Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

 AZELŐTT 

Az Igéző lány
Azelőtt úgy hittem, hogy a városunk, mely az iszapos medrű Santee
folyó mellett, az isten háta mögött, Dél-Karolinában fekszik,
a semmi közepén terül el. Fülledt porfészekként tekintettem
rá, ahol soha semmi nem történik.
Meg voltam róla győződve, hogy itt nincs új a nap alatt, és ez így is
marad az örökkévalóságig.
A pletykás szomszédok holnap ugyanolyan bágyadtan ejtőznek
majd a veranda hintáján, ahogyan tették száz évvel ezelőtt; és a rekkenő
hőségben a jégkocka ugyanolyan gyorsan olvad el teájukban,
ahogyan azt már időtlen idők óta megszokhatták. A hagyományok
itt makacsul tartották magukat, lehetetlenség lett volna felkavarni
poshadt állóvizüket. Át- meg átszőtték tetteinket, sőt még a tétlenség
hosszú óráit is. Születés, esküvő, temetés, egyre ment: a metodisták
ugyanúgy énekeltek.
Vasárnap mindenki templomba igyekezett, hétfőn pedig bevásárolni
a település egyetlen élelmiszerboltjába, a Shop & Lopba. A hét
többi részét a semmittevés töltötte ki, meg persze némi pite, ha az
embernek megadatott a szerencse, hogy olyasvalaki szorgoskodott

lenysotetsegsor2.jpg

otthonában, mint Amma, családunk házvezetőnője és a megyei amatőr
sütőverseny állandó győztese. Az öreg, négyujjú Miss Monroe, a
tánctanár rendületlenül oktatta a cotillont; fehér kesztyűjének egyik
ujja üresen lifegett, miközben, nyomában tanítványaival, kecsesen
végigsuhant a parketten. Maybelline Sutter sem hagyott fel a fodrászattal
Tűzd és Tekerd nevű üzletében, annak ellenére, hogy a hetvenedik
születésnapja környékén majdnem teljesen megvakult, így
ha megszaladt a kezében a hajvágógép – és ez bizony gyakran előfordult!
–, a bűzös borz mintázatát idéző csíkot szántott pórul járt vendége
fejére. Carlton Eaton pedig – ha esett, ha fújt – nem mulasztotta
el kézbesítés előtt gondosan felbontani a leveleket. Ha valami
megrázót olvasott, személyesen közölte a címzettel; elvégre nem sokkal
elviselhetőbb a lesújtó hír, ha az ember a földijétől értesül róla?
Nem mindig lehetett eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz, de a város
minden porcikánkban áthatott minket; ismerte minden bűnünket,
titkunkat és szégyenünket. Valószínűleg nem szorul további
magyarázatra, hogy mi tartott itt majdnem mindenkit, illetve az
sem, hogy azon kevesek, akiknek mégiscsak sikerült elkerülniük innen,
miért vonakodtak visszatérni.
Mielőtt megismerkedtem Lenával, úgy terveztem, hogy amint leérettségizem
a Jacksonban, az utóbbi tábort fogom erősíteni; eltűnök
és vissza sem nézek.
Aztán beleszerettem az Igéző lányba, és az ő révén megtudtam,
hogy rozoga járdáink alatt egy másik világ húzódik, mely, rejtve
a Halandók szeme elől, mindig is egyszerre létezett a miénkkel.
A Lena által feltárt Gatlin rendkívül mozgalmas helynek bizonyult,
ahol egyre-másra történnek a lehetetlennek tűnő, természetfeletti
dolgok, melyek örökre megváltoztathatják – vagy éppen ki is olthatják
– az ember életét.

Miközben a mit sem sejtő városlakók szorgosan metszették házuk
előtt a rózsabokrokat, és finnyásan válogatták az út menti bódénál
a féregrágta barackot; különféle, páratlan képességekkel rendelkező
teremtmények, Fényhozók és Sötét Igézők vívták véget nem érő
harcukat. Voltaképp természetfeletti polgárháború zajlott, és semmi
remény nem mutatkozott, hogy bármelyik fél meglengeti a fehér
zászlót. Azt a Gatlint, mely Lenának otthont adott, Démonok
uralták, valamint egy átok, mely több mint száz éve nehezedett a
családjára. És minél közelebb kerültem a lányhoz, ez a másik világ
engem is annál jobban beszippantott.
Néhány hónapja még azt hittem, ebben a városban semmi sem
változik. Amikor megtudtam, hogy ez nem igaz, már visszakívántam
volna az unott eseménytelenséget.
Ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy az életem összefonódott
egy Igézőével, egyetlen szerettemet sem tudhattam biztonságban.
Lena azt hitte, a balsors csak az ő osztályrésze, de tévedett.
Az átok immár kettőnket sújtott.

 FEBR. 15. 

Örök Nyugodalom
Amma legjobb fekete kalapjának karimájáról eső csepeg. Lena
csupasz térdei a sírt szegélyező nedves agyagba süppednek.
Úgy érzem, mintha hátulról tűkkel szurkálnák a nyakamat; túl közel
állok Macon fajtájának több tagjához. Incubusokhoz. Olyan Démonokhoz,
akik alvó Halandók emlékeivel és álmaival táplálkoznak.
A hang, amellyel áttörnek az éjszaka sötétjén és eltűnnek napfelkelte
előtt, a világon semmihez nem hasonlítható. Hátborzongató
csapatot alkotnak, mint a varjak fekete serege, mely tökéletes összhangban
száll fel a villanyvezetékről.
Ez volt hát Macon temetése.
Úgy emlékszem minden részletre, mintha csak tegnap lett volna,
noha azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán megtörtént. A búcsúszertartások
már csak ilyen rejtélyesek. Ahogyan – feltételezem – maga
az élet is. Az ember fontos részleteket egy az egyben kizár, de véletlenszerű,
jelentéktelen momentumok újra és újra megelevenednek
előtte.
Amire élesen emlékszem: Ammára, ahogy felébreszt az éjszaka
közepén, és azt mondja, napfelkelte előtt oda kell érnünk az Örök

Nyugalom Kertjébe; Lenára, ahogy ott áll lesújtottan, összetörve,
és azt kívánja, bár pusztulna el az egész világ, ha már Macon nincsen;
és a sötétségre, mely az égboltra és a sírt körülállók egyik felére
borult, azokra, akik nem voltak emberek.
Mindvégig gyötört egy aggasztó gyanú; ott bujkált elmém egy
hátsó zugában a gondolat, hogy történt valami, amire nem tudok
visszaemlékezni. Lena születésnapja, a Tizenhatodik Hold óta igyekeztem
felidézni – egyelőre hasztalanul –, a komor éjszaka óta, amikor
Macon meghalt.
Csak azt tudtam, bármi is legyen, muszáj, hogy eszembe jusson!

A temetés hajnalán odakint még koromsötét volt, de néhány holdsugár
áttörte a felhőket, és bevilágított a nyitott ablakon. A szobám
kihűlt, de nem törődtem vele. A tragédia óta eltelt két éjszaka szándékosan
nyitva hagytam az ablakot, hátha Macon betér hozzám,
leül a forgószékemre, és elidőzik nálam egy kicsit.
Újra eszembe jutott az éjszaka, amikor megláttam, ahogy ott áll
a sötétben az ablakom előtt. Akkor tudtam meg, mi ő.
Gyanúmmal ellentétben nem vámpír volt, vagy egyéb mitológiai
lény egy könyv lapjairól, hanem igazi Démon. Dönthetett volna
úgy is, hogy vérrel táplálkozik, ehelyett azonban az álmaimat választotta.
Macon Melchizedek Ravenwood. Az itteniek az Öreg Ravenwoodként,
a város remetéjeként emlegették. Lena nagybátyja volt, és egyben
apja helyett apja.
Már öltözködtem a sötétben, amikor megéreztem, hogy nem vagyok
egyedül az elmémben.
Lena?

A lány, szokása szerint a lehető legközvetlenebb formában, tudatom
legmélyéből beszélt hozzám, áthidalva minden távolságot. Ez
volt a szavak nélküli érintkezési formánk, a Keltálás: az Igézők suttogó
nyelve, melyet ők már jóval azelőtt használtak, hogy én akár
csak gondolatként megfogantam. A szorongató szükség hozta létre
e bensőséges nyelvet azokban az időkben, amikor valaki pusztán a
mássága miatt máglyán végezhette. Mi ketten, mivel én Halandó
vagyok, elvileg nem lehettünk volna rá képesek; de valami megmagyarázhatatlan
oknál fogva mégis működött köztünk, ezért így beszéltük
meg mindazt, amit nem akartunk vagy nem lehetett hangosan
kimondani.
Nem megyek. Képtelen vagyok rá.
Felhagytam a nyakkendővel vívott küzdelemmel, és miközben
az ősrégi rugók megnyikordultak a súlyom alatt, visszaültem az
ágyra.
Muszáj jönnöd. Soha nem fogod megbocsátani magadnak, ha távol
maradsz.
Lena egy pillanatig hallgatott, majd tovább ellenkezett.
Nem tudhatod, milyen érzés.
De tudom.
És azzal felidéztem azt a napot, amikor én voltam az, aki félt
felkelni, félt felvenni az öltönyt, az imakör tagjaival elénekelni az
„Abide with me”-t,1 és a fényszórók gyászos menetének élén végighajtani
a városon át a temetőbe, elkísérni Anyát az utolsó útjára. Attól
féltem, hogy a halála mindezzel visszavonhatatlanul igazzá válik.
Elviselhetetlen volt a visszaemlékezés, mégis megnyitottam elmémet,
és betekintést engedtem Lenának.
1 Vallásos ének, írta Henry Francis Lyte 1847-ben – a ford.

Úgy érzed, menni sem tudsz, de nincs választási lehetőséged, mert
Amma karon fog és az autóhoz vezet, majd betuszkol a templomi padba,
keresztülvonszol a szánakozó tekintetek kereszttüzén. Hiába fáj minden
mozdulat, hiába sajog az egész tested, hiába ég valami kimondhatatlan
láztól. Emberek tűnnek fel előtted, rájuk meredsz. Motyognak
valamit, de nem hallod mit. Semmi mást nem hallasz a fejedben az
üvöltő hangon kívül. Így hát hagyod, hogy Amma karon fogjon és vezessen,
és végül túl leszel az egészen. Mert ha valaki azt mondja, kibírod,
akkor úgy is van.
A tenyerembe temettem az arcom.
Ethan…
Mondom, hogy végig tudod csinálni, Lena.
Öklömmel megdörzsöltem a szemem, és nedvességet éreztem.
Felkapcsoltam a lámpát, és a csupasz villanykörtébe néztem, kényszerítve
magam, hogy addig, míg el nem apadnak a könnyeim, ne
pislogjak.
Ethan, nagyon félek.
Itt vagyok, és veled is maradok.
Ennél többet egyelőre nem tudtam mondani, így tovább bajlódtam
a nyakkendőmmel, de közben, mintha csak ott ülne a szobámban,
végig éreztem Lena jelenlétét. A ház üresnek tűnt így, hogy Apa
nem volt itthon, de aztán meghallottam az előszoba felől Amma
motoszkálását.
A következő pillanatban házvezetőnőnk már az ajtóban állt, és a
legjobb kézitáskáját szorongatta. Sötét szeme az enyémet kereste, és
noha olyan apró termettel bírt, hogy alig ért a vállamig, óriásinak
tűnt. Ő volt sosem ismert nagymamáim helyett a nagymamám, és
most már anyám helyett anyám is.

Az üres székre meredtem az ablak mellett, ahová nincs még egy
éve, hogy kikészítette az öltönyömet, aztán kénytelen voltam vis�-
szafordulni és az olvasólámpám csupasz villanykörtéjébe bámulni.
Amma kinyújtotta a kezét, mire én átadtam a nyakkendőt. A jelek
szerint nem csak Lena tudott olvasni a gondolataimban.

A karomat kínáltam Ammának, és felkaptattunk az Örök Nyugalom
Kertjéhez vezető sáros emelkedőn. Az ég sötétbe borult, és az eső
már azelőtt rákezdett, hogy felértünk volna. Amma a legelegánsabb
fekete ruháját öltötte fel, hozzá széles karimájú, a fehér csipkeszalagot
leszámítva, szintén fekete kalapot, mely védte arcát az esőtől. Utóbbit,
tisztelete jeléül, a legszebb kámeájával tűzte meg hátul. Mindezt
láttam tavaly már áprilisban, akkor is ugyanígy éreztem kesztyűje
érintését a karomon. Akkor ő támogatott fel engem az emelkedőn,
most viszont aligha lehetett megállapítani, ki támogat kit.
Annak tudatában, miként vélekedtek Ravenwood lakójáról a
gatliniek, sehogy sem értettem, miért akart e különc figura mégis a
városi temetőben nyugodni. De Nagyi, azaz Lena nagymamája szerint
Macon szigorú rendelkezéseket hagyott hátra, hogy mindenképpen
ide temessék el. Már évekkel ezelőtt megváltotta magának
a sírhelyet. A rokonság nem igazán örült, de Nagyi a sarkára állt, és
ragaszkodott hozzá, hogy, becsületes déli családhoz méltóan, tartsák
tiszteletben az elhunyt kívánságát.
Lena? Ideértünk.
Tudom.
Éreztem, ahogy a hangom, mintha csak átöleltem volna, megnyugtatja.
Felnéztem a dombra, ahol ponyvát feszítettek ki a gyászolók
fölé. Úgy tűnt, minden olyan lesz, mint egy megszokott gatlini

temetés alkalmával – ez, tekintve, hogy Macont búcsúztattuk, fölöttébb
csúfondárosan hatott.
Még nem kelt fel a nap, így alig tudtam a távolban kivenni a sírok
körvonalát. Noha különböztek egymástól, egytől egyig roskatagnak
tűntek. A gyermekek nyughelyét jelző, parányi, ódon sírkövek
egyenetlen sorai, aztán a burjánzó növényzettel benőtt családi
kripták, majd a konföderációs katonák emléke előtt tisztelgő, apró
rézkeresztekkel díszített, omladozó fehér oszlopok. Jubal A. Early
tábornokot, akinek a szobra ott állt a városközpontban, letekintve a
róla elnevezett parkra, szintén ide temették.
Megkerültük néhány kevésbé ismert Moultrie családi parcelláját,
mely már oly régi volt, hogy a szélen álló magnóliafa sima törzse olyannyira
ránőtt a legmagasabb sírkőre, hogy nem lehetett megmondani,
hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Azt viszont
jól tudtam, hogy szent sírok ezek, tehát elértük a temető legrégebbi
részét. Anyától megtanultam, hogy az összes régi gatlini sírkőre az
elsőként felvésett szó mindig a „Szent”.
Ahogy közeledtünk, és a szemem hozzászokott a sötétséghez, már
tudtam, hová vezet a sáros, kavicsos ösvény. Eszembe jutott a füves
lejtő és a magnóliákkal szegélyezett kőpad. Megjelent előttem Apa,
ahogy ott ül, és képtelen megszólalni, megmozdulni. A lábaim nem
akartak engedelmeskedni, mert ők is rájöttek, amire én. Macon
nyughelyét mindössze egy magnóliafa választotta el Anya sírjától.
Kanyargós útjaink összefutnak.
Érzelgős sor volt ez egy még érzelgősebb versből, melyet Valentin-
napra írtam Lenának. De itt, a temetőben igazzá vált. Ugyan ki
gondolta volna, hogy a szüleink, azaz anyukám és a Lenához legközelebb
álló személy, egyszer egymás melletti sírban fognak nyugodni?

Amma megfogta a kezem, és Macon sírhelyéhez vezetett.
– Itt álljunk meg!
A sírt körülvevő, derékig érő fekete kerítésen belülre léptünk –
ilyesmi csak a leggazdagabb gatliniek nyughelyét szegélyezte. „Fehér
léckerítés”2, holtak számára átalakítva. Néha valóban fehér lécből
volt a kerítés, de ez most kovácsoltvasból készült. A nyikorgó
ajtó túlburjánzó pázsitra nyílt. Macon sírhelye, gazdájához hasonlóan,
egyéni jelleget öltött. Odabent a fekete ponyva alatt, a vésett
fekete koporsó mellett sorakozott Lena családja: Nagyi, Del
néni, Barclay bácsi, Reece, Ryan és Macon anyja, Arelia. Velük
szemközt hosszú, fekete köpönyeget viselő nők és férfiak csoportja
zsúfolódott össze, tisztes távolságban a koporsótól és a ponyvától
is. Ennek ellenére mind csontszárazak maradtak. Az elém táruló
kép templomi esküvőre emlékeztetett, ahol a padok közti átjáró
két oldalán ülve, bizalmatlanul méregetik egymást a menyas�-
szony és a vőlegény rokonai. A koporsónál, Lena mellett egy idős
férfi állt. Mi még éppen a ponyva alatt, a koporsó másik végénél találtunk
helyet. Amma egyre erősebben szorította a karomat, majd
előhúzta blúza alól az arany amulettet, melyet mindig magán viselt,
és az ujjai közt morzsolgatni kezdte. Házvezetőnőnk enyhén
szólva babonás volt, sőt, ennél jóval több: Látó. Hosszú leszármazási
vonallal dicsekedhetett, több nemzedéknyi női előddel, akik
tarot-kártyából olvastak, és kapcsolatot teremtettek a szellemvilággal.
Ammának mindenre volt egy amulettje vagy bábuja. Az, amelyik
a kezében volt, védelemre szolgált. Megszemléltem a szemközt
álló Incubusokat, és láttam, hogy az eső nyom nélkül gördül le a
vállukról. Csak remélni tudtam, hogy ők is azok közé tartoznak,
2 Amerikában a fehér kerítés („picket fence”) a birtokhatárt jelzi, és átvitt értelemben
a jómódú, középosztálybeli életre utal. – A ford.

akik álmokkal táplálkoznak. Próbáltam elfordítani a fejem, de nem
ment könnyen. Volt valami az Incubusokban, mely pók módjára
behálózta – mint bármely valamirevaló ragadozó – és foglyul ejtette
a Halandókat. Fekete szemük most a sötétségbe veszett, és
már-már el lehetett volna hinni, hogy csak egy csapat hétköznapi
embert látok. Néhányon közülük Macon öltözködési szokásait
figyeltem meg: ők sötét öltönyt viseltek, finom anyagú felöltővel.
Mások farmerben és bakancsban, hanyagul zsebre vágott kézzel
inkább emlékeztettek építőmunkásokra, akik hazafelé menet beugrottak
egy sörre. A velük levő nő feltehetően Succubus volt. Olvastam
e lényekről, leginkább képregényekben, de akkoriban úgy
gondoltam, hogy akárcsak a vérfarkasok, pusztán dajkamesékben
léteznek. Most megbizonyosodhattam tévedésemről, ugyanis egy
közülük – épp oly szárazon, mint férfitársai – itt áll előttem az
esőben.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 239
Tegnapi: 450
Heti: 689
Havi: 9 302
Össz.: 382 310

Látogatottság növelés
Oldal: KAMI GARCIA-MARGARETH STOHL-LENYŰGÖZŐ SÖTÉTSÉG/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »