Az ifjusági regényböl a film 1979-ben készült.

 

1.
Az idei június olyan bágyadt volt, mint egy díványon
fekvô, fejfájós, középkorú nô. Ismerjük az ilyen hónapokat!
Mindenkinek volt már egy ilyen hónapja, mikor nem sikerül
semmi, tömény kedélytelenség terjeng mindenhol, az ember
agya mintha ólomból lenne, és még kilátás sincs rá, hogy
valami érdekes dolog bukkanjon fel a láthatáron. Az ilyen
hónapot legjobb lenne átaludni, mint a medve.
Gergô egészen világosan látta, hogy ez az idei június ilyen
hónap lesz. Elôször is: lôttek a nyaralásnak. A nyaralás szóba
se került. Minden tervezgetést félresöpört a költözködés.
És ráadásul a költözködés is olyan hirtelen zajlott le, hogy
semmi érdekes nem volt benne. A hatalmas szállítókocsi a
kapu elé tolatott, izmos, kék trikós emberek ugráltak le róla,
fent a lakásban udvariasan megkérték Gergô anyját, hogy
bízza rájuk az egészet, majd szakszerûen nekifogtak, s percek
alatt bepakoltak mindent a kocsiba. Gergô hátul ült a heverôn,
és nagyon élvezte az utazást. „Mint a vadszállító kocsi”



– gondolta, és éppen kezdte beleélni magát egy kisebbfajta
afrikai vadászatba, mikor megérkeztek az új lakás elé.
Az új lakótelep olyan volt, mint valami óriási galambdúc.
A vastag betonlábakon tízemeletes házak imbolyogtak –
Gergô határozottan úgy érezte, hogy imbolyognak, mikor
nyakát megfeszítve felnézett rájuk. Bár eleinte érdekesnek
ígérkeztek a lábon álló felhôkarcolók, de hamar kiderült,
hogy túlságosan új és túlságosan tiszta itt minden.
A lépcsôház például, mint egy mûtô: csillogó, halk és hûvös.
Az ember szinte fizikai kényszert érzett, hogy lábujjhegyen
lépkedjen, és suttogva beszéljen.
Az egyetlen új dolog a külön szoba volt. Gergônek is jutott
egy teljesen különálló, saját ablakkal rendelkezô és kulcsra
zárható szoba. Gergô elôször is kinézett az ablakon, ez jó volt,
messzire el lehetett látni a tizedik emeletrôl, az óriási város
peremén füstölgô gyárkéményekig. El is határozta rögtön,
hogy sürgôsen beszerez egy látcsövet. Mikor felmérte a kilátást,
rendezkedni kezdett. A bútor is új volt, vadonatúj, s
Gergô ennek is örült, mivel még eddig soha nem volt saját
bútora. Büszkén sejtette, hogy ez valami férfias dolog, a saját
szobával együtt. Az ablak elé állította oldalt a kisasztalt,
elébe a keskeny könyvespolcot. Elôször telerakta könyvekkel,
majd megszemlélte, s úgy találta, hogy bizonyos könyvek nem
illenek oda. Gyûröttek voltak, szakadtak, s e testi fogyatékosságuk
most derült ki, a polcra állítva. Leszedte a könyveket,
s elhatározta, hogy komoly gyûjtésbe kezd, illetôleg
jobban ügyel a könyvekre. Esetleg majd még csinál egy katalógust
is, ábécérendbe szedve a könyveket. Az üres könyvespolcra
egyedül a bélyegalbumot rakta fel, mivel annak
szép volt a kötése. A heverôt a másik falhoz tolta,

s készen is volt a berendezéssel. Állt a szoba közepén,
s elégedetten nézdegélt. Egy pillanatra elkapta az új hely
varázsa. Homályosan olyasféle gondolat is motoszkált a fejében,
hogy új életet is kezd most, hogy a régi élete, amely a
kisgyerekkorig nyúlik vissza, ott maradt a régi lakásban.
Eltûnôdött ezen a gondolaton. Azután eszébe jutott, hogy
elôtte az egész nyár, s hogy az idén nem lesz nyaralás. Nem
baj – legyintett gondolatban. Majd holnap körülnéz a környéken.
Valami majdcsak akad.
Ajtónyitásra rezzent fel, édesanyja és édesapja állt az ajtóban,
elégedetten nézték a berendezett szobát. Apja az ablakhoz
ment, megállapította, hogy keleti fekvésû, megnézte,
hogy milyen a kilátás. Anyja vacsorázni hívta ôket, s kedvesen
mentegetôzött, hogy ez csak olyan összecsapott vacsora,
nem ért rá fôzni a költözködéstôl.
Mégis hatalmas étvággyal vacsoráztak, megettek mindent,
s lefekvés elôtt az apja figyelmeztette Gergôt, hogy számolja
meg a sarkokat, mielôtt elalszik. Gergô megígérte, s bár
vicces babonának tartotta, mégis megszámolta a négy sarkot,
s azonnal mély álomba zuhant.
Reggel arra ébredt, hogy erôsen arcába süt a nap. Lehunyt
szemhéján át is érezte, hogy szinte melegít. Felnyitotta a
szemét, s rájött, hogy este elfelejtette lehúzni a redônyt, s a
keleti fekvésû szobába szabadon dôlt be a nyári napsütés.
Figyelte, hogyan árasztja el a fény a szobát. „Mint a víz az
úszómedencét” – gondolta, s az asztalon álló karórájára
pislogott. Borzasztó korán volt, hajnali negyed hat.
Mégsem volt már kedve tovább heverészni, kiugrott az
ágyból, az ablakhoz ment, nagyokat szippantott a fûszeres
illatú hajnali levegôbôl. Majd gyorsan bevetette az ágyat,

a heverô dobozába rakta az ágynemût, s fejvakarva megállt
a szoba közepén, hogy mit is csináljon. Megnézte az óráját,
de még mindig csak negyed hat múlt tíz perccel. Felöltözött,
a konyhába óvakodott, vágott egy szelet kenyeret, meg egy
szelet nyáriszalámit, s halkan kiment a lakásból.
Lebaktatott a végtelen sok lépcsôn, már a második emeleten
járt, mikor eszébe jutott, hogy meg kellene számolni,
hány lépcsô is van? Majd legközelebb! – határozta el, s a
szalámit rágcsálva megállt a lépcsôházban. Nem látott
senkit, hûvös is volt, úgyhogy sietôsen kilépett a nagy
üvegajtón.
Furcsán üres volt a lakótelep. A korán kelôk már elmentek,
a nyolcra járók, mint Gergô szülei is, még nem indultak el.
A különálló hatalmas házak körül szép volt a pázsit, túl szép
is, senkinek se jutott eszébe, hogy rálépjen, pláne hogy futkosson
vagy focizzon rajta. „Hol lehet itt focizni?” – jutott
eszébe Gergônek, ahogy az egyenesre nyírt pázsitot nézte.
Az egyik csapról hosszú gumicsô lógott le, lustán nyúlt el,
mint egy alvó kígyó.
Gergô elrágta a kenyeret a szalámi után, s elindult ki a
lakóteleprôl.
A telep végén félig kész házak álltak, óriási fehér csontvázukon
parányi emberek nyüzsögtek, hegesztô kék fénye
villogott a magasban, mintha szentjánosbogarak röpködtek
volna. Mész és friss beton fertôtlenítô szúrós illata terjengett
a levegôben. Kíváncsian bámészkodott, majd megunta, és a
nyaka is elfáradt, tovább ballagott egy-egy kavicsot vezetgetve,
rugdosva a falak tövében.
Az utolsó kavics is eltûnt egy gödörben, mikor egy betonváz
mögül kikanyarodva meglátott egy földszintes utcát.

Olyan váratlan volt a látvány, a tízemeletes betonváz mögött
lapuló földszintes utca, hogy percekig ámulva nézte. Az utca
közepén sárgállott a keramitkocka – amellyel az út volt kirakva
–, mint az arany, ahogy a nap rásütött. Tiszta volt, mintha
most seperték volna fel. Holott elsô pillantásra is nyilvánvaló
volt, hogy nem lakik senki a kis utcában, mivel egy-két ablakból
hiányzott az üveg, a többi pedig be volt csukva, nyár
elején. Azonkívül egy-egy utcára nyíló ajtó pedig tárva-nyitva
volt, de senki se mozgolódott az ajtó mögött. Gergô aprólékosan
sorra vett mindent a betonváznak támaszkodva.
Az utca egyik oldalán három ház állt, még jó állapotban, a
másikon kettô. A harmadik házhely üres volt. Mindegyik háznak
kôkerítéssel körülvett udvara volt, sovány ecetfák nyúltak
a kerítés fölé. Némelyik ablakban virágzott az ottfelejtett muskátli,
az ablakok alatt sötétlô pinceablakokon távolról is szinte
érezhetô nyirkos szag dôlt ki, az egyik pinceablakból egy
kócos macska ugrott ki rémülten, s eltûnt a kôkerítés mögött,
mint egy puha árnyék. Az utcatáblát ugyan leszedték a szélsô
házakról, de a kapuk, ajtók felett otthagyták a számtáblákat.
Gergô dobogó szívvel gyönyörködött a halott utcában.
Találgatta, hogy mi történhetett? Csakis az, hogy a lakók
már elköltöztek, mivel nyilván lebontják az öreg házakat,
kell a hely a lakótelepnek. De még nem bontották le. A régi
lakók meg olyan gyorsan költözhettek el, hogy ott felejtették
például a virágzó muskátlit az ablakban.
Mikor mindezt végiggondolta, elhatározta, hogy terepszemlét
tart, vagyis alaposabban és közelrôl szemügyre vesz
mindent. Még egy gyors gondolat is átfutott a fején, hogy
talán lehetne valamit kezdeni ezzel a halott utcával, vagyis
hogy nem egészen veszett el a nyár.


2.
A dohos levegôjû, félhomályos pincében, ahonnan az
ablakon keresztül rémülten, de némán menekült a kócos
macska, izgatott pisszegés kezdôdött, majd halk suttogás.
– A nyavalya törje ki ezt a macskát! Majdnem ráléptem!
– Pszt' – pisszegett egy másik hang. – Ne üvölts!
– Jól van, odáig úgyse hallatszik! – válaszolt a macskát
szidó hang.
– Hogy bámul! Még kiesik a szemgolyója! – csatlakozott
a beszélgetéshez a harmadik hang.
Erre mind a hárman a pinceablakhoz tódultak, s onnan
lesték a betonváz mellôl bámészkodó Gergôt.
A három hang tulajdonosa, a pincében lapuló három gyerek
már tegnap délután felfedezte a halott utcát. Mikor rájöttek
a dolog nyitjára, amire Gergô is rájött, hogy ez egy senki
földje, vagyis elhagyott tulajdon, azonnal elhatározták, hogy
birtokukba veszik, kisajátítják és elfoglalják. A három gyerek,
Jácint Vince, Karikó és Csombor, ugyanabból a házból költözött
az új lakótelepre, egyidôsek voltak, és barátok is. Éppen
ezért teljes jogot formáltak a halott utcára. Teljes és kizárólagos
jogot! Ez eddig nem jelentett semmi gondot, mert
senki se érdeklôdött az utca után. A telepen kevés volt a
gyerek, és különben is nemrégen vált az utca halottá. A biztonság
kedvéért azonban ôrt állítottak már az elsô nap, felváltva
ôrizték az utcát. Ma már hajnalban kilopakodtak,
hárman háromfelôl közelítve meg az utcát, és Csombort állították
ki elsô ôrnek. Csombor el is foglalta ôrhelyét a padláson,
kitámasztott egy-egy tetôcserepet mind a két oldalon,
összesen négyet, és felváltva kilesett a nyílásokon. Így vette
észre a kavicsokat rugdosó Gergôt. Figyelni kezdte, hiszen új

gyereknek látszott, és olyannak, aki a telepen lakik. Gyanúja
erôsödött, mikor Gergô észrevehetôen bámulta a halott utcát,
bár nem mozdult a betonváz mellôl. Csombor azonban ezt is
veszélyesnek ítélte, lerohant a padlásról, átvágott az üres szobákon,
mivel a padlás az elôtérbôl nyílt, a pince meg a hátsó
szobából, és jelentette a gyanús idegen felbukkanását.
Gergô lassú léptekkel a halott utcába ért. Benézett az elsô
ház ablakán, de nem látott jól, poros volt az ablak. Gondolkozott,
hogy bemenjen-e, de azután úgy határozott, hogy
elôször kívülrôl szemléli meg a halott utcát. Idô van elég!
A pinceablakból nagy figyelemmel lesték Gergô minden
mozdulatát. Csombor halkan szóban is elsuttogta Gergô
mozgását.
– Benézett az ablakon. Most átment a másik házhoz. Ott
is benézett.
Jácint Vince mérgesen rámordult:
– Fogd már be a szád! Nem vagyunk vakok! Látjuk mi is,
hogy mit csinál!
Karikó szelíd, álmodozó hangon fûzte tovább a gondolatot:
– Inkább azon törjük a fejünket, hogy mi mit csináljunk
vele. Ássuk el a kertben?
– Hülye! – röhintett Jácint Vince.
– Jó, ez csak egy ötlet volt – mondta szelíden Karikó.
Csombor gyorsan lekáderezte Gergôt.
– Nem látszik dinnyének.
Jácint Vince is megvizsgálta Gergôt.
– Próbáljuk ki! – javasolta aztán. – Ha az elsô lövésre
elszalad, nem tartjuk vissza.
– És ha nem szalad el? Akkor elássuk? – kérdezte Karikó
álmodozva, szelíd hangon.

– Akkor elbeszélgetünk vele! – mondta Jácint Vince, és
megtöltötte kaviccsal a csúzliját.
Az ablakhoz támasztotta a bal kezét, és figyelmesen célzott.
– Hova lôsz? – kérdezte lágyan Karikó.
– A fenekébe! – vigyorodott el Jácint Vince.
Gergô a csúzli két ága közé ért, majd elhaladt, a háta látszott.
Jácint Vince behunyta a fél szemét, meghúzta a gumit.
A kavics surrogva szállt ki a pinceablakon.
Gergô azonnal tisztában volt vele, hogy fenékbe lôtték
valamivel. Egy pillanatra megmerevedett, gyorsan járt az
agya, hogy mit csináljon. Azután úgy gondolta, hogy ideje
megfordulni, nehogy még egyszer eltrafálják a nadrágját.
Gyorsan megfordult, s a pinceablakban három vigyorgó fejet
pillantott meg. Ô is elvigyorodott, s vidám, cseppet sem félôs
hangon odakiáltott a csúzlit szorongató Jácint Vincének.
– Álló célra már egész jól lövöldözöl! Majdnem eltaláltad
a lyukat! Nem akarod megnézni közelebbrôl?
Felszabadult röhögés volt a válasz a pinceablakból. Majd
Jácint Vince kikiáltott:
– Várj! Mindjárt kijövünk!
Kitódultak a kapun, s hunyorogtak az erôs napsütésben.
Gergô figyelmesen szemügyre vette ôket. Megnézte Jácint
Vince mindig mosolygásra kész arcát. Mintha mindig vicceket
mesélne magának, és azon nevetne csendesen – állapította
meg. Külön megcsodálta Jácint Vince farmeringét.
Azon volt is mit csodálni! Apró fényes szögekkel, szögecsekkel
volt kiverve; a vállán, a karján csillogott a sok szög, mint
az ezüst. Majd Csombor nagy fejét méregette, hogy vajon
arányosan nagy-e az esze is, vagyis hogy a túlméretezett
koponyához megfelelô-e. Végül Karikó megtévesztôen

szelíd, szinte lányos arcát figyelte, s rögtön rájött, hogy a
szelídség feltétlenül megtévesztô, mivel az álmosan lebocsátott
szempillák mögött nagyon is eleven szem villogott.
Gergônek tetszett a három fiú, és remélte, hogy a rokonszenv
kölcsönös lesz. Sok múlna rajta, mindenekelôtt megoldódna
a nyár! Elhatározta, hogy kezdeményezni fogja a
barátságos hangot.
– Gergônek hívnak, most költöztünk ide. Remélem, nem
haragudtál meg azért a mondásért.
Jácint Vince vigyorogva bólogatott, majd bemutatkozott,
magára mutatva, mint egy bohóc.
– Bemutatom Jácint Vincét, aki szereti a pincét. Nem
haragszom. Különben is én lôttelek elôször fenékbe. Fájt?
Gergô megrázta a fejét.
Csombor szólalt meg, komolykodva, mint egy akadémiai
levelezô tag.

– Csombor vagyok. Mondj egy q-t!
– Mit mondjak? – kérdezte Gergô értetlenül.
– Ismered az ábécét, ugye? Van benne egy olyan betû is,
hogy q. Ritka betû! Éppen ezért gyûjtöm a q-betûs szavakat.
Csombor értelmesen, tagoltan ejtette a szótagokat, egy
kicsit túl értelmesen is, mint aki gyengeelméjûekkel beszél,
majd elôvett egy gyûrött noteszt, s felolvasta eddigi gyûjteményét.
– Figyelj! Ennyi van. Qkk. Qkker. Qka. Kaqkk.
Gergô bólintott, hogy érti.
– Nos? – nézett rá Csombor. – Nem tudsz?
– Kutya! – bökte ki kis gondolkozás után Gergô.
– Kösz – mondta Csombor, s gyorsan beírta a noteszba.
Karikó szelíden álldogált, megvárta, míg sorra kerül, s
lágy hangon bemutatkozott.
– Karikó Károly. Ká-Ká. És nagyon kérlek, ne süsd el azt
a viccet, hogy hagyjuk el az ékezetet! Itt jön ki a könyökömön.
Karikó szelíden félrehajtotta a fejét, fél szemét álmosan
lecsukta, úgy nézte Gergôt.
Gergônek leesett a húszfilléres, visszafojtotta a mosolyát,
s komolyan megígérte:
– Nem sütöm el. Különben sem olyan nagy vicc.
Karikó szelíden bólogatott.
S mivel a három fiú továbbra is várakozó tekintettel álldogált,
Gergô rátért a lényegre. Körbemutatott a halott utcán.
– A tiétek?
Jácint Vince barátságosan elvigyorodott.
– A miénk. Mi fedeztük fel.
S figyelmesen fürkészte Gergô arcát, majd még nagyobbat
vigyorgott, mint aki meg van elégedve a fürkészés eredményével.

– De beveszünk téged is. Van hely elég.
– Kösz – mondta Gergô egyszerûen, mert sejtette, hogy a
nagy szavaknak itt nincs helye. Inkább megeresztett egy
barátságos vigyorgást ô is.
Csombor gyengéden hátba vágta, mint aki megpecsétel
egy szerzôdést, s ezzel el is volt intézve a dolog.
– Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg Karikó. – Nem is
kell más, csak egy kis jó idô. Meg egy kis babakrém. Jó idô
van, babakrém nincs. Vagyis?
Karikó egy szuszra mondta el a szónoklatot, a végén felemelte
a mutatóujját.
– Vagyis? – visszhangozta Jácint Vince.
– Ha már ilyen szépen megegyeztünk, hogy miénk a halott
utca, nézzünk körül egy kicsit. Mert különben napszúrást
kapok, ha sokáig egy helyben álldogálunk!
Kicsit még elvitatkoztak azon, hogy állítsanak-e ôrt, de
Csombor, akinek még nem telt le az ôrideje, kézzel-lábbal
tiltakozott.
– Minek? – mondta. – A konkurenciát bevettük. Több
jelentkezô meg egyelôre nincs.
Így hát elindultak mindnyájan, hogy alaposan körülnézzenek
a halott utcában.
Az egyszerûség kedvéért az utca felsô végébe mentek, ahol
Gergô is bejött, s elölrôl kezdték a kutatást. Hiszen Jácint
Vincééknek se volt még idejük az alapos körülnézésre.
Az utca felsô végén állva megállapították, hogy bal oldalon
három ház van, jobb oldalon kettô és egy üres telek. Az
üres telek az utca alsó végén állt.
Csombor felvetette az ötletet, hogy oszoljanak kétfelé, úgy
gyorsabban végeznek, de lehurrogták.

– Minek rohanni? – méltatlankodott Karikó. – Szép lassan
ballagva átkutatunk mindent.
El is indultak szép lassan ballagva.
A jobb elsô ház ajtaja az utcára nyílt, lépcsôk vezettek fel,
s az ajtó két oldalán keskeny tábla volt a falra erôsítve:
ÚRI SZABÓ
– állt az egyik táblán.
JAVÍTÁS, ALAKÍTÁS, VASALÁS
– állt a másikon. Futólag megnézték a táblát, majd bementek
a házba. Tény, hogy az úri szabó inkább javítást végezhetett,
mert rengeteg ócska ruhadarabot, foltnak valót, rozzant,
lyukas fenekû nadrágot találtak a szobában, amely a
mûhely lehetett. Karikó beletúrt a rongyhalomba, de nem
talált semmit benne. Megszagolta, majd abbahagyta a turkálást.
A bal elsô ház volt a legépebb, amelynek a pincéjébôl
fenékbe lôtték Gergôt, az ajtó itt is az utcára nyílt, lépcsôk
vezettek fel hozzá, s az ajtó fölött keresztben tábla állt:
ÁLLATKERESKEDÉS
– ez volt a táblára írva.
Nézték a táblát, Csombor megjegyezte:
– Ez egy szabályos üzleti negyed volt! Minden második
házban üzlet. Mint a Váci utcában!
Gergô töprengve nézte a táblát, valami motoszkált a fejében,
de még nem akarta kimondani.
Bementek az állatkereskedô házába, ezt már a többiek ismerték,
de megmutatták Gergônek is a padlástól a pincéig.

Oldal: CSUKÁS ISTVÁN-VAKÁCIÓ A HALOTT UTCÁBAN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat