Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

olimposz1.jpg



1. fejezet
Az év utolsó tanítási napja volt, Marcell mégsem érez- te úgy, hogy ez a délután más lenne, mint a többi. A feje mellett egy ököl suhant el. Épp elhajolt előle, a másik oldalról már érkezett is az újabb csapás. Harmadszorra a gyomrát vették célba, de ez elől is nyugod tan kitért. Mivel az elmúlt évben a felsőbb évesek többször is megpróbálták elkapni és kicsit rendbe tenni, kénytelen volt hozzászokni az ehhez hasonló esetekhez. Ők mondták így, hogy rendbe tenni, azt viszont soha nem magyarázták meg, hogy milyen rendbe tenni való van Marcellen. Talán csak bosszantotta őket, hogy akárhányszor belekötöttek a fiúba, sikertelenül jártak. Marcell gyors volt. Szokatlanul gyors, és minden támadásnál kicsuszszant a felsőbb évesek keze közül. Volt, amikor csak futásban hagyta le őket, de előfordult, hogy kiállt velük, és hagyta, hogy suhogtassák körülötte az ökleiket. Egy év alatt egyetlenegyszer sem találták el. A nyögvenyelős erőlködéseiken néha jót lehetett mosolyogni, Mar cell általában mégis a futás mellett döntött, mert tartott attól, hogy egyszer elhagyja a szerencséje, és beleszalad


egy olyan irgalmatlan nagy pofonba, ami után majd egy fogorvosnak kell összelegóznia a fogait. Biztosra vette, csak szerencse kérdése, hogy soha nem találják el, hogy mindig kitér az ütések elől, és megússza a balhét. Ha nem a szerencsén múlna, testnevelésórán is gyors lenne, de ott hiába adott bele mindent, sprintelésben mindig az utolsók között végzett, hosszútávfutáskor pedig szinte biztos volt, hogy előbb-utóbb összegabalyodik a lába, elesik, és orrával feltúrja a futópálya vörös salakját. Marcell időközben elunta a felé fröcsögő nyál- és szitokáradatot, de most nem választhatta a futást, mint máskor. Szerencsétlenségére aznap akkor kötöttek bele, amikor Erikkel, a legjobb barátjával együtt sétált hazafelé az iskolából. Marcell, hogy védje őt, úgy döntött, feltartja a támadókat, amíg Erik nyugodtan hazaér. Ráadásul ez volt az utolsó tanítási nap, illőnek tartotta, hogy adjon még egy esélyt a felsőbb éves fiúknak, hogy megpróbálják tisztességesen elkalapálni. Egy éve próbálkoztak sikertelenül, és bármilyen furcsa is, Marcell néha már sajnálta őket. Egy elhanyagolt parkban küzdöttek, amelyiket a családosok és a szerelmespárok kerültek, már csak a furcsa alakok látogatták esténként. Az egyetlen díszét, az oszlopszerű emlékművet, eldobált csikkek és törött üvegek vették körbe, az avatáskor ráerősített márványtáblát pedig már évekkel korábban ellopták. Marcell csak azért járt erre, mert a parkon átvágva juthatott haza a leghamarabb. Pechjére a felsőbb évesek idáig kö- vették. Hirtelen támadt tompa fájdalom lüktetett Marcell fejében. Nem találták el, ez valami más volt. Mintha valaki benyúlt volna a koponyájába, hogy puszta kézzel

megszorongassa az agyát. És a nyomás egyre nőtt. Mint amikor front közeledik, és a fájdalom berobban az ember fejébe. Csak ez sokkal durvábban jött. Marcellben egész nap motoszkált egy idegen érzés, olyasmi, amilyet időjárás-változáskor is érez, de ez a lüktetés most letaglózta. Elképzelni sem tudta, mi érkezik, de hogy a teste nem egy kis lehűlést jelez, azt biztosra vette. A sajgó feje miatt minél hamarabb le akarta zárni a verekedést, és leste az alkalmat, amikor kitörhet a felé lendülő öklök sűrűjéből, és hazáig futhat. Erre látott esélyt, mivel az ellenfelei látványosan fáradtak, és a lihegéssel kísért, széles mozdulataik mostanra inkább tűntek ka limpálózásnak, mint ütéseknek. De akkor váratlan ordítás rázta meg a teret. Egy női üvöltés. Az öszszes fiú leállt, és a hang irányába fordult. Pár másodperc nézelődés után egyszerre sóhajtottak fel. A legnagyobb sóhaj mégis Marcellé lett. – Ó, ne… – nyögte. Be akarta fejezni a küzdelmet, de nem így. Egy göndör, boglyahajú lány rohant feléjük, miközben úgy ordított, mintha ősi csatába vetné magát. Lábán rózsaszín, vászon tornacipő fehér gumitalppal, az oldalán szegecsekkel, hosszított pólóján egy masnis zombi panda figyelt. – Már megint… – motyogta Marcell, és önkéntelenül is elhúzta a száját. Legnagyobb bánatára jól tudta, ki rohan feléjük: Adria, Erik mostohatestvére. Azt is tudta, mit akar: segíteni rajta. Marcell utálta, ha Adria Erik és az ő dolgaiba avatkozik, de a lány általában levakarhatatlannak tűnt. Most is azért jött, hogy szétcsapjon a támadók között, amihez az ereje és a tekintélye is megvolt. Adriától még az idősebb fiúk is tartottak.

Marcell csalódottan figyelte, hogy a támadói a lány ér- keztére futásnak erednek. Tudta, hogy az iskola megint megtelik majd pletykákkal. Mindenki arról fog beszélni, hogy egy lány védelmére szorult. Marcell nem volt vézna kölyök, de verekedésben nem sok mindenkit tudott legyőzni, igaz, eddig nem is szorult rá a verekedésre, megoldotta magának a dolgait. – Gyertek vissza! – kiáltozott a lány az elfutó fiúk után. Néhány másodpercig kergette őket, aztán megtorpant. Marcell csak a fejét rázta, majd a vállára vette a táskáját, és elindult. Alig tett pár lépést, amikor megpillantotta Eriket. A fiú felé tartott. – Te hívtad ide a nővéredet? – kérdezte, ahogy közel értek egymáshoz. Erik megigazította a szemüvegét. Tengerzöld szeméhez passzolt a kék inge, aminek hónaljrészére most pisztolytáskaszerű, sötét foltokat izzadt. Magasabb és nagyobb darab fiú volt, mint Marcell, általában mégis ő tűnt elveszettebbnek. – Dehogy hívtam – mondta. – Meglátott, de nem kérdezett semmit, hanem rögtön elindult ide. Mintha kiszagolta volna… – Milyen jó szimata van… mint valami kutya… egy idegesítő kis csivava… – Ja. De legalább elkergette a bunkókat. Marcell megint elhúzta a száját. – És én most hallgathatom, hogy milyen gyáva vagyok, és egy lánynak kell megvédenie… kösz szépen…! – Nagy ügy. Máskor meg azt hallgatod, hogy milyen gyáva vagy, mert mindig elfutsz. Nem kellene ezzel foglalkoznod. Amúgy is, kezdődik a nyári szünet, senki nem


fog erről beszélni. Ha szerencsénk van, őszig egyik kockaagyút sem látjuk. Adria a fiúk mellé lépett. Úgy porolta le a ruháját, mintha verekedésben koszolta volna össze. – Na… mit fogunk most csinálni? – kérdezte. – Hogy te mit csinálsz, az csak rád tartozik – mondta Marcell. – De morci vagy Marci. Hehe! – nevetett Adria. Marcellt szinte senki nem hívta Marcinak, Adria szájából pedig különösen rosszul hangzott. A fiú legyintett egyet, megbökte Eriket, és elindult. – De most komolyan, mit fogunk csinálni? – erősködött Adria. – Nem megyünk el bowlingozni? Marcell visszafordult. Szinte érezte, ahogy az erek pattogzanak a homlokán. Attól tartott, hogy teljesen eldurran az agya. Nem volt különösebb baja Adriával, de az állandó nyomulását nehezen viselte. Most, hogy a feje is fájt, elfogyott a türelme. – Te azt csinálsz, amit akarsz, és mi is azt csinálunk, amit akarunk. Nem vagyunk összenőve, nem kell együtt lógnunk. Hogy tudnám ezt végre a fejedbe verni? Most komolyan, neked nincsenek barátnőid? – fakadt ki Marcell. – Hát… mit mondjak? Azok után, hogy megint megvédtelek, másra számítottam. Mondjuk, egy köszönömre. Marcell először csak tátogni tudott. – Épp ez az! – kiáltott fel végül. – Senki sem kérte a segítséged, nagyon jól elvoltam egyedül is. – S-s-srácok… – próbált közbeszólni Erik. – Jól elvoltál? – háborodott fel Adria. – Nekem úgy tűnt, hogy négyen püfölnek. – S-s-srácok…

– Püfölnek? Jobb lenne, ha kölcsönkérnéd az öcséd egyik szemüvegét, mert engem nem püfölt senki. Egyikük sem tudott eltalálni, vakegér. – Mit mondtál? – Adria, annak ellenére, hogy póló volt rajta, úgy csinált, mintha épp az ingujját gyűrné fel. – Szemüveget a bírónak! – nevetett fel Marcell. – Srácok! – kiáltotta el magát Erik. – Nézzetek már előre! Marcell felkapta a fejét, és azonnal megértette, miért hangoskodik Erik. Harminc-negyven ember, mint egy veszett sakálhorda rohant feléjük. Átugráltak a parkot szegélyező alacsony kerítésen, és megállíthatatlanul hömpölyögtek előre. Az arcukra a rémület gyurmázott grimaszt. Látványukra Marcell mozdulatlanná dermedt, csak szívverése lett szaporább, annyira, hogy majdnem kilüktette magát a mellkasából. Elképzelni sem tudta mi lesz, ha ezek elkapják. – Ezek… ezek minket akarnak – makogta. Erik, szokásától eltérően nyugodt maradt. – Szerintem nem – mondta. – Menekülnek. Marcell a tömegbe nézett. Elsőre azt hitte, beteljesedik a rémálma, és a felsőbb évesek ráuszítják az évfolyamuk összes fiúját, hogy végre elkapják őt. Most látta, hogy a rohanó csapat nem csak fiatalokból állt. Egyesek sportos öltözetben futottak, egyszerű utcai ruhában, mások öltönyben, aktatáskával, feszesre húzott, vagy éppen kilazított nyakkendőben. Csak egyvalamiben hasonlítottak: mind úgy néztek ki, mint akik az életükért futnak, és a tekintetük üres, mint egy kifosztott kirakat. – Jobb lenne, ha félreállnánk – javasolta Adria. De már későn szólt, a tömeg elérte őket, és zavartalanul nyomult tovább.

Erik a földön végezte. Marcellt addig sodorták, hogy méterekre került a többiektől. – Ez nagyon furcsa volt – mondta Adria, és az elrohanók után bámult. – Mint valami zombi futóverseny. Marcell idegesen igazgatta a ruháját. Úgy érezte, hogy egy-egy elfutó nemcsak meglökte, hanem meg is ráncigálta, sőt, mintha egy harapást is érzett volna. A válla biztosan nyálas lett, látszott a fehér pólóján, aminek a gallérja szénfekete volt, mellkasrészére pedig a kedvenc focicsapatának, a Juventusnak a címerét varrták. – Még nincs vége – kiáltott fel Erik, és karjával előrebökött. Újabb kábának tűnő futók érkeztek, ezúttal jóval kevesebben, mint az előbb. Adria előlépett, és az útjukba állt. – Mit művelsz? – sipítozott Erik, aki még csak most bírt felállni. – Megkérdezem, hogy miért futnak. – Ne legyél bolond! Adria megragadta a legfiatalabb futót. Kopasz gyerek volt, fekete atlétában és citromsárga strandpapucsban. Nem úgy nézett ki, mint aki futóversenyre készült. – Miért szaladtok? – kérdezte Adria. Hiába fogta, a fiú lába nem állt le, és még másodpercekig helyben futott. A lány megrázta őt, amitől tisztult a tekintete, és értetlenül nézett körbe, mint aki nem tudja, hol van. – Miért szaladtatok? – ismételte meg Adria. – Én… én… nem tudom – hebegett a gyerek. – Na, mégis, erőltesd meg magad! A kölyök kifordult Adria fogásából, de nem szaladt el, hanem fejét a kezének támasztva, gondolkodást erőltetett magára. A mozdulatai komikusnak hatottak, de a fiú végig komoly maradt. Papucsos lábával ingerülten rugdosta a földet, a lábujjaira gyűjtve a park porát.

– Csak arra emlékszem, hogy valaki elkiáltotta magát: „Meneküljetek!” – szólalt meg nagy nehezen. – Erre nagyon sokan futni kezdtek. Nem tudom miért, de megijedtem, és úgy éreztem, hogy nekem is futnom kell. És futottam is. – Ennyi? – csodálkozott Marcell. Nem látott értelmet a dologban. – Ennyi. Adria megveregette az atlétás fiú vállát. – Hát… kösz! – mondta. A fiú összehúzta magát, és zavartan elsomfordált. A többi futóval ellentétes irányba indult. – Jobb lenne, ha hazamennénk – mondta Erik. Marcell és Adria egyszerre bólintott. Útközben mindhárman legalább egyszer beszélni próbáltak, de a próbálkozásuk hamar megakadt, mintha nem találták volna a szavakat. Mégis mit lehet arra mondani, ha harminc ember rémülten rohan ki a világból? Mitől ijedhettek meg ennyire? – Nem voltak maguknál… – szólalt meg Adria, utalva a menekülőkre. Marcell és Erik egyetértően hümmögött, de nem kezdték találgatni, mi kergethet valakit öntudatlan futásba. Három utcával arrébb távoli dudálásra lettek figyelmesek, és ahogy előresiettek, a hang egyre fülszaggatóbbá vált, mintha tucatnyi elefánt trombitálását kihangosítanák. Egy közeli kereszteződésben tizenhárom autó koccant össze, és a sofőrök magukból kikelve, egymással üvöltöztek. A mögöttük feltorlódó kocsikból folyamatos dudaszó érkezett, amihez hamarosan közeledő szirénák hangja csatlakozott.

Marcell megállt, és felnézett a jelzőlámpákra. Szinte megbabonázva figyelte, ahogy a színek villódznak az összetört autók felett, a piros sárgára, majd zöldre vált, és az egész kezdődik elölről. Ötször nézte végig a folyamatot. A lámpák tökéletesen működtek. Hihetetlennek tűnt, hogy ezek a kocsik összeütközhettek, mert nemcsak az egyik sorban tolták meg a másikat hátulról, hanem a kereszteződés mind a négy irányából koccantak. Marcell tekintete az egyik vitatkozó páros felé fordult. Vékony, szúnyogalkatú, fejbúbon kopaszodó, de hátul hosszúra növesztett hajú férfi vitatkozott egy testes, színes bőrű nővel, akinek a karja, akár egy felfújt strandlabda. Úgy tűnt, könnyedén összecsomagolhatná a férfit. A nő idegen nyelven kiabált, nem is értették egymást, mégis hosszú perceken át nyálfröcsögősen üvöltöztek. A kopaszodó alak kiszúrta a bámészkodó Marcellt. – Mit bámulsz? – rivallt rá, és otthagyva a nőt, elindult a fiú felé. Marcell nem mozdult. – Azt kérdeztem, mit bámulsz? – A férfi egész arca remegett a dühtől. Még messze járt, de a kezét már ütésre emelte. – Gyere már! – mondta Adria, és elrángatta onnan Marcellt. Gyors léptekkel távolodtak a baleset helyszínétől. Erik még egyszer visszanézett. – Mintha az egész város megőrült volna – mondta. – Mintha lenne valami a levegőben – kapott a gondolaton Marcell. – Egész nap éreztem, pont, mint amikor front jön.

– El is felejtettem, hogy te egy két lábon járó időjárásjelentés vagy – nevetett Adria. – Miért? Vannak frontérzékenyek, ez tény – dohogott Marcell. – Reggel óta fáj a fejem, és az előbb csak még jobban erősödött. – És ez azt jelenti, hogy jön egy kis eső? – gúnyolódott Adria. – Nevess csak! De egész nap rossz érzésem volt. A suliban is a legtöbben nyomottak voltak, pedig ez az utolsó tanítási nap… – A hőség miatt – vágott Marcell szavába Adria. A fiú úgy érezte, Adria csak azért ellenkezik, mert vitatkozni akar. – Aztán belém kötöttek a felsőbb évesek… – folytatta. – Ezt nagyjából minden második nap megteszik – riposztozott a lány. – Igen… de… ma különösen agresszíveknek tűntek. Komolyan azt éreztem, ha most elkapnak, bármire képesek lennének. – Ezt nem csak utólag magyarázod bele? – kérdezte Erik, aki eddig csendesen ballagott mellettük. Marcell elhúzta a száját, és visszanyelte a szavait. Nem akarta kimondani, de arra gondolt, hogy összefüggés lehet az erőszakoskodó felsőbb évesek, a rohanó tömeg, és az összeütközött autók között, mintha mindezek ugyanannak a valaminek a tünetei lennének. Adria ráérzett a gondolataira. – Nincs véletlenül telihold? – kérdezte. – Egyszer azt hallottam, hogy teliholdkor az emberek furcsábban viselkednek, mint máskor. Képesek megőrülni. – Ez nem csak babona? – hitetlenkedett Marcell, majd Erikre nézett, mintegy tőle várva választ.


 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 51
Tegnapi: 455
Heti: 2 164
Havi: 7 972
Össz.: 380 980

Látogatottság növelés
Oldal: BESSENYEI GÁBOR: AZ OLIMPOSZ LEGYŐZÉSE 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »