?
– Én a sörre várok – hangzott a válasz két pöfékelés között.
– Egész nap? – érdeklõdött Cseppcsányi.
– Egész nap – hagyta rá az öreg.
– De néha át tetszik menni!
– Nem én, soha! – mosolygott az öreg.
– Nem? – hitetlenkedett Cseppcsányi.
– Nem – erõsítette meg az öreg. – Nem szeretek utazni.

A további érdeklõdésnek Szinyák és Kece megérkezése
vetett véget. Szinyák büszkén lóbált valamit, ami erõsen
hasonlított egy tyúkra.
– Mi az? – kérdezte Tuka.
– Tyúk – felelte Szinyák, s a magasba emelte a lábánál
fogva a tyúkot.
– Honnan vetted? – érdeklõdött Tuka.
– Itt, nem messze – mutatott körbe Szinyák. – Olcsó volt,
és elvágták a nyakát is. Úgy gondoltam, hogy jó lesz vacsorára.
Nyársra húzzuk és megsütjük.
– Éljen! – kiáltotta Bádogos. – Vagyis: süljön!
– Azért legközelebb velünk is beszéld meg! – dohogott
Tuka.
Hatalmas fékcsikorgással, csörömpöléssel a sörösautó
fékezett valahol a hátuk mögött. A pipázó öreg felállt, meglengette
a kalapját. A túlsó parton felberregett a komphajó
motorja, s széles csíkot húzva elindult.
A pipázó öreg még egy utolsó füstgomolyt küldött Palánk
Géza felé, majd elballagott.
– Jön a komp! – szólt még vissza. – Lehet készülõdni!
A komp kikötött. A kompos – barnára sült, kerek fejû férfi
– megbámulta az expedíciót.
– A túlsó partra? – kérdezte teljesen feleslegesen, hiszen
hová máshová mehettek volna?
De Tuka komolyan bólintott, nem nevetett a kérdésen.
– Lehet beszállni! Mindjárt indulunk – mondta a kerek
fejû kompos, és elsietett a sörösautó irányába.
Felpakoltak a kompra, és a karfára támaszkodva nézték a
Dunát. A víz alacsony volt, csak a meder közepén folydogált,
mint valami nagyobbfajta patak.

A kerek fejû kompos sokkal hamarább megérkezett, mint
ahogy gondolták volna, a pipázó öreggel cipelt egy sörösládát.
Felrakták a kompra, a kompos elbúcsúzott az öregtõl.
– Aztán majd jövök, Ábris bátyám!
– Egen – bólintott az öreg, akit Ábris bátyámnak hívtak.
– Majd jössz!
S búcsúzóul egy hatalmas füstgomolyt eresztett utánuk.
A komp vígan szelte a vizet, habos fehér csík nyílt utána,
kiverõdött a partra.
Mikor kikötöttek, a kompos megszólította Tukát:
– Aztán hová?
– Oda, a nyárfák alá – felelte Tuka, meglátva a távolban
egy nyárfacsoportot.
– Ühüm, az jó hely – mondta a kompos. – Akkor még
majd találkozunk!
– Igen – mondta Tuka. – Mivel tartozunk a kompért?
– Semmivel – mondta a kompos. – Ez most nem személyjárat
volt. Ez most sörjárat volt!
– Köszönjük – köszönte meg Tuka barátságosan mosolyogva.
Elbúcsúztak a kompostól, aki mindnyájukkal kezet rázott,
mintha felnõttek lennének, s ez Palánk Gézában igen mély
benyomást hagyott.
Majd felpakoltak. Tuka javaslatára segítettek Palánk
Gézának is, morogva ugyan, de Szinyák és Kece megfogta
a kempingszéket, Cseppcsányi az étkészletet, s elindultak a
nyárfák felé.
A hatalmas törzsû nyárfák szabályos barlangot alkottak
félkörben állva, a lombbarlang szája a magasból a vízre
nyílott.

– Ideális táborozóhely – jelentette ki Tuka, mikor megvizsgálta
a helyet. – Bõven elfér a két sátor! És nem jön fel
a víz, mert itt elég magas a part.
A többiek bólogattak, gyönyörködve nézték, ahogy Tuka
lelépi a sátrak helyét.
– Itt lesz az egyik sátor, itt meg a másik – jelentette ki
Tuka.
Majd szétnézett a környéken. Balra tõlük a kompkikötõ
állt, üres hordókra szerelve, jobbra egy kicsi fehér ház, a
gátõr háza. A gátõr házától fölfelé kanyarodott a Duna,
szemben a túlsó parton villák, nyaralók, kertek voltak tarka
összevisszaságban.
– Ideális hely! – mondta még egyszer Tuka. – A víz elvág
minket a civilizációtól!
Szinyák, aki a tyúkot szorongatta, felrikkantott:
– U-u-ú! Víj-víj!
– Ez mi volt? – kérdezte Bádogos.
– A szabad természet üdvözlése – válaszolta Szinyák, és
megpörgette a tyúkot a feje fölött.
Gyorsan lekapták a fejüket, csak Bádogos aludt el, s a
tyúk nagy csörrenéssel lecsapott a bográcsra.
– Mi az? Mi az? – rémüldözött Bádogos. – Behorpasztod
a bográcsot! Nem tudsz vigyázni?!
Tuka vágta ketté a kifejlõdõ veszekedést:
– Gyerünk, munkára! Takarítsuk ki a sátrak alját!
Palánk Géza kibontotta a cseh túrasátrat.
– És ki kivel fog lakni? – kérdezte guggolva.
Tuka ezen még ugyan nem gondolkozott, de megérezte,
hogy fontos dologról van szó, és gyorsan döntött, mielõtt
vitatkozásba fulladna az elrendezkedés.

– Velem lakik Kece és Szinyák. Veled lakik Cseppcsányi
és Bádogos.
Majd hogy végképp lezárja az ügyet, gyorsan hozzátette:
– Kece, segíts kibontani a sátrat! Szinyák, ott az ásó, áss
vízlevezetõt!
Palánk Géza meg volt elégedve az elosztással, õ is így
gondolta, mivel úgy érezte, hogy Bádogossal és
Cseppcsányival könnyebb lesz kijönnie.
Bádogos boldog volt, hogy a gyönyörû túrasátorban lakhat.
Cseppcsányi ugyan szívesebben lett volna Tukával,
merthogy az olyan komoly és megfontolt, mintha évekkel
lenne idõsebb náluk. „De hát teljesen mindegy – gondolta
végül. – Itt vagyunk egymás mellett!”
A két sátor felállítása belenyúlt a késõ délutánba. Csorgott
róluk a víz, az arcuk poros és maszatos volt, a kezüket feltörte
az ásó, a fûrész, a száraz gally – de a két sátor állt, és
gyönyörû volt!
Cseppcsányi a rókafarkú fûrésszel hajlékony ágakat
vágott a part menti bokrokról, és kerítést csinált a sátrak
köré. Tuka a sátor elé kavicsból utat rakott ki. Tuka sátra
régi katonasátor volt, de kényelmes, tágas. Hát a túrasátor
persze szebb volt, ablaka volt, elõszobája volt, de Tukáék
nem irigykedtek.
Mikor minden elkészült, Tuka még egyszer körbejárta a
sátrat, megnézte a zsinórokat, hogy elég feszesek-e, megvizsgálta
a cövekeket, hogy jól tartanak-e, majd ragyogó
arccal kijelentette:
– Felvertük a sátrat!
– Fürödjünk meg vacsora elõtt! – javasolta Szinyák.

– Helyes – mondta Tuka. – Csak várjunk egy kicsit, hogy
lehûljön a testünk. Te addig kiteregethetnéd a holmidat a
fûre, hadd párologjon el belõle a petróleum.
Szinyák kibontotta a hátizsákját, és kiteregette a holmiját
a napra. Cseppcsányi meg Bádogos elindult száraz gallyakért,
Tuka átsétált a túrasátorhoz. Szemmel felmérte a zsinórok
állapotát, majd bekukkantott a sátorba.
– Jó kis sátor – mondta barátságosan.
– Dupla fedelû, és feneke is van – szólt ki Palánk Géza,
de a hangjában nem volt hencegés.
– Igen – mondta Tuka. – Azt hiszem, hogy itt jól megleszünk.
Visszaballagott a partra, és az ásóval tûzhelyet csinált.
Hosszúkás gödröt ásott, a gyeptéglákat ügyesen kétoldalt a
peremre rakta, majd két villás végû gallyat vágott, s leszúrta
a tûzhely fölé.
Szinyák érdeklõdéssel figyelte, majd szemével a nyárfákat
vizsgálta, s megállt az egyik elõtt.
– Ez lesz a naptárfa! – mondta.
Letisztogatta a repedezett kérget, s a tõrével egy vízszintes
rovátkát faragott bele.
– Az elsõ nap! – jelentette ki.
Kece és Cseppcsányi visszaérkezett a száraz gallyakkal.
Lerakták, Palánk Géza is kibújt a sátorból, és körülállták a
naptárfát.
– Valahogy meg kellene jelölni azt is, hogy vidám nap
volt – jelentette ki Cseppcsányi,
– Hogy érted azt, hogy vidám nap? – kérdezte Szinyák.
– Hát hogy nem esett az esõ meg ilyesmi – mondta
Cseppcsányi.
– De hogyan jelöljem? – kérdezte újra Szinyák Cseppcsányit.

Cseppcsányi törte a fejét, majd ezt mondta:
– Faragj rá napsugarakat! Onnan tudjuk, hogy ez vidám
nap volt!
Szinyáknak tetszett az ötlet, három függõleges vonást
vágott a vízszintes fölé, az volt a napsugár.
– Így jó? – nézett körül.
– Így jó – mondták neki.
– És a rossz napot hogyan jelöljem? Bár remélem, nem
lesz rá szükség – tette hozzá Szinyák.
Cseppcsányi elemében volt.
– A rossz napot hullámzással jelöld! Az jelenti az esõt.
A többiek helyeslõen bólogattak, ez kétségtelenül remek
jelölés, világos és érthetõ. Cseppcsányinak dagadt a melle
a büszkeségtõl.
– Gyerünk fürödni! – javasolta Tuka. – De szeretnék
mondani valamit a fürdéssel kapcsolatban.
– Halljuk! – rikkantott Bádogos. – Csupa fülkagyló vagyok!
Tuka végignézett rajtuk.
– Tudjátok jól, hogy milyen nehezen engedtek el ide minket.
És azt is tudjátok, hogy a legkisebb baj esetén vissza kell
mennünk!
– Tudjuk – morogták a többiek.
– Éppen ezért a fürdésnél a következõ szabályt kell betartanunk.
Egy: senki se megy a mély vízbe! Kettõ: egyedül
senki se fürdik! Három: mindig legyen a parton egy úszóöv!
Világos?
– Világos! – zúgták a többiek.
– Akkor gyerünk – bólintott Tuka.
Belezúdultak a vízbe. A víz alacsony volt, alig ért derékig,
s meleg volt és bársonyosan simogató. Bukfenceztek,

ugráltak, fejen álltak, fröcsköltek, mikor egyszer csak
Szinyák felkiáltott:
– Nézzétek, a gróf úr!
Észre se vették, hogy Palánk Géza nincs velük. Most
megbûvölve nézték, ahogy áll a parton, és fürdõsót szór a
Dunába. Habzott, gyöngyözött, buborékos lett a víz.
– Azannyát! – rikkantott Kece, és beleúszott a buborékba.
Bádogos gyorsan követte.
– Azannyát! – rikkantotta. – Fenyõillatú!
Palánk Géza egy ideig bámult a fenyõillatú buborékok
után, hiszen a víz pillanat alatt elvitte, majd a Dunába dobta
az üres zacskót is, és belemászott a vízbe.
– Köszönöm! – bukkant fel elõtte Kece. – Remek fürdõsó
volt!
– Szívesen – mondta Palánk Géza fanyarul, hiszen nem
neki szánta a fenyõillatú fürdõsót.
Mikor megunták a fürdést, kimásztak a partra, s ugráltak,
hogy a víz kimenjen a fülükbõl, s futkostak, hogy megszáradjon
a bõrük.
A nap már lefele tartott az égen, vörösre festette a szelíden
hömpölygõ vizet.
– Hozzá kell látnunk a vacsorához! – figyelmeztette Tuka
Szinyákot. – Meg kell pucolni a tyúkot.
– Ivóvíz is kellene – mondta Cseppcsányi. – Én elmegyek
Bádogossal a gátõr házához, ott biztosan van víz. Összeszedték
a kulacsokat, Bádogos vitte a bográcsot is, és elindultak.
Tuka tüzet készített, Palánk Géza segített neki, tördelte a
gallyakat. Kece nyársnak való ág után kutatott a bokrokban.
Vidáman folytak a vacsora elõkészületei, Szinyák a tyúkot
kopasztotta, csak úgy röpködött körülötte a toll, ráragadt,

úgy nézett ki, mint egy hatalmas madár. A vidámság csak
fokozódott, mikor megérkeztek Cseppcsányiék. Cseppcsányi
fején hatalmas posztókalap volt, lecsúszott a füléig.
– Ezt honnan vetted? – kérdezte Tuka.
– Ott lógott egy ágon! – felelte Cseppcsányi a kalap alól.
– Biztosan valami vándor akasztotta oda. A gátõr különben
nem volt otthon, de egy jó kis kút áll az udvarán!
– Sül már a tyúk? – érdeklõdött Bádogos.
– Türelem! – mondta Szinyák. – A jó munkához idõ kell!
– Jé! – rikkantott Cseppcsányi a kalap alól. – Két tyúkunk
is van!
Szinyák dühösen vakarta magáról a tollat.
– Ez a hála? Inkább segítenétek! Kapd el, én megfürdök!
Feldobta a megkopasztott tyúkot, Bádogos elkapta.
Míg Szinyák lemosta magáról a tollat, Tuka a tõrével
felhasította a tyúkot, kibelezte, kettévágta, besózta, és ráhúzta
a nyársra.
A tûz lobogott az alkonyatban, a tyúk sült, ínycsiklandozó
illatok terjengtek, hat izgatott orr szimatolta.
– Azannyát! – sóhajtotta Bádogos. – Ez ám az illat!
Tuka a nyársat forgatta óvatosan, hogy a zsír egyenletesen
süljön rá a tyúkra:
– Add ide egy kicsit, hadd forgassam! – könyörgött
Szinyák. – Végül is én szereztem a tyúkot!
Tuka bólintott, és odaadta a nyársat Szinyáknak.
– Csak óvatosan!
– Bízd ide! – hencegett Szinyák. – Egy tyúkkal még elbánok!
Nagy gyönyörûséggel forgatta, finoman sercegett a zsír a
pirosló bõrön.

Hogy történhetett, hogy nem, biztosan azért nem vették
észre, mert mindnyájan a tyúkot bámulták, a nyárs alsó vége
lángot kapott, s a zsírral átitatott gally pillanat alatt elhamvadt.
A tyúk belepottyant a parázsba, és sisteregve égett.
Szinyák annyira meglepõdött, hogy zavarában tovább
forgatta a nyárs kezében maradt végét.
Tuka eszmélt fel elõször.
– Kapd ki az egészet! – kiáltott Szinyákra, majd segített
neki, és közösen kiszedték a tyúkot a parázsból.
A tyúk koromfekete volt, mint a sötét éjfél.
– Megégett – mondta végre.
– Egy tyúkot se lehet rád bízni! – dühöngött Bádogos. –
Már elõkészítettem a gyomornedveimet, és most tessék! Mit
csináljak a gyomornedveimmel?
– Nem tehetek róla – mentegetõzött Szinyák.
– Talán ha lekaparnánk egy kicsit… – szólalt meg Tuka,
s elõvette a tõrét.
A kapargatás kétségtelenül használt a tyúknak, éjfeketébõl
dióbarnára változott a színe.
Reménykedve nézték.
Tuka igazságosan hatfelé darabolta és szétosztotta. Mohón
nekiláttak, Palánk Géza finnyáskodott még egy kicsit, de mikor
látta, hogy a többiek milyen jóízûen falják, beleharapott.
A tyúknak még így, dióbarnán is nagyon jó íze volt!
– Azannyát! – szuszogott Bádogos. – Ilyen jót még nem
ettem!
A többiek csatlakoztak hozzá, tele szájjal bizonygatták,
hogy ilyen jót még nem ettek, úgyhogy lassan Szinyák is
megnyugodott, elmúlt a lelkiismeret-furdalása.

Kulacsból friss vizet ittak rá, s fél könyékre dõlve szopogatták
a csontokat.
Egyszerre csak megállt fölöttük valaki. Akkor vették csak
észre, mikor Cseppcsányi fejére mutatva megszólalt:
– Enyém kulup!
Hunyorogva felnéztek, egy nagyon kék szemû, hatalmas
bajuszú ember állt fölöttük. Lábánál kuksolt a csupa szõr
pulija.
– Mondani nektek jó estét! Enyém kulup! – mutatott újra
Cseppcsányi fejére.
Cseppcsányi végre megértette, odaadta a kalapot.
– Én lenni gátõr! Enyém nevem Pólika Pál – mondta az
idegen mosolygós szemmel, és a fejére csapta a kalapot.
– Jó estét kívánunk – ébredt fel Tuka. – És elnézést kérünk
a kalapért. Nem tudtuk, hogy a bácsié.
Majd jó ösztönnel a kutya felé nyújtotta a csontot. A puli
vágyakozó szemmel nézett a csontra, majd felpillogott a
különös beszédû gátõrre.
– Jól van, Elsõ Ferenc Józef! Meg lehet enni!
A puli bekapta a csontot, s jóízûen ropogtatta.
– Ki az az Elsõ Ferenc Józef? – dadogta Bádogos.
– Enyém puli! Merthogy hasonlítani rá – mondta Pólika
Pál, megnézte õket, a sátrakat, a vizet, majd bólintott. –
Ügyes! Ügyesen állítottatok sátort! Jó éjszakát nektek! Én ott
lakom, ha kell víz, ha kell bármi, odajönni. De a kulup enyém!
S elballagott, nyomában a pulival, akit Elsõ Ferenc
Józefnek hívnak.
Mire magukhoz tértek a meglepetéstõl, a tûz megtöppedt,
már alig pislákolt.
Bádogos a fejére rakta a bográcsot.

– Enyém kulup! – mondta vigyorogva.
De Tuka leintette, és Cseppcsányihoz is volt egy-két szava:
– Nem kell mindent elhozni amit meglátunk, Cseppcsányi!
– Nem tudtam, hogy az övé a kalap – mentegetõzött
Cseppcsányi.
Tuka óvatosan eloltotta a tüzet, a vékony, fehér füst sisteregve
szállt a csillagokra.
– Aludjunk! – ásított Bádogos.
Bemásztak a sátrakba, elhelyezkedtek a falevélágyon,
Cseppcsányi elhatározta, hogy megfigyeli: milyen az elsõ
éjszaka a szabadban. De mire végiggondolta, elaludt.
A többiek hallgatták, hogy csobog a víz, ciripelnek a tücskök;
talán még azt is hallották, hogy zizegnek a csillagok,
de ezt már biztosan csak álmukban.

Ha továbbra is szívesen olvasnád az ifjusági történetet, a könyvesboltban megtalálhatod.

 

Oldal: CSUKÁS ISTVÁN-NYÁR A SZIGETEN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat