12 évvel korábban…

Anya elfelejtette figyelmeztetni az új bébiszittert a pincével
kapcsolatban.
Chloé ott szédelgett a felső lépcsőfokon, pufók kezével próbált
a korlátban megkapaszkodni, a karja úgy remegett, hogy alig tudta
tartani magát. A lábai is reszkettek – a papucsán lévő Scooby Doofejek
valósággal bólogattak. Kapkodta a levegőt, úgy zihált, mintha
futott volna.
– Chloé? – szűrődött fel Emily tompa hangja a sötét pincéből. –
Anyukád azt mondta, a kóla a pincében van, de nem találom. Lejönnél,
hogy segíts nekem?
Anya azt mondta, szól Emilynek a pincéről. Ebben biztos volt.
Becsukta a szemét és erősen gondolkozott. Mielőtt anya és apa elindultak
a partira, ő a tévészobában játszott. Anya hívta, Chloé pedig
kiszaladt az előszobába, ahol anya felkapta, megölelte és kacagott,
pedig Chloé babája majd kinyomta a szemét.
– Látom, hogy Jázmin hercegnővel… vagyis Jázminnal, a kalózzal
játszol. Megmentette már szegény Aladdint a gonosz dzsinntől?
Chloé megrázta a fejét, aztán suttogva kérdezte: – Szóltál
Emilynek a pincéről?


– Természetesen! A kis Chloénak nem szabad a pincébe menni.
Bezárjuk az ajtót. – mikor apa is kiért, anya odaszólt neki: – Komolyan
beszélnünk kell a költözésről, Steve!
– Csak egy szavadba kerül, és a kirakjuk a táblát! – borzolta meg
apa Chloé haját. – Fogadj szót Emilynek, kölyök!
Ezzel elmentek.
– Chloé, tudom, hogy hallasz! – kiabált Emily.
Chloé lefejtette ujjait a korlátról, és befogta a fülét.
– Chloé!
– N-n-nem mehetek a pincébe – motyogta –, n-n-nekem nem
szabad!
– Hát, most én vagyok a főnök, és én azt mondom, szabad.
Nagylány vagy már!
Chloé lépett egy fokot lefelé a lépcsőn. Gombócot érzett a torkában,
minden elhomályosult, mintha sírás kerülgetné.
– Chloé Saunders, öt másodperced van, hogy ide gyere, vagy én
hozlak le, aztán rád zárom az ajtót!
Chloé olyan gyorsan rohant le a lépcsőn, hogy a lábai összegabalyodtak,
s lebucskázott a lépcsőfordulóig. Ott feküdt egy kupacban,
lüktető bokával, könnyek égették szemét, ahogy a pincébe bámult
– ó, az a nyikorgás, a szagok és árnyékok! És Mrs. Hobb.
Voltak mások is, mielőtt Mrs. Hobb elijesztette volna őket. Például
az idős Mrs. Miller, aki szívesen bújócskázott Chloéval és (nevezzük
csak így) Maryvel. Aztán Mr. Drake, aki olyan furcsákat kérdezett,
hogy vajon élt-e már valaki a Holdon, és bár Chloé legtöbbször
nem tudta a választ, ő akkor is mosolygott, és biztosította róla,
milyen ügyes kislány.
Régen szeretett ide lejönni és beszélni az emberekkel. Egyetlen dolog
volt: nem szabadott a kazán mögé néznie, ahol egy lila, felpuffadt

arcú ember himbálózott a mennyezetről. Soha nem szólalt meg, de
Chloé gyomra felkavarodott a látványától.
– Chloé! – Emily hangja tompán csengett. – Jössz már?
Anya azt mondaná, hogy ne a rosszra, hanem valami szépre gondoljak.
Így aztán, ahogy Chloé lelépdelt az utolsó három lépcsőfokon,
felidézte Mrs. Millst, Mr. Drake-et, és egyáltalán nem gondolt
Mrs. Hobbra…, vagyis csak egy kicsit.
A lépcső alján belehunyorított a sötétségbe. Csak az éjjeli lámpák
világítottak, melyeket anya tett mindenfelé, miután Chloé mondogatni
kezdte, hogy nem akar többé lejönni. Anya azt hitte, hogy fél
a sötéttől (ami igaz is volt kicsit, mert a sötétben Mrs. Hobb bármikor
alattomosan meglephette).
Chloé látta a hideg pinceajtót, arra összpontosított, és olyan gyorsan
ment, ahogy csak tudott. Amikor valami megmozdult, elfelejtette,
hogy nem szabad odanéznie, de csak a kazán mögött himbálódzó
ember fel-felvillanó kezét látta.
Odarohant a pinceajtóhoz és felrántotta. Benn koromsötét.
– Chloé? – szólt Emily a sötétből.
Chloé összeszorította az öklét. Na, ez igazán nagy gonoszság
Emilytől! Pont itt elbújni…
Lépéseket hallott fentről. Anyáék? Máris itthon lennének?
– Ugyan már, Chloé! Csak nem félsz a sötéttől? – nevetett Emily.
– Úgy látszik, mégis csak egy kis pisis vagy!
Chloé megharagudott. Emily ostoba, gonosz lány, nem is tud
semmit! Odaadja neki a kólát, aztán felszalad, és mindent elmond
anyának, úgyhogy Emily soha többet nem vigyázhat majd rá!
Behajolt a kis helyiségbe, és megpróbált emlékezni, hol is tartja
anya a kólát. Ott kell lennie a polcon, vagy nem? Odaszaladt és lábujjhegyre
állt. Ujjai körülzárták a hideg fémdobozt.
– Chloé? Chloé! – Emily hangja nagyon messziről hallatszott, aztán
sikoly követte. Lábak dobogása a feje fölött. – Chloé, merre
vagy?
Chloé elejtette a dobozt. Az leesett és megrepedt a betonon,
majd sziszegve és fröcskölve a lába elé gurult. A kóla tócsává gyűlt
a papucsa körül.

– Chloé, Chloé, merre vagy? – utánozta egy Emilyéhez hasonlatos
hang a háta mögött.
Chloé lassan megfordult.
Az ajtóban egy rózsaszín köntöst viselő öreg hölgy állt, szeme és
foga világított a sötétben. Mrs. Hobb! Chloé össze akarta szorítani
a szemhéját, de nem merte, mert azzal csak tovább ront a helyzetén,
még inkább felbosszantja.
Mrs. Hobb bőre hullámzott, tekergett, aztán fényes fekete lett,
ropogott, mint a gallyak a tábortűzön. Nagy darabok pottyantak le
róla a földre. A haja sisteregve égett. Majd mikor nem maradt belőle
semmi, csak a koponya, s azon néhány darabka megfeketedett húscafat,
az állkapcsa lassan szétnyílt – és a foga még mindig világított.
– Üdvözöllek újra nálunk, Chloé!

egy

Hirtelen felültem az ágyban, egyik kezemmel a medálomat,
másikkal a lepedőmet szorongatva. Erőlködtem, hogy
legalább foszlányokra emlékezzek a már majdnem elillant álomból.
Valami pince… egy kislány… én lettem volna? Nem emlékeztem,
hogy valaha is lett volna pincénk, mindig is lakásban éltünk.
Egy kislányt láttam egy pincében, meg valami félelmetest…, de
hát, a pincék mindig azok, nem? Már a gondolatukra is – sötétség,
nedvesség, üresség – megrázkódtam. Bár ez nem volt üres. Volt ott
egy… nem jutott eszembe, mi. Egy férfi a kazán mögött…?
Összerezzentem, mikor dörömböltek a hálószobám ajtaján.
– Chloé! – visított Annette. – Miért nem húztad fel az órádat?
Én házvezető vagyok, nem a dadád! Ha megint elkésel, felhívom
apádat!
Fenyegetésnek ez azért nem volt olyan rettenetes. Még ha
Annette utol is éri apát Berlinben, apa csak tettetné, hogy érdekli,
fél szemmel a BlackBerryjén a figyelmét valami sokkal fontosabb,
mint például az időjárás-előrejelzés terelné el. Persze motyogna valami
„Igen, majd elintézem, mikor hazaértem”-et, de aztán elfelejti
az egészet, amint leteszi a kagylót.

Bekapcsoltam és felhangosítottam a rádiót, majd kimásztam az
ágyból.
Fél órával később már a fürdőszobában voltam, a sulira készülődtem.
Elcsatoltam oldalt a hajam, és a tükörbe nézve megborzongtam.
Úgy néztem ki, mint egy tizenkét éves…, és mindenféle rásegítés
nélkül. Bár épp elmúltam tizenöt, az éttermekben még mindig a
gyerekmenüt nyújtották felém a felszolgálók. És igazuk is volt. Alig
voltam 150 centi, az alakom pedig csak szűk farmerben és még annál
is szűkebb pólóban látszott.
Lauren nénikém esküdözött, hogy majd megugrok felfelé és talán
előre is, amikor végre megjön a ciklusom. De szerintem ezen
a ponton a kérdés nem a „mikor”, hanem a „ha egyáltalán” volt.
A legtöbb barátnőmnek már megjött tizenkét, sőt volt, amelyiknek
már tizenegy évesen. Próbáltam nem túl sokat gondolni erre, de
persze nem tudtam. Aggódtam, hogy valami baj van velem. Minden
egyes alkalommal, mikor a barátnőim a menzeszükről beszéltek,
úgy éreztem magam, mint egy szörnyszülött, s imádkoztam,
nehogy megtudják, hogy nekem még meg sem jött. Lauren nénikém
szerint semmi bajom nincs, és mivel ő orvos, gondoltam, csak
tudja. De akkor is zavart. Rettenetesen.
– Chloé! – remegett meg az ajtó Annette húsos ökle alatt.
– Vécén vagyok! – kiáltottam vissza. – Mi lenne, ha békén hagynál?
Kipróbáltam milyen, ha csak hátul egy csattal tűzöm össze a
két oldalt. Nem volt rossz. Mikor a fejemet elfordítottam, hogy
onnan is megnézzem, a csat persze kicsúszott vékony babahajam-
ból.

Soha nem kellett volna levágatnom, de már hánynom kellett
a hosszú, egyenes és kislányos hajamtól. Vállig érő leheletkön�-
nyű fazont választottam, ami a modellen istenien nézett ki. Rajtam?
Nem annyira.
Szemeztem kicsit a bontatlan hajfestékes tubussal. Kari esküdni
mert volna rá, hogy a piros csíkok tökéletesen állnának az én
vörösesszőke hajamhoz. Nem tudtam kiverni a fejemből, olyan
lennék, mint egy csíkos pálcanyalóka. De mégis, talán öregítene…
– Már veszem is fel a telefont, Chloé! – ordította Annette.
Felkaptam a festékes tubust, belegyömöszöltem a hátizsákomba
és feltéptem az ajtót.
A lépcsőn mentem, mint mindig. Az épület változhatott, de a szokásaim
soha. Onnantól kezdve, amikor először mentem óvodába,
megálltunk a lépcső tetején, anyám fogta a kezem, a másikon meg
átvetette a Sailor Moon hátizsákomat.
– Felkészülni, Chloé! – figyelmeztetett. – Egy, kettő, három….
Elkezdtünk a lépcsőn lefelé versenyezni, s ahogy a fokok inogva
siklottak bizonytalan lábunk alatt, fújtattunk és vihogtunk, elfeledtem
az első ovis nap miatt érzett minden félelmemet.
Az óvoda és az általános iskola első évei alatt tovább rohantunk
együtt a lépcsőn lefelé, aztán… hát… nem volt kivel lerohannom
a lépcsőn többé.
A lépcső alján egy pillanatra megálltam, megérintettem a nyakláncot
a pólóm alatt, aztán elhessegettem az emlékeket, felkaptam a
hátizsákomat és kisétáltam a lépcsőházból.
Miután anya meghalt, sokfelé költöztünk Buffalo környékén.
Apám luxuslakásokkal üzletelt, vagyis szerkezetkész épületekben

vette meg őket, majd eladta, mikor a munkát befejezték. Mivel az
idő nagy részében üzleti úton volt, a letelepedés nem volt fontos.
Neki legalábbis.
A ma reggeli lépcsőzés nem volt annyira remek ötlet. A gyomrom
eleve görcsbe rándult a félévi spanyol vizsga miatt. A legutóbbi
tesztet elrontottam, alig mentem át, mivel az egész hétvégét Bethnél
töltöttem ahelyett, hogy tanultam volna. A spanyol soha nem volt
az erősségem, de ha nem kapok legalább hármast, apának biztosan
szemet szúr és megkérdőjelezi, vajon mennyire volt okos választás
ez a művészeti suli.
Milos a járdaszegély mellett várt a kocsiban. Már két éve, két költözés
és három iskola óta ő volt a sofőröm. Ahogy beültem, megigazította
a tükröt az oldalamon. A reggeli nap fénye így is a szemembe
tűzött, de nem szóltam. A gyomrom is megnyugodott, ahogy az
ujjammal dörzsölni kezdtem a karfán lévő ismerős szakadást, és belélegeztem
a ventilátor fölött forgó légfrissítő mesterséges fenyőillatát.
– Láttam egy filmet tegnap este – mondta, ahogy a kocsit három
sávval beljebb kormányozta. – Olyat, ami neked is tetszene.
– Krimit?
– Nem. – összehúzta a szemöldökét, és az ajkait úgy mozgatta,
mintha a szóba jöhető kifejezéseket próbálgatná. – Akciós kalandfilmet.
Tudod, fegyverekkel, robbantásokkal. Igazi lelövöldözős film.
Nem szerettem Milos angolját kijavítani, de ő ragaszkodott hozzá.
– Inkább csak lövöldözős…
Felhúzta az egyik szemöldökét: – De ha valakit megölnek, lefelé
esik, nem?
Nevettem, majd egy ideig még filmekről beszélgettünk. Ez volt
a kedvenc témám.
Mikor Milosnak a diszpécser hívására kellett válaszolnia, oldalra
fordultam. Egy hosszú hajú fiú tűnt fel az üzletemberek tömegéből.
Régimódi műanyag uzsonnás dobozt vitt, rajta valami szuperhőssel.
Annyira lekötött, melyik figura is lehet, hogy nem is vettem
észre, merre tart, míg le nem ugrott a járdáról, épp a mi kocsink elé.
– Milos! – kiáltottam. – Vigyázz…!
Torkom szakadtából kiabáltam, ahogy a biztonsági öv a mellkasomba
vágott. A mögöttünk és az utána levő vezetők láncreakciót
indítva feküdtek rá a dudájukra.
– Mi az? – mondta Milos. – Chloé, mi a baj?
A kocsi orra felé néztem, és… semmit nem láttam. Csak az üres
sávot előttünk, a szembejövőben meg a Milosnak mutogató sofőröket.
– A-a-a… – ökölbe szorítottam a kezem, mintha az segítene a
fogalmazásban. Ha elakadsz, válassz másik utat, mondta mindig
a beszédtanárom. – Azt hiszem, láttam valami…
Lassan beszélj! Először gondold át a szavakat!
– Bocsánat. Azt hiszem, láttam valakit elénk ugrani.
Milos elindította a taxit. – Ez velem is néha megtörténik, főleg ha
elfordítom a fejem. Azt hiszem, látok valakit, mikor senki nincs ott.
Bólintottam. A hasam megint megfájdult.

 

Oldal: KELLEY ARMSTRONG-SÖTÉT ERŐ TRILÓGIA 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat