FOLYTATÁS.

– A munkáját már elvégezte. Azt hiszem, semmi akadálya,
hogy megmondjam. Corell a neve.
Winter doktor megdöbbenve jegyezte meg:
– George Corell? De hisz ez lehetetlen! Sokat tett a váro sért.
Hiszen éppen most tűzött ki díjakat a ma délelőtti lövészversenyre,
a hegyekben. – De miközben ezt mondta, a szeme kezdte már
megérteni, mi történt, szája lassan becsukódott, és így szólt: – Látom
már, ezért rendezte a lövészversenyt. Igen, értem. De George
Corell… ez hihetetlenül hangzik.
A bal oldali ajtó, kinyílt, Orden polgármester belépett, kisujjával
jobb fülében turkálva. Ünnepélyes zsakettben volt, nyakában
hivatalos lánca. Nagy, fehér, borzas bajsza volt, és két kisebb bajsza
is, mindkét szeme fölött egy. Fehér haja frissen kefélve, a hajszálak
még csak most küzdöttek a szabadságukért, hogy megint
felfelé meredhessenek. Olyan sokáig volt polgármester, hogy
azonosult a város polgármester-eszméjével. Még a felnőttek is,
ha a „polgármester” szót valahol írva vagy nyomtatva látták,
Orden polgármestert látták lelki szemük előtt. Ő meg a hivatala
egy volt. A hivataltól kapta méltóságát, és ő adott a hivatalnak
melegséget.
Mögötte Madame bukkant fel, aprón, ráncosan, mérgesen.
Úgy érezte, ezt a férfit tetőtől talpig ő teremtette, ő nevelte fel,
és bizonyos volt benne, hogy jobb munkát végezne, ha elölről
kezdhetné. Életében csak egyszer vagy kétszer értette meg a férjét
egészen, de amit ismert belőle, azt egész bonyolultságában
és jól ismerte. Férjének mégoly kicsi kedvtelése vagy bánata,
szórakozottsága vagy alantassága sem kerülte el figyelmét; de
férjének semmiféle gondolata vagy álma vagy vágyakozása nem
jutott el hozzá. És mégis, már néhányszor életében meglátta ő is
a csillagokat.
Körüllépdelte a polgármestert, megfogta kezét, kihúzta férje
ujját megkínzott füléből, és oldalához simította kezét, egészen
úgy, mint ahogy egy kisbaba ujját húzná ki a szájából.

– Egy percig sem hiszem el, hogy annyira fáj, ahogy mondod
– mondta Madame, és így szólt Winter doktorhoz: – Nem akarta,
hogy leszorítsam a szemöldökét.
– Fáj – mondta Orden polgármester.
– Jó, jó, ha így akarsz megjelenni, én nem tehetek róla. – Kisimította
már amúgy is sima nyakkendőjét. – Örülök, hogy itt van,
doktor úr – mondta. – Mit gondol, hányan jönnek? – Aztán felnézett,
meglátta Bentick századost. – Ó – mondta –, az ezredes úr!
Bentick százados így szólt:
– Nem, Madame, csak megteszem az előkészületeket az ezredes
úr számára. Őrmester!
Az őrmester, aki párnákat fordított fel, és a képek mögé nézett,
gyorsan Orden polgármesterhez lépett, keze végigsiklott zsebei
fölött.
Bentick százados így szólt:
– Bocsásson meg, uram, ez a szabályzat.
Megint belenézett a kezében levő kis jegyzetkönyvbe.
– A kegyelmes úrnak, úgy tudom, vannak lőfegyverei. Két darab,
ugye?
Orden polgármester így szólt:
– Lőfegyverek? Azt hiszem, puskákra gondol. Igen, van egy söré
tes puskám és egy vadászfegyverem. – És rosszallóan hozzátette:
– Tudja, már csak ritkán vadászom. Mindig azt gondolom, hogy
nekiindulok, aztán megkezdődik az évad, és mégse jutok ki. Már
nem élvezem úgy, mint azelőtt.
Bentick százados nem tágított.
– Hol vannak ezek a puskák, kegyelmes uram?
A polgármester az arcát dörzsölte, gondolkozni próbált.
– Hát azt hiszem… – Madame-hoz fordult: – Nem a hálószobaszekrény
aljában voltak, a sétapálcák mellett?
Madame azt mondta:
– Igen, és abban a szekrényben minden ruhádba belevette magát
az olajszag. Máshová is rakhattad volna őket.

Bentick százados azt mondta:
– Őrmester! –, és az őrmester besietett a hálószobába.
– Kellemetlen kötelesség ez. Nem tehetek róla – mondta a százados.
Az őrmester visszajött, és magával hozott egy kétcsövű söré -
tes puskát meg egy elég csinos, vállszíjas vadászfegyvert. A benyíló
ajtó oldalának támasztotta őket.
Bentick százados így szólt:
– Készen vagyunk, köszönöm, kegyelmes uram. Köszönöm,
Madame.
Winter doktor felé fordult, és könnyedén meghajolt.
– Köszönöm, doktor úr. Lanser ezredes úr rögtön itt lesz. Jó
napot kívánok.
És kiment a kapun, az őrmester követte, egyik kezében a két
puska, jobb vállán a géppisztoly.
Madame azt mondta:
– Egy percig azt hittem, hogy ő az ezredes. Elég jóképű fiatalember
volt.
Winter doktor gúnyosan jegyezte meg:
– Nem, ő csak védelmezte az ezredest.
Madame elgondolkodott:
– Kíváncsi vagyok, hány tiszt jön majd? – Józsefre nézett, és
látta, hogy szemérmetlenül hegyezi fülét. Megcsóválta fejét József
felé, szemöldökét összeráncolta, József pedig visszatért apró
teendőihez. Megint elkezdett mindent leporolni.
És Madame így szólt:
– Mit gondol, hányan jönnek még?
Winter doktor kíméletlenül előhúzott egy széket, és megint leült.
– Nem tudom – mondta.
– No, hát – Madame összeráncolta a szemöldökét, és ránézett
Józsefre – már beszéltünk róla. Teát adjunk nekik, vagy egy pohár
bort? Ha meg akarjuk őket kínálni, nem tudom, hányan lesznek
itt, és ha nem akarjuk, akkor meg mit tegyünk?

Winter doktor a fejét csóválta, és mosolygott.
– Nem tudom. Olyan régen volt, hogy meghódítottunk valakit,
vagy hogy minket meghódított valaki. Nem tudom, mi illik
ilyenkor.
Orden polgármester ujja megint a viszkető fülében volt. Azt
mondta:
– Hát én azt hiszem, nem kell. Nem hiszem, hogy ez tetszenék
a népnek. Nem akarok velük bort inni. Nem is tudom, miért nem.
Madame ekkor a doktorhoz fordult:
– A régi időkben az emberek, azazhogy a vezérek, nem üdvözölték
egymást, és nem ittak együtt egy pohár bort?
Winter doktor bólintott.
– De igen, így volt. – Lassan csóválta fejét. – De lehet, hogy az
más volt. A királyok és fejedelmek úgy játszottak háborút, mint
ahogy az angolok vadászatot játszanak. Amikor a rókát leterítették,
összegyűltek vadászreggelire. De Orden polgármesternek
valószínűleg igaza van: a népnek nem tetszenék, ha bort inna a
megszállókkal.
Madame így szólt:
– A nép odalent hallgatja a zenét. Annie mondta. Ha ők megtehetik,
miért ne őrizzük meg mi a művelt szokásokat?
A polgármester egy percig élesen ránézett, a hangja megkeményedett:
– Madame, engedelmével, nem adunk bort. A nép most megzavarodott.
Olyan sokáig éltek békében, hogy még nem hisznek
teljesen a háborúban. Majd megtanulják, és aztán egyáltalában
nem lesznek már összezavarodva. Azért választottak meg engem,
hogy ne zavarodjam meg. Ebből a városból ma reggel hat
fiút megöltek. Azt hiszem, nem adunk vadászreggelit. A nép nem
sportból harcol a háborúban.
Madame könnyedén meghajolt. Életében már sokszor megtörtént,
hogy férje átalakult polgármesterré. Megtanulta, hogy ne
keverje össze a polgármestert a férjével.

Orden polgármester az órájára nézett, és amikor József belépett
és egy kis csésze feketekávét hozott, szórakozottan vette át.
– Köszönöm – mondta, és kortyolt belőle. Tisztán kell látnom
– szólt mentegetőzve Winter doktorhoz. – Nekem… tudod-e,
hány emberük van a megszállóknak?
– Nem sok – mondta a doktor. – Nem hiszem, hogy több volna
százötvennél. De mindnek ilyen kis gépfegyvere van.
A polgármester megint ivott a kávéjából, és újra elkezdte:
– Mi van az ország többi részében?
A doktor vállat vont.
– Sehol sem volt ellenállás? – folytatta reménytelenül a polgármester.
A doktor megint vállat vont.
– Nem tudom. A vezetékeket elvágták vagy elfoglalták. Nincsenek
híreink.
– És a fiaink, a katonáink?
– Nem tudom – felelte a doktor.
József közbeszólt:
– Hallottam… azaz Annie hallotta…
– Mit, József?
– Hat embert megöltek, uram, gépfegyverekkel. Annie hallotta,
hogy hármat megsebesítettek és elfogtak.
– De tizenketten voltak.
– Annie hallotta, hogy hárman megmenekültek.
A polgármester hirtelen megfordult.
– Ki menekült meg? – kérdezte.
– Nem tudom, uram. Azt már nem hallotta Annie.
Madame az ujjával vizsgált meg egy asztalt, van-e rajta por.
Így szólt:
– József, ha jönnek, maradjon a csengője közelében. Szükségünk
lehet valami apróságra. És vegye fel a másik kabátját, József,
azt a gombosat. – Egy percig elgondolkozott. – És József,
ha kész lesz azzal, amit mondtam, menjen ki a szobából. Rossz

benyomást kelt, ha itt álldogál és hallgatózik. Ez falusi szokás,
az bizony.
– Igenis, Madame – szólt József.
– Nem szolgálunk fel bort, József, de legyen kéznél néhány
cigarettája abban a kis ezüstdobozban. És ne a cipőtalpán gyújtsa
meg a gyufát, ha tüzet ad az ezredesnek. Gyújtsa meg a gyufadobozon.
– Igenis, Madame.
Orden polgármester kigombolta kabátját, kihúzta óráját, ránézett,
visszatette, és újra begombolta kabátját, egy gombbal
feljebb. Madame hozzálépett, újra kigombolta, azután rendesen
begombolta. Winter doktor azt kérdezte:
– Hány óra?
– Öt perc múlva tizenegy.
– Pontos nép – szólt a doktor. – Idejében itt lesznek. Akarod,
hogy elmenjek?
Orden polgármester meghökkenve nézett rá.
– Hogy menj? Nem, nem, maradj! – Halkan nevetett. – Kissé
félek – mondta mentegetőzve. Nem, nem is félek, de ideges
vagyok. – És gyámoltalanul hozzátette: – Minket sohasem hódítottak
meg, már régóta… – Elhallgatott, figyelt. Távolból katonabanda
hangja szólt, egy induló. Mindnyájan abba az irányba fordultak,
figyeltek.
Madame így szólt:
– No, most jönnek. Remélem, nem túl sokan tolonganak itt
majd. Nem nagyon tágas ez a szoba.
Winter doktor gúnyosan így szólt:
– Madame előnyben részesítené a versailles-i tükörtermet?
Madame ajkát harapdálta, körülnézett, gondolatban már elhelyezte
a hódítókat.
– Nagyon szűk szoba – mondta.
A katonabanda zenéje megduzzadt, aztán elenyészett. Halk
kopogás hallatszott az ajtón.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a Lement a Hold című történetet, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: JOHN STEINBECK-LEMENT A HOLD/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat