A végzet ereklyéi 4. – Bukott angyalok városa.



Oldalszám: 392
Kötéstípus: kartonált (új)
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: City of Fallen Angels
Fordító: Kamper Gergely
Várható megjelenés: 2016. nyár
Termékkód: 7449

 

Első rész
Pusztító angyalok

Vannak sötétben bujkáló betegségek;
és vannak pusztító angyalok, akik anyagtalan köntösbe burkolózva
szállnak körülöttünk, s nem állnak szóba velünk;
nem láthatjuk őket, de érezzük erejüket, és elveszünk a kardjuk által.
Jeremy Taylor: Temetési beszéd

A gazda
– Csak kávét kérek.
A pincérnő felvonta kihúzott szemöldökét. – Enni nem is akarsz? – kérdezte.
Erős akcentusa volt, és sütött róla a csalódottság.
Simon Lewis ezt aligha róhatta fel neki; a nő nyilván komolyabb borravalóban
reménykedett, mint amit egyetlen kávé után kapni fog. Viszont nem
ő tehetett róla, hogy a vámpírok nem esznek. Néha azért így is előfordult,
hogy ételt rendelt, hogy megőrizze a hétköznapiság látszatát, ezen a kedd
estén azonban, amikor a Veselkában rajta kívül szinte senki nem volt, nem
tűnt érdemesnek strapálnia magát. – Csak a kávét kérem.
A pincérnő egy vállrándítással elvette előle a laminált menüt, és továbbállt,
hogy intézkedjen a kávé ügyében. Simon hátradőlt a kemény műanyag
széken, és körülnézett. A Kilencedik utca és a Második sugárút sarkán álló
Veselka volt az egyik kedvenc helye a Lower East Side-on. A régimódi étterem
falait fekete-fehér tapéta borította, és senki nem szólt rá az emberre, ha
egész nap bent üldögélt, feltéve, hogy félóránként rendelt egy kávét. Aztán
meg itt csinálták a legjobb vegetáriánus pirogot meg borscsot, de azok az
idők már elmúltak, amikor ezek körül forogtak a gondolatai.
Október közepe volt, és nemrég rakták fel a Halloween-dekorációt, ami
egy ingatag BORSCSOT VAGY CSALUNK! feliratból meg egy Borscsula
grófnak keresztelt vacak kartonvámpírból állt. Egyszer volt, hol nem volt,

Simon és Clary igen jól szórakoztak a béna díszítésen, de a fekete köpenyes
gróf a kamu vámpírfogakkal most már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek
Simon szemében.
A fiú az ablak felé pillantott. Csípős volt az este, és a szél úgy sodorta
magával a faleveleket a Második sugárúton, mint egy marék szétszórt konfettit.
Egy lány szedte a lábát odakint. Ballonkabátjának övét szorosra húzta
a derekán, hosszú fekete haja lobogott a szélben. Az emberek sorban utánafordultak,
ahogy elment mellettük. Annak idején Simon is megnézte magának
az ilyen lányokat, és szórakozottan azon gondolkodott, vajon hová
tarthatnak, és kivel találkoznak. Annyit azért biztosan tudott, hogy nem
hozzá hasonló fiúkkal.
Csakhogy ez a lány most éppen hozzá sietett. A bejárat fölött megcsörrent
a kis harang, ahogy kinyílt az ajtó, és Isabelle Lightwood lépett be az
étterembe. Amikor megpillantotta Simont, elmosolyodott, és felé indult.
Menet közben kibújt a kabátjából, és a szék támlájára terítette, mielőtt leült.
A kabát alatt „tipikus Isabelle-göncöt” viselt, ahogy Clary szokta nevezni az
ilyesmit: szűk bársonyszoknyájához neccharisnyát és csizmát húzott. A bal
bakancsának szárába egy kést tűzött, amiről Simon tudta, hogy csak ő látja.
Azért így is minden szem feléjük fordult, amikor a lány hátravetette a haját,
és letelepedett az asztal mögé. Akármit is viselt éppen, Isabelle úgy vonzotta
a tekinteteket, akár a tűzijáték.
A gyönyörű Isabelle Lightwood. Amikor Simon először találkozott vele,
úgy sejtette, sosem fog észrevenni egy magafajta fiút. Mint aztán kiderült,
nem is tévedett nagyot. Isabelle leginkább azokat a srácokat kedvelte, akiket
a szülei nem néztek jó szemmel, az ő világában ez pedig leginkább az Alvilágiakat
jelentette – tündéreket, vérfarkasokat meg vámpírokat. Simon a mai
napig csodálkozott rajta, hogy az elmúlt két hónapban randizgattak egymással,
még ha a kapcsolatuk ehhez hasonló ritka találkozásokra is korlátozódott,
és kénytelen volt azt is feltételezni, hogy ha nem változik vámpírrá,

hogy ha az egész élete nem vesz gyökeres fordulatot egyetlen pillanat alatt,
még ennyi sem történt volna közöttük.
Isabelle a füle mögé simította haját, és megvillantotta ragyogó mosolyát.
– Jól nézel ki.
Simon végignézett a tükörképén az étterem ablakának üvegében. Isabelle
hatása egyértelműen megmutatkozott a külsején, amióta randizni kezdtek.
A lány bőrzakóra cseréltette vele a kapucnis pulcsijait, az edzőcipők helyett
pedig márkás bakancsokat vetetett föl vele. Aminek mellékesen háromszáz
dollárba került párja. Simon azért továbbra is jellegzetes feliratos pólóit viselte
– erre éppen az volt írva, hogy AZ EGZISZTENCIALISTÁK ÉRTELMETLENÜL
CSINÁLJÁK –, de a farmerjának már nem volt szakadt
a térde meg a zsebe. Aztán meg a haját is úgy megnövesztette, hogy most az
arcába hullott, és teljesen eltakarta a homlokát, bár ez nem annyira Isabelle
ötlete volt, inkább a szükség hozta így.
Clary sokat heccelte az új külseje miatt, de hát ő mindent kellőképpen
röhejesnek talált Simon szerelmi életével kapcsolatban. Képtelen volt komolyan
venni, hogy a fiú Isabelle-lel jár. Persze azt szintúgy képtelen volt komolyan
venni, hogy Simon mindeközben egy másik barátjukkal, Maia Robertsszel
is randizik, aki történetesen vérfarkas. Azt meg aztán végképp hihetetlennek
találta, hogy Simon még egyik lánynak sem beszélt a másikról.
A fiú egyáltalán nem volt benne biztos, hogy történt a dolog. Maia szívesen
ment át hozzá, hogy játsszon az Xboxával – az elhagyatott rendőrőrsön,
ahol a farkasfalka élt, nem volt semmi ilyesmi –, aztán amikor harmadszor
vagy negyedszer járt ott, indulás előtt odahajolt, és nyomott egy puszit Simon
arcára. A fiúnak tetszett a dolog, és felhívta Claryt, hogy megkérdezze,
el kell-e mesélnie Isabelle-nek, mi történt. – Okoskodd ki végre, mi folyik
közted meg Isabelle között – felelte Clary –, aztán mondd el neki.
Ez aztán rossz tanácsnak bizonyult. Azóta eltelt egy hónap, és Simon
még mindig nem tudta biztosan, mi zajlik közte és Isabelle között, úgyhogy

inkább nem mondott semmit. Ráadásul, ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre
kínosabbnak az ötlet. Eddig sikerült mindent megoldania. Isabelle és Maia
nem igazán barátkozott egymással, és csak ritkán találkoztak – viszont úgy
állt a helyzet, hogy sajnos ez hamarosan megváltozik. Clary édesanyja és régi
barátja, Luke pár héten belül összeházasodik, az esküvőre pedig meghívták
Isabelle-t és Maiát is. Simon lényegesen kevésbé találta volna ijesztőnek, ha
egy rakás feldühödött vámpírvadász kergeti végig New York utcáin.
– Szóval – mondta Isabelle, kizökkentve Simont a gondolatmenetéből. –
Miért vagyunk itt, és nem a Takiban? Ott vért is kapnál.
Simon összerezzent a lány hangerejétől. Isabelle nem törődött a finomságokkal.
Szerencsére a jelek szerint senki nem figyelt oda rájuk, még a pincérnő
sem, aki időközben visszatért, lecsapott egy csésze kávét Simon elé, aztán
végigmérte Izzyt, és továbbállt anélkül, hogy felvette volna a rendelést.
– Tetszik itt – szólt a fiú. – Claryvel sokszor ültünk be ide, amikor még a
Tischbe járt. Nagyon jó a borscs meg a blini, ráadásul egész éjszaka nyitva van.
Isabelle oda sem figyelt a fiúra, csak csodálkozva nézett el mellette. – Az
meg mi?
Simon követte a lány tekintetét. – Az Borscsula gróf.
– Borscsula gróf ?
Simon vállat vont. – Halloween-dekoráció. Borscsula gróf a gyerekek
kedvéért van itt. Olyan, mint a Csokula grófos gabonapehely meg a Számherceg
a Szezám utcában. – Elvigyorodott Izzy értetlen tekintetét látva. –
Tudod, számolni tanítja a gyerekeket.
Isabelle a fejét rázta. – Van egy tévéműsor, amiben egy vámpír tanítja számolni
a gyerekeket?
– Amikor nézed, azért nem gáz – jegyezte meg Simon.
– Van némi mitológiai alapja az ilyesminek – mondta Isabelle, és máris
átváltott okoskodó Árnyvadász üzemmódba. – Egyes legendák megemlítik,
hogy a vámpírok a számolás megszállottjai, és ha valaki kiborít eléjük egy

csomó magot, abba kell hagyniuk, amit csinálnak, és kényszeresen meg kell
számolniuk. Ez persze semmivel sem áll közelebb az igazsághoz, mint a fokhagymás
szöveg. És miért tanítanának a vámpírok gyerekeket? A vámpírok
félelmetesek.
– Köszönöm – mondta Simon. – Ez egy vicc, Isabelle. Úgy néz ki, mint
Drakula, és szeret számolni. Tudod, mondjuk „Mit evett ma a herceg, gyerekek?
Egy csokis kekszet, két csokis kekszet, három csokis kekszet…”
Hideg áramlott be az utcáról, ahogy kinyílt az ajtó, és újabb vendég lépett
az étterembe. Isabelle megborzongott, és fekete selyemsáljáért nyúlt. – Nem
életszerű.
– Szerinted hogy kéne csinálni? „Mit evett ma a herceg, gyerekek? Egy
szerencsétlen földművest, két szerencsétlen földművest, három szerencsétlen
földművest…”
– Pszt! – Isabelle a nyakába kötötte a sálat, előrehajolt, és Simon csuklójára
tette a kezét. Nagy, sötét szeme hirtelen életre kelt, valahogy úgy, ahogy
csak akkor szokott, amikor démonokra vadászik, vagy amikor arra gondol,
hogy démonokra fog vadászni. – Nézz oda!
Simon követte a lány tekintetét. Két férfi állt egy üvegajtó előtt, ami mögött
polcok során péksütemények sorakoztak: vastag cukormázzal borított
fánkok, jó pár tányérnyi hókifli, meg krémmel töltött finomságok. A jelek
szerint egyik férfit sem érdekelte különösebben az étel. Mindketten alacsonyak
és fájdalmasan soványak voltak, de annyira, hogy az arccsontjuk pengeként
feszítette sápatag bőrüket. Mindegyiknek vékony szálú ősz haja volt,
halványszürke szeme, és övvel összefogott, földig érő, palaszínű ballonkabátot
viseltek.
– Na most – szólt Isabelle –, szerinted kik ezek?
Simon hunyorogva nézte a két férfit. Azok visszanéztek rá, pillák nélküli
szemük feneketlen lyukra emlékeztetett. – Leginkább gonosz kerti törpékre
hasonlítanak.

 

Oldal: VÉGZET EREKLYÉI-4-BUKOTT ANGYALOK VÁROSA-RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat