DEMI K IRSCHNER
Öld meg
Jana Robinst!
Ellopott
élet
1.

Mr. Loran mindennap ugyanazt a rituálét követte: reggeli fél hétkor,
tárgyalás a tanácstagokkal, ebéd pontban délben, hosszú séta
a hadiszálláson, levelezések lebonyolítása, könnyű vacsora és némi
olvasgatás lefekvés előtt. Legkedvesebb időtöltése azonban különc
módon túlmutatott az átlagemberek unalmas szokásain. Mr. Loran
a kedvenc foglalatosságát zárt ajtók mögött művelte. Olyankor gondosan
bekulcsolta hálószobája masszív tölgyfa ajtaját, felkapcsolta
az éjjeli lámpáját, és ünnepélyesen megállt a szoba sarkát elfoglaló
tölgyfa asztal előtt. Szerette a tölgyfából készített dolgokat. A hatalom
fájának tartotta a tölgyet.
Az asztalt fekete terítő fedte. Egy jó gazda védi a kincseit: időtől,
portól, kíváncsi szemektől és néha önmagától. Egy igazán jó gazdának
arra is akad gondja, hogy a legértékesebb kincsének lelke elfogadja
a tulajdonosát, és úgy szomjazza az együttlétet vele, mint egy
szerelmes a párja törődését.
Mr. Loran kincse pontosan kétszáz centiméter hosszú és százhetven
centiméter széles volt. A magassága meghaladta a száz centimétert.
Huszonnyolc ablakkal és kilenc ajtóval rendelkezett. Bordó
tetejét félre lehetett hajtani, hogy könnyebben kézre essenek a szobák,
a folyosók, a lépcsők.

A házikó lakói nem mindig viselkedtek szófogadóan, Mr. Lorannek
néha meggyűlt velük a baja. Olyanok voltak, mint a gyerekek: nem
szerettek időben lefeküdni, néha szándékosan rosszalkodtak, összetűzésbe
keveredtek egymással. Máskor úgy hízelegtek neki, mint a kiscicák,
odabújtak hozzá, vagy éppen egymáshoz. Sírtak, szerettek és
veszekedtek – tökéletesen emberien szenvedtek.
Mr. Loran derűs arccal simított végig a legkedvesebb figuráin.
– Jó reggelt, Oliver! Hogy érzed magad? Jól aludtál? Mintha szomorú
lennél, csak nem történt valami baj? Gyere szépen, fiam, ülj
ide a reggelizőasztalhoz! Hogy mondod? Nincs kedved reggelizni?
Nem, fiatalember! A reggeli a nap legfontosabb étkezése, és ha nem
fogadsz szót nekem, tudod, hogy mi fog történni. És te, Kathy? Milyen
nagylány lettél! Úgy érzem, hiányzik neked a gyerektársaság.
Máskor egy hosszú fekete hajú, csipkeruhás leánybabát ültetett
ki az erkélyre.
– Kedves Johanna, sápadt vagy. A sápadtságod aggodalomra ad
okot. Már Clifford is panaszkodott nekem a napokban, hogy beteges
az arcszíned. Úgy gondolom, nem ártana kicsit kimozdulnod
otthonról.
Mr. Lorannek minden figurájára gondja volt, bár némelyikükkel
az utóbbi időben kevesebbet beszélgetett – aki rosszalkodott,
azt meg kellett büntetni. A ház alagsorában, a sötét pincében sok
veszély leselkedett a lakókra. Senki sem szeretett odakerülni, tudták,
mit jelent Mr. Loran haragja.
– Griffin, kedves, elárulnád, mikor fogadtál utoljára szót nekem?
Azt gondolod, te mindent megtettél, és mindig odaadóan szolgáltál
engem, és talán így van, de a hűséget ápolni kell, bizony, bizony.
Jól figyelj rám, kis barátom! – emelte közel a szeméhez a merev
arcú figurát. – Eljött az idő! A madárkának haza kell térnie az övéi

közé… Ó, ne aggódj emiatt, fiam! Gondom lesz rá. Hiszen tudod,
Mr. Loran gyermekei örök szeretetet élveznek. Ti az én boldogságaim
vagytok. Persze hogy most bántja a kicsi szívedet, és nehéz is
lesz, de bátornak kell lenned.
Mr. Loran együtt érző szomorúsággal simított végig a baba rövid,
sörteszerű műhaján.
– Én sokkal fontosabbat vesztettem el. Vigyázni kell az értékeinkre,
fiam. Rajtad áll, hogyan teszed. Hozd haza a madárkánkat! Hm,
látom, félsz a kutyától és a vörös boszorkától, de nincs mitől tartanod,
megmondtam. A madaraknak szárnyuk van, a madarak repülnek,
fiam, és mindig hazatalálnak. Akkor is, ha megsebzik őket.
– Apa, hívj fel, ha lesz egy kis időd! Nem szeretek az üzenetrögzítőddel
társalogni. Belevisszhangzik a hangom. Mellesleg néhány hét
és itt a karácsony, és még mindig nem beszéltük meg, hogy hol töltjük.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, de nekem is szükségem van
rád. – Jana belesóhajtott a mobiltelefonba. Elég szánalmas egy gépnek
panaszkodni. Talán pont az érzés miatt lett fojtottabb a hangja,
amikor elköszönt: – Szeretlek, apa! Hiányzol… Szia!
Alighogy letette, a telefon megcsörrent.
– Jana? – Az apja zaklatott hangjának hátterébe különös zaj
vegyült. A férfi vagy utazott, és a tömegközlekedési eszközön körülötte
mindenki sikítozott és ordított, vagy moziban ült, és katasztrófafilmet
nézett.
– Apa, jól vagy?
Ráadásul a vonal is szaggatott. Jana lecövekelt, mintha az egy
helyben állás javítana a hallásán. Fülelt.

– Apa?
– Kislányom, csak pár másodperc időm van… Megkérhetlek
valamire?
– Persze, bármire – válaszolt bizonytalanul Jana.
– Ne… – Sistergés. – Hazamentél… És lehetőleg maradj is otthon!
– Tessék? – kérdezett vissza Jana döbbenten, de a válaszból már
egy kukkot sem értett. A hívás megszakadt, és a továbbiakban hiába
is próbálta visszahívni az apját, csak az „átmenetileg nem kapcsolható”
szöveget hallhatta újra és újra.
Maradjon otthon? Mégis hol máshol maradhatna? Egyfolytában
otthon ül, nyaralni sem ment el évek óta, és a jelek szerint telelni sem
fog. Kiírhatná nagybetűkkel a homlokára: majdnem árva. A „majdnem”
részt ebben a pillanatban még borzalmasabbnak érezte, mint a
„teljesen”-t. Kutyagumi az orrára az apjának is! Sosem lehet rá számítani,
amikor vágyik a közelségére.
Jó, persze, Jana mindent megértett. Philip Robins elfoglalt, távol
dolgozik, egy olyan cégnél, ahol három napra előre se tud tervezni,
mert a főnöke folyton keresztülhúzza a számításait. Ettől azonban
még ugyanolyan elhagyatottnak érezte magát.
Elhanyagolja az apja? Elvileg nem – gyakorlatilag folyamatosan.
Szereti az apja? Egészen biztosan. Jana jogosan érezte rosszul magát
amiatt, hogy úgy hitte, az apja egyszerre tartja túlságosan is kisgyereknek,
ugyanakkor annyi időt se töltött vele az elmúlt években,
mint egy felnőtt hozzátartozóval szokás? Talán…
Mindenesetre Jana tizenöt éves volt, és talán ebből adódóan mindene
lázadt az ellen, hogy elhanyagoltnak vagy mellőzöttnek érezze
magát. Nem, majd le fog ülni szépen az apjával, és alaposan beolvas
neki! Ha kell, odaragasztja a férfit a fotelhez, hogy kénytelen legyen
végighallgatni.

A parkon vágott keresztül, ami a hűvös novemberi időjárás ellenére
nyüzsgött az élettől. A padok környékén helyi srácok bandáztak,
a fehér sóderrel szórt ösvény szélén egy idősebb házaspár papírzacskóból
galambokat etetett. Amikor elhaladt mellettük, a néni felnézett,
és Janának egy röpke pillanatig az volt az érzése, hogy vicsorog.
Pár méterrel odább egy óvodáscsoportot libasorban vezető fiatal nő
mosolygott rá. A gyerekek olyan egyformának tűntek mögötte.
Nem is az egyenruhájuk miatt, inkább a tekintetük fogta meg
Janát. Színes szalagot markolva tipegtek egymás után: tipp-topp, és
még akkor is hátrafordultak, amikor Jana már jócskán eltávolodott
tőlük.
Megszaporázta a lépteit. Innen csak tíz perc gyaloglásnyira volt
a házuk. Lipcsének ez a környéke csendes utcák sokaságából állt.
Jana jól emlékezett rá, hogy kislány korában, mielőtt ideköltöztek
Lengyelországból az apjával, a férfi azzal nyugtatta, az igazi otthon
ott van, ahol együtt fognak élni, és a környék amúgy is hasonlítani
fog a régi otthonukra. Ez igaz volt. Legalább ez az egy, ha
már Jana apja sok minden másban messze nem tudta betartani az
ígéretét.
Ahogy hazaért, ledobta a táskáját a sarokba, és a konyhába ment.
– Arla, megjöttem! – kiáltotta el magát.
Arla kislány kora óta együtt élt velük. Jana sokáig furcsállotta,
hogy az apja egy vak, néma házvezetőnőt szerzett maguknak. Különös
munkaközvetítő ajánlhatta, de panaszuk sosem lehetett rá: a
középkorú, unalmas szürke munkaruhát és fehér kötényt viselő
nő nem csak nagyszerűen elvégezte a háztartás körüli teendőket,
de csípős humorral is rendelkezett, amit Jana fiatal gyerekkorától
kezdve díjazott. Hogyan lehet szarkazmussal terhes humora egy vak
és néma nőnek? Hát, meg tudta oldani.

Arla épp az apró, színes betűket rendezgette a mágneses mozaiktáblán.
Az ügyes kis eszközt a konyhaszekrényre függesztették ki.
Amikor a nő első nap megjelent a házukban, csak egy közepes
méretű, kopott bőrönd volt a kezében, és a tábla. Ennek köszönhetően
egyszerűbb volt egymással kommunikálni. A mágneses,
domború kockák az ábécé betűiből álltak, és Arla ugyanolyan magabiztosan
kezelte a betűkészletet, mint amilyen meglepően hamar
kiigazodott a ház folyosói és szobái között. Jana sokáig boszorkánynak
hitte ezért a képességéért, míg az apja nagyon is racionálisan
meg nem magyarázta. Azt mondta, a vakok füle jobb, mint a denevéreké.
Igen, pont ennyire.
Arla egy kendővel letakart, fonott tálkát tolt a konyhaasztalhoz
leülő Jana elé, amiben frissen sült almás pirog illatozott. A mágneses
táblára a következő mondat került ki:
A fiú keresett.
Ezt itt az eleven szívéből sütöttem, a maradványait bezacskóztam
a mélyhűtőbe.
– Griffin itt volt? És mikor? – kérdezte Jana. – Nem mondta, mi
ügyben?
Arla nemet intett.
Egyél, még meleg!
– Köszönöm, viszek belőle a szobámba.
Át akarta nézni az e-mailjeit. Odafent letette a tálból kiragadott
süteményeket az íróasztalára, és megnyitotta a levelezőprogramját.
Két új üzenete érkezett.

Az első Griffintől, az egyetlen barátjától:
„Jana, pénteken buli az egyik havernál. Elmegyünk? Csak pár
srác, sör, zene…”
A második levél az apjától jött.
„Szia, Kincsem!
Sajnos rossz hírem van. Közbejött még két tárgyalás, így csak jövő
héten tudok hazautazni. Tudom, hogy mennyi mindent terveztünk
erre a hétre, nem felejtettem el. Ígérem, mindent bepótolunk.
Maradj otthon, és vigyázz magadra!
Ölel: szerető és roppant csapnivaló apád!”
Jana hátradőlt a székben, és arra gondolt, hogy jó lenne egy olyan
szerkezet, amin csak megnyom egy gombot, és egyből láthatná,
hogy a számára szeretett személyeknek épp mi jár a fejükben, vagy
mit csinálnak. De még jobb lenne egy olyan mágneses tábla, amire
nem a napi teendőket írja fel az ember, mint Arla, hanem parancsba
adja, hogy mások mit csináljanak. Csak utasíthatná őket, mit tegyenek,
és mit ne rontsanak el végérvényesen maguk körül.
Oké, ha jövő hét, akkor jövő hét.
Később, mikor már túl volt az esti fürdésen, és a tükör előtt állva
bámulta magát, azon tűnődött, mi az, ami nincs rendben vele?
Miért olyan nehéz hétköznapi kapcsolatokat ápolni? Miért hidegülnek
fokozatosan el egymástól az apjával? Felnőtté válni egyet
jelent a távolodással? A szokásos árnyék körvonala a háta mögött,

ami pont egy fejjel magasabb és valamivel szélesebb volt Janánál,
meleg bizsergéssel árasztotta el.
Furcsa volt arra gondolni, hogy a különleges árnyék, ami csak a
tükörben látszik, amióta az eszét tudja, figyeli, megérzi, amikor valami
bántja, és mindig megnyugtatja. Nem tudta, másoké milyen lehet.
Pont ennyire ködös és áttetsző, vagy színesebb? Nagyobb vagy szélesebb?
Janáé együtt nőtt vele. Mint az a bizonyos képzeletbeli barát,
ami mindenkinek van, de a legtöbben csak akkor figyelnek rá, amikor
szomorúak, vagy valami bántja őket. Jana csak azt sajnálta, hogy ez a
fajta barát nem beszél, nem ül le mellé az asztalhoz, nem eszik sütit,
és sosem válaszol a kérdésekre. Csak van. De az jó, hogy van. Griffin
azt mondta, ő a sajátját egy ideje már nem látja. Sajnálta érte a fiút.

Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban megtalálod, és a Westendbe a kiadó boltjába. A jó hírem az! Készűlőben az író második könyve a második része, a címe: Szörnyek és ketrecek

Oldal: DEMI KIRSCHNER-ÖLD MEG JANA ROBINST/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat