MEMOÁR.

PROLÓGUS

A nevem Susan Boyle. Másfél évvel ezelőttig – hacsak nem a
West Lothian megyei Blackburn nevezetű skót városka lakói
vagytok, ahol én az egész életemet éltem – aligha ismerhettetek.
Manapság azonban sok mindent hallani rólam: tényeket, találgatásokat,
légből kapott híreszteléseket; úgyhogy azért írom ezt a könyvet,
hogy a saját nézőpontomból meséljem el a történetemet. Remélem,
élvezettel forgatjátok majd.
Minden történet kezdődik valahol. Az enyém talán ott kezdődött,
amikor negyvenkilenc éve babakocsiba fektettek. Akárhányszor
csak anyám feltett egy lemezt, azt vette észre, hogy a lírai dalokra
lassan ringatózom, a sebesebb ütemekre pedig gyorsabban kalimpálok,
Vagy talán azzal a játék bendzsóval kezdődött minden,
amit kislány koromban vett nekem. A televízió előtt ültem vele, és
Paul McCartneyt utánoztam, amikor a Top of the Pops műsorában
a Beatles következett. De erre később még visszatérek.
Számotokra viszont alighanem 2009. április 11-ével kezdődött a
történetem, amikor először jelentem meg a televízióban, bár a valóságban
néhány hónappal azelőtt, január 21-én vették fel a Britain’s
Got Talent1, azaz a brit Csillag születik glasgow-i meghallgatását.

Nagy utat tettem meg azóta, de már az is nagy út volt, amelyik
a meghallgatásra vitt…
Álmatlan volt az éjszakám, az a végtelen fajta, amikor tudod,
hogy pihenned kellene, de csak hánykolódsz. A szíved remeg, és
aztán, mire végre elbóbiskolsz, már kelni is kell, és kapkodhatsz.
Kint még sötét volt, a fürdőszobámban hideg. Bármely más napon
nagy kísértés lett volna behunyni a szememet, befészkelni magam
a takarók melegébe, és alvást színlelni, csakhogy el kellett érnem
a buszt, és semmiképpen sem hagytam volna elúszni ezt a lehetőséget.
A fürdőszoba levegője olyan hideg volt, hogy a leheletem bepárásította
a tükröt. Mezítláb álltam a hideg linóleumon, igyekeztem
megszépíteni magamat. A hajam sosem engedelmeskedett, aznap
éppen szalmakalapnak nézett ki. Amikor hajszárítóval próbáltam
formára igazítani, kezdtem egy szőrgombócra emlékeztetni. Kintről
behallatszott az eső locsogása, szóval mindenképpen kendőt kellett
vennem, akár tetszik, akár nem.
De legalább a ruhám szép volt, még ha kissé túl ünnepélyes is
a reggel hat órához. Aranycsipke, arany szaténövvel, még az unokaöcsém
esküvőjére vettem az előző évben. A közeli városban, Livingstonban
találtam, és igen sokba került, de különleges alkalomra
készültem, és úgy véltem, jól nézek ki benne. Az esküvőn fehér
kabátkával, fehér cipővel viseltem, testszínű harisnyával, azonban
a meghallgatás reggelén, én nem tudom, mi ütött belém, de fekete
harisnyát húztam. Az ég szerelmére, Susan – aranyszín ruha fekete
harisnyával és fehér cipővel nem megy! De akkor még ezt nem
tudtam.
Benéztem a nappaliba, hogy elbúcsúzzak a cicámtól, Pebblestől,
ő azonban – nagyon helyesen – aludt a kályhánál. Mielőtt kiléptem

volna a házból, megérintettem a nyakamban az aranyláncot, amelyen
anyám jegygyűrűje függött. Amikor viselem, közel érzem őt
magamhoz.
– Hát akkor rajta! – mondtam ki, és becsuktam magam mögött
az ajtót.
Néha, amikor visszatekintek erre a pillanatra, úgy érzem, kellett
volna, hogy legyen valami jele, hogy az életem hamarosan megváltozik.
De épp ellenkezőleg: az esős, szürke hajnalban nem éreztem
semmi kecsegtetőt. Kifejezetten úgy tűnt, hogy a nap sem bújik
többé már elő.
Skóciának ezt a részét Vizesvölgynek2 nevezik, mert többet esik,
mint kellene. Néhányan úgy tartják, a következő generáció úszóhártyás
lábbal jön majd világra. Egy ilyen esős téli reggelen aligha a
hátul pántos, elöl nyitott fehér cipő a legalkalmasabb viselet – a víz
azonnal utat talált magának a lyukakon át.
Egy-két helyen égtek a lámpák a szomszédok emeleti szobáiban,
de még mindig túl korán volt ahhoz, hogy az emberek elkezdjék a
napot. Egy kutya, amely az egész éjjelt kint töltötte, reszketve bújt
meg az egyik bejárat esőtől csepegő menedékében. Néhányan éppen
indultak otthonról a reggeli műszakba menet, kabátgallérjuk
felhajtva, hónuk alatt ételhordó doboz. Ügyet sem vetettek rám,
ami jó is volt, mert tűsarkaimon imbolyogva nem voltam valami
fényes kedvemben.
Hát teljesen megbolondultam én? Ahogy végigsétáltam ugyanazon
az úton, amelyen iskolába jártam annak idején, sorra feltámadtak
a kétségeim. Egy mindennél nyomasztóbb kihívással

néztem szembe. Lelki füleimmel hallottam a testvéreim megjegyzéseit
még karácsonyról, amikor elmondtam nekik, hogy behívtak
a Csillag születik meghallgatására.
– Tudod te, mit művelnek ott a Csillag születik-ben? Majd kinevetnek!
Lehurrognak! Kifütyülnek! Képes leszel ezt elviselni?
– Ha kiállsz az arénába, meg kell ragadnod az esélyt, nem? – védekeztem.
– Jó ég! Ne menj oda! Ne azzal a Piers Morgannel!
– Ne is foglalkozzatok vele! – közöltem.
– Hát, ne lepődj meg, ha nem jutsz tovább!
– Köszönöm, hogy hisztek bennem! Csodálatosak vagytok!
Bár előttük kiálltam magamért, mégis az járt a fejemben: – Ó,
Istenem! Mit tettem?
Tócsákat és kátyúkat kerülgetve siettem előre. Egyfelől legszívesebben
visszafordultam volna szép, meleg otthonom biztonságába,
másfelől azonban kétségbeesve igyekeztem, le ne késsem a buszt.
Amikor kiértem a főútra, az már közelebb járt a megállóhoz, mint
én, és őrülten kellett rohannom, ami nem is olyan egyszerű fázós,
nedves lábakkal, hétcentis sarkakon dideregve. Az ajtók szusszanva
nyíltak ki, én pedig zihálva, kipirultan másztam fel; a hajam a kendő
alatt teljesen lelapult.
Nos – gondoltam, és hálás voltam az ülésnek, hogy végre belezuttyanhatok
–, immár nincs miért aggódnom.
A busz elvitt Blackburnből Glasgow-ba, ahol át kellett szállnom
egy másik járatra a Skót Kiállítási és Konferenciaközponthoz, amely
egy óriási komplexum a város közepén, a Clyde folyó mellett. Lassan
kezdett kialakulni a reggeli csúcsforgalom, a busz csak araszolgatott.
Hol az órámat néztem, hol az ablakon pislogtam kifele. Már
megpillantottam a távolban a konferenciaközpontot, de az ahelyett,

hogy közeledett volna, méterről méterre távolodott. Akkor ébredtem
rá, hogy rossz buszon ülök, és át kellett nyomakodnom a tömegen,
hogy le tudjak szállni. Felugrottam a következőre, ami érkezett,
csakhogy az is más irányba tartott.
Már kezdtem pánikba esni. – Nyugi, Susan! – ismételgettem.
A logikus dolog az lesz, ha leszállsz, átmész a túloldalra, és kivársz
egy buszt, ami az ellenkező irányba megy.
– Rengeteg idő van – erősködött a sofőr.
– Egyáltalán nincs!
– A világ nem fog felrobbanni.
– Maga alatt lehet, hogy nem, de nekem egy meghallgatásra kell
odaérnem!
Erre csak végigmért.
Még jó, hogy napijegyem volt, mert hat buszra szálltam fel aznap
reggel, mire megérkeztem!
Kint sorban állás fogadott, mellettem egy fiatal srác didergett rövid
ujjú ingben.
– Próbálkoztam az X-faktor-ban is, de nem jutottam sehová – panaszolta.
– Hát, sose bánd! – vigasztaltam. – Hátha itt jobban szerepelsz
majd.
Aztán kinyíltak az ajtók, és mindenki üdvrivalgásban tört ki. Bevonultunk;
egy hatalmas transzparens fogadott: Üdvözöljük a Csillag
születik-ben!
A levélben, amelyet a meghallgatásommal kapcsolatban kaptam,
9.30-as időpont szerepelt, és addigra végül oda is értem, a recepciós
lány azonban hiába olvasta át újra és újra a listáját, nem talált meg
a 9.30-asok között. Azt javasolta, hogy menjek haza, és jöjjek vis�-
sza később.

– És megint csináljam végig azt a rémálmot a buszokkal? – tiltakoztam.
– Ugye, viccel?
– Hát, a váróban kellene akkor leülnie – felelte, és aggodalmasan
nézett rám. – Megpróbáljuk beszorítani. De beletelhet egy kis időbe
– figyelmeztetett, amikor átadta a sorszámomat.
A stúdióépület ragyogóan világos volt, energiától és zajtól vibrált.
Emberek jöttek-mentek mindenütt, akár egy hatalmas cirkuszban:
tánccsoportok színes kosztümben, tollakkal, énekesek, gyerekek,
varázslók, macskák, kutyák, még nyulak is. Láttam síró embereket,
láttam kiabáló embereket, láttam veszekedő embereket, láttam
nevető embereket. Annyira sokan voltak! Én csak ücsörögtem a sarokban,
és a magam dolgával foglalkoztam. Meglehetősen félénk
és visszahúzódó személyiség vagyok, ha elhiszitek ezt nekem, de az
emberek meg-megszólítottak, és általában barátságosan közeledtek
felém. Jó volt vidám hangulatban fecserészni. Beszélgettem egy fehér
öltönyös, kedves férfival is, aki fura hangon énekelt. Azt hiszem,
bejutott az elődöntőbe.
Időnként szólítottak néhány előadót, hogy menjen be a meghallgatásra,
és a behívottak felsorakoztak. A feszültséget vágni lehetett,
és amíg bevonultak, csend ereszkedett ránk egy darabig. Aztán
egyesével mind visszatértek: az egyik sírt, a másik vicsorgott dühében,
a harmadik kiabált örömében. Felemelő érzés volt látni az Igeneket,
de ahogy az idő haladt, meg-megfordult a fejemben, hogy vajon
hány Igen áll rendelkezésre, és marad-e nekem is belőlük.
Minthogy nagyon korán indultam, és nem jutott eszembe, hogy
ennivalót is csomagoljak, rettenetesen megéheztem. A gyomrom
korgott, de azt mondtam magamnak, jobb lesz nyugton maradni,
hátha éppen én jövök. Nem kockáztathattam meg, hogy kimegyek
ételt keríteni, és éppen akkor szólítanak, amikor távol vagyok.

Ha továbbra is olvasnád Susan életrajzát, mert az ővé igen, a könyvesboltban megtalálod, vagy a Könyvmolyképző boltjában, a Westendben és azokban is, ahol nyitott űzletet.

 

Oldal: SUSAN BOYLE-AKINEK SZÜLETTEM/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat