FOLYTATÁS.

Sajnálom. Ez nem volt fair.
Kész van, Mr. Foley?
Justin Foley. Egy végzős. Hannah vele csókolózott először.
De ezt honnan tudom?
Justin, édes, tőled kaptam a legelső csókom. A te kezedet fogtam először.
De nem voltál több egy átlagos srácnál. És ezt nem azért mondom,
hogy bántsalak, nem azért. Csak volt benned valami, ami miatt a barátnőd
akartam lenni. A mai napig nem tudom pontosan, mi volt az.
De ott volt… és elképesztően erős volt.
Ezt te nem tudod, de két évvel ezelőtt, mikor még gólya voltam, te
pedig másodikos, mindenhová követtelek. A hatodik órámban a tanulmányi
irodában dolgoztam, úgyhogy mindenkit ismertem az óráidról.
Még az órarendedet is lemásoltam, biztos vagyok benne, hogy megvan
még valahol. És mikor átnézik a holmimat, talán eldobják, arra gondolva,
hogy egy elsős fellángolásnak nincs jelentősége. Vagy talán mégis
van?
Számomra, igen, van. Visszamentem egészen hozzád, hogy bevezetést
találjak a történethez. És tényleg itt kezdődött.
Szóval hol vagyok én a listán, ezek között a történetek között?
Második? Harmadik? Rosszabb lesz, ahogy folytatódik? Azt mondta,
a szerencsés tizenharmadik elviheti a szalagokat a pokolba.
Amikor végighallgattad ezeket a felvételeket, Justin, remélem, megérted,
milyen szerepet játszottál mindebben. Mert ez most talán csak
apróságnak tűnik, de számít. A végén minden számít.
Árulás. Ez az egyik legrosszabb érzés.
Tudom, hogy nem szándékosan hagytál cserben. Tulajdonképpen a
többségeteknek, akik ezt hallgatjátok, talán fogalma sem volt róla, mit
csinál… hogy igazából mit csinál.
Én mit tettem, Hannah? Mert őszintén, nekem fogalmam sincs.

Az az éjszaka, ha arról van szó, amire gondolok, ugyanolyan furcsa
volt nekem is, mint neked. Vagy talán furcsább, mivel még mindig
nem tudom, mi a fene történt.
Az első piros csillag a C-4. Tedd az ujjad a C-re, aztán húzd lefelé,
egészen a 4-ig! Pont úgy, mint a torpedóban. Mikor ezzel a kazettával
végeztél, menj el oda! Csak egy kis ideig laktunk abban a házban, azon
a nyáron, mielőtt elsős lettem, de itt éltünk, mikor a városba költöztünk.
És itt láttalak először, Justin. Talán emlékszel. Szerelmes voltál a
barátnőmbe, Katbe. Tanévkezdésig még két hónap volt, és Kat volt az
egyetlen, akit ismertem, mert a szomszédban lakott. Azt mondta, előző
évben teljesen rámásztál. Nem szó szerint, csak bámultad, és véletlenül
mindig beleütköztél a hallban.
Gondolom, azok véletlenek voltak, ugye?
Kat azt mondta, hogy az évzáró bálon végre összeszedted magad,
és többet is tettél, mint csak bámultad, és nekiütköztél. Minden lassú
számra együtt táncoltatok. És azt mondta nekem, hamarosan meg
fogja engedni, hogy megcsókold. Élete legelső csókja. Micsoda megtiszteltetés!
A történetek biztos rosszul végződnek. Nagyon rosszul. Ez az
egyetlen oka, hogy a kazetták kézről kézre járnak. Mindenki fél.
Miért akarnál nyilvánosságra hozni egy csomó kazettát, ami téged
hibáztat egy öngyilkosságért? Nem akarnád. De Hannah azt akarja,
hogy mi, akik a listán vagyunk, meghallgassuk a mondanivalóját. És
mi tesszük, amit mond, továbbadjuk a szalagokat, ha másért nem,
akkor azért, hogy távol tartsuk őket azoktól az emberektől, akik nincsenek
a listán.
„A lista”. Úgy hangzik, mint egy titkos klub. Egy zártkörű klub.
És valamilyen oknál fogva tagja vagyok.

Szerettem volna látni, hogy nézel ki, Justin, úgyhogy felhívtunk tőlünk,
hogy gyere oda. Azért tőlünk, mert Kat nem akarta, hogy megtudd,
hol lakik…, vagyis még nem…, annak ellenére, hogy az ő házuk
épp a szomszédban volt.
Valamilyen labdajátékot játszottatok, nem tudom, hogy kosárlabda
volt-e, baseball, vagy mi, de csak később tudtatok jönni. Szóval vártunk.
Kosárlabda. Sokan játszottunk azon a nyáron, azt remélve, hogy
beválasztanak az egyetemi edzőcsapatba. Justinra, bár csak másodéves
volt, várt egy hely az egyetemen. Sokan játszottunk vele, abban
a reményben, hogy tanulunk tőle valamit a nyáron. És sokan tanultunk
is.
Míg mások, sajnos, nem.
Az utcára néző ablakban ültünk, órákig beszélgettünk, amikor hirtelen
megláttuk, hogy te és egy barátod – szia, Zach! – közeledtek az
utcán.
Zach? Zach Dempsey? Az egyetlen alkalom, amikor együtt láttam
őket, akkor is csak futólag, azon az éjszakán volt, mikor először
találkoztam Hannah-val.
A régi házunk előtt két utca keresztezte egymást, mint egy fordított
T betű, így az út közepén sétáltatok felénk.

II
Egy pillanat. Egy pillanat, gondolkodnom kell.
Egy cseppnyi odaszáradt narancssárga festéket kapargatok a munkapadon.
Miért hallgatom én ezt? Vagyis, miért teszem ki magam
ennek? Miért nem veszem ki a kazettát a magnóból, és miért nem
dobom az egész dobozt a kukába?
Nehezen nyelek. Könnyek égetik a szemem.

Mert ez Hannah hangja. Egy hang, amiről azt hittem, soha többé
nem fogom hallani. Nem tudom kidobni.
És a szabályok miatt. Ránézek a pelenka alá rejtett cipősdobozra.
Hannah azt mondta, lemásolta a kazettákat. De mi van, ha mégsem?
Talán ha megszakad a lánc, ha nem adom tovább a szalagokat, ennyi
volt, vége. Semmi sem történik.
De mi van akkor, ha van valami ezeken a kazettákon, ami árthat
nekem? Mi van akkor, ha ez nem trükk? Akkor a másolatok nyilvánosságra
kerülnek. Ezt mondta. És mindenki hallani fogja.
A festékcsepp úgy válik le az asztalról, mint var a bőrről.
Ki merné kipróbálni, hogy blöfföl-e?

Az árok mellett álltál, egyik lábad már a füvön volt. Apám egész
reggel locsolt, úgyhogy nedves volt a fű, megcsúsztál, és elestél. Zach az
ablakot bámulta, próbálta jobban megnézni Kat új barátnőjét – engem
–, megbotlott benned, és pont melléd esett, a járdára.
Arrébb lökted, és felálltál. Aztán ő is felállt, egymásra néztetek, nem
tudva, mit tegyetek. És hogy döntöttetek? Elfutottatok, míg Kat és én
az ablakban hülyére röhögtük magunkat.
Emlékszem erre, Kat nagyon viccesnek találta. A búcsúpartiján
mesélte el nekem azon a nyáron.
A partin, ahol először láttam Hannah Bakert.
Istenem! Azt gondoltam, nagyon szép. És ami igazán megfogott,
hogy új volt a városban. Az ellenkező nem közelében, különösen akkoriban,
olyan voltam, mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre,
még egy kiscserkész is lekörözött. De mellette én lehettem az új, tökéletesített
elsős, Clay Jensen.

Kat iskolakezdés előtt elköltözött, és én beleszerettem a fiúba, akit
itthagyott. És nem telt el sok idő, míg az a fiú elkezdett érdeklődni
irántam. Ami talán annak köszönhető, hogy mindig a közelében
voltam.
Nem volt közös óránk, de legalább az első, negyedik és ötödik óráink
egymáshoz közeli termekben voltak. Na jó, hát az ötödik óra egy
kicsit necces volt, és volt, hogy csak akkor értem oda, amikor már
elmentél, de az első és a negyedik óránk legalább ugyanazon a folyosón
volt.
Kat buliján mindenki az udvarban lógott, annak ellenére, hogy hideg
volt. Talán az volt a leghidegebb éjszaka azon a nyáron. És persze
elfelejtettem magammal vinni a kabátomat.
Egy idő után eljutottam odáig, hogy rádköszöntem. És még egy kis
idő elteltével sikerült viszonoznod a köszönést. Aztán egy nap elmentem
melletted anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Tudtam, hogy nem
fogod érteni, és ebből indult a legelső beszélgetésünk.
Na jó, ez nem igaz. Azért hagytam otthon a kabátomat, mert azt
akartam, hogy mindenki lássa az új ingemet.
Milyen hülye voltam!
– Hé – mondtad –, nem fogsz köszönni?
Elmosolyodtam, vettem egy mély lélegzetet, és megfordultam. – Miért
kellene?
– Mert mindig köszönsz.
Megkérdeztem, miért gondolod, hogy ilyen jól ismersz. Azt mondtam,
lehet, hogy semmit nem tudsz rólam.
Kat partiján, mikor először beszélgettem Hannah Bakerrel, lehajoltam,
hogy bekössem a cipőmet. És nem sikerült. Nem tudtam
megkötni a hülye cipőfűzőt, mert az ujjaim megdermedtek a hidegtől.

Hannah becsületére legyen mondva, felajánlotta, hogy megköti
nekem. Persze, nem hagytam. Ehelyett megvártam, hogy Zach félbeszakítsa
a kínos társalgást, aztán besurrantam, hogy folyó víz alatt
kiolvasszam az ujjaimat.
Milyen zavarba ejtő!
Korábban, mikor megkérdeztem anyukámat, hogy hívjam fel magamra
egy srác figyelmét, azt mondta: „Légy nehezen kapható!” Tehát
ezt csináltam. És elég jól működött. Elkezdtél a termek közelében lógni,
ahol óráim voltak.
Úgy tűnt, mintha hetek teltek volna el, mire elkérted a számomat.
De tudtam, hogy végül megteszed, úgyhogy gyakoroltam, ahogy hangosan
kimondom. Teljesen nyugodtan és magabiztosan, mintha nem
igazán érdekelne. Mintha naponta százszor lediktálnám.
Igen, a régi iskolámban elkérték a fiúk a számomat. De itt, az új
iskolában, te voltál az első.
Nem, ez nem igaz. De te voltál az első, aki tényleg megkapta.
Nem azért, mert korábban nem akartam. Csak óvatos voltam. Új
város. Új iskola. És ez alkalommal figyelni fogok arra, milyennek látnak
a többiek. Végül is, hányszor kapunk második esélyt?
Előtted, Justin, akárki kérte, mindig jó számokat mondtam, de az
utolsóhoz érve megijedtem, és elrontottam… valami szándékos véletlen
folytán.
Az ölembe veszem a hátizsákom, és kicipzározom a legnagyobb
zsebét.
Kezdtem nagyon izgulni, ahogy néztem, hogy leírod a számomat,
de szerencsére te túl ideges voltál, hogy ezt észrevedd. Mikor végre kinyögtem
az utolsó számot – a jót! –, egy nagyot mosolyogtam.
Közben a kezed annyira remegett, hogy azt gondoltam, el fogod rontani.
És én nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.

Kiveszem Hannah térképét, és széthajtogatom az asztalon.
Rámutattam arra a számra, amit épp írtál. – Annak hetesnek kéne
lennie – mondtam.
– Az egy hetes.
Egy fából készült vonalzóval kisimítom a gyűrődéseket.
– Hát akkor jó, ha te tudod, hogy az hetes.
– Én tudom – mondtad. De aztán áthúztad, és írtál egy még
remegősebb hetest.
A tenyerembe húztam a ruhám ujját, és majdnem odanyúltam a
homlokodhoz, hogy letöröljem róla az izzadságot… anyám csinált volna
ilyet. De hála az égnek, én nem. Soha többé nem kérted volna el egy
lánytól sem a telefonszámát.
A garázsajtó másik oldaláról anya hív. Lehalkítom a magnót, készen
arra, hogy kikapcsoljam, ha kinyílik az ajtó.
– Tessék?
Mire hazaértem, már hívtál. Kétszer.
– Dolgozz csak tovább – mondja anya –, de szeretném tudni,
hogy velünk vacsorázol-e.
Anyám megkérdezte, ki vagy, és én azt mondtam, van egy közös
óránk. Valószínűleg csak a háziról akarsz kérdezni. Ő azt válaszolta, te
is pontosan ezt mondtad neki.
Ránézek az első piros csillagra. C-4. Tudom, hol van. De elmenjek
oda?
Nem tudtam elhinni. Justin, hazudtál az anyámnak.
Szóval, miért tett ez engem olyan boldoggá?
– Nem – mondom –, elmegyek a barátomhoz. A házija miatt.
Mert ugyanazt hazudtuk. Ez egy jel volt.
– Rendben – mondja anya –, hagyok valamit a hűtőben, és később
majd megmelegíted.

Anya megkérdezte, milyen közös óránk van, én azt mondtam, matek,
ami nem volt teljes hazugság. Mindketten tanultunk matekot.
Csak nem együtt. És nem ugyanolyat.
– Jó – mondta anya. – Ő is ezt mondta.
Azzal vádoltam, hogy nem bízik meg a saját lányában, kikaptam a
cetlit a kezéből, amire felírta a számod, és felrohantam az emeletre.
Odamegyek. Ahol az első csillag van. De előtte, mikor lejár ez az
oldal, elmegyek Tonyhoz.
Tony soha nem cserélte ki az autójában a rádiót CD-lejátszósra,
úgyhogy az még mindig lejátszik kazettát is. Azt mondja, így ő határozza
meg, milyen zene szóljon. Ha elvisz valakit valahová, és az hozza
a saját albumát, nem lesz jó. „Nem kompatibilis”, ezt mondja nekik.
Mikor felvetted a telefont, azt mondtam: – Justin? Itt Hannah.
Anyukám azt mondta, van egy matematikai problémád.
Tonynak egy régi Mustangja van, amit a bátyja passzolt át neki,
aki az apjától kapta, aki valószínűleg szintén az apjától kapta. Az iskolában
kevés ahhoz fogható szerelem van, amit Tony érez a kocsija
iránt. Több lány dobta őt az autó iránt érzett féltékenységből, mint
ahányan engem szájon csókoltak.
Zavarban voltál, de végül is tudtad, hogy hazudtál az anyámnak, és
mint egy jó fiú, bocsánatot kértél.
Bár Tony nem közeli barátom, voltak már közös feladataink, így
tudom, hol lakik. És a legfontosabb, hogy van egy régi walkmanje,
ami kazettákat játszik le. Sárga, vékony fülhallgatója van, és biztosan
kölcsönadja. Magammal viszek néhány szalagot, és meghallgatom
őket, míg körbejárom a környéket, ahol régebben Hannah élt, és ami
csak pár háztömbnyire van Tonyéktól.
– Szóval, Justin, mi az a számtani probléma? – kérdeztem. Ilyen
könnyen nem szabadulsz.

Vagy elviszem a kazettákat máshová, ahol nem zavar senki. Mert
itt nem hallgathatom meg őket. Nem mintha anya vagy apa felismerné
Hannah hangját, de térre van szükségem. Térre, hogy lélegzethez
juthassak.
Te nem hagytad magad. Azt mondtad, hogy az A vonat délután
háromnegyed négykor hagyja el a házadat, a B vonat tíz perccel később
indul az én házamtól.
Nem láthattad, Justin, de tényleg jelentkeztem, mintha nem is az
ágyamon, hanem az iskolapadban ülnék.
– Engem szólítson, Mr. Foley, engem szólítson! – mondtam. – Én
tudom a választ.
Amikor kimondtad a nevem: – Igen, Miss Baker? –, az anyám légynehezen-
kapható-szabályát kihajítottam az ablakon. Azt mondtam, hogy
a két vonat az Eisenhower parkban találkozik a rakétás csúszdánál.
Mit látott benne Hannah? Erre sosem jöttem rá. Még ő is elismeri,
hogy nem értette, miért tetszett neki. De ahhoz képest, hogy egy
átlagos külsejű srác, nagyon sok lány odavan érte.
Persze, magas. És talán érdekesnek találják. Mindig kibámul az ablakon,
mereng valamin.
Hosszú szünet a vonal másik végén, Justin. Úgy értem, hooooooooosszú
szünet.
– Szóval mikor találkoznak a vonatok? – kérdezted.
– Tizenöt perc múlva – mondtam.
Azt mondtad, tizenöt perc rémesen kevésnek tűnik két olyan vonatnak,
ami teljes sebességgel halad.
Húha, lassíts, Hannah.
Tudom, mit gondoltok. Hannah Baker egy ribanc.
Hoppá. Figyeltétek? Jelen időben mondtam. Ezt többé már nem tehetem.

Elhallgat.
Közelebb húzom a sámlit a munkapadhoz. A lejátszóban a füstös
műanyag ablak mögé rejtett orsócskák tovább pörgetik a szalagot.
Finom sípolás hallatszik a hangszórókból. Lágy, nyugodt morajlás.
Mire gondol? Abban a pillanatban be van csukva a szeme? Sír?
Ujja a Stop gombon, azt remélve, hogy lesz elég ereje, hogy lenyomja?
Mit csinál? Nem hallom!
Nem.
Dühös a hangja. Szinte remeg.
Hannah Baker nem ribanc, és soha nem is volt az. Így felvetődik a
kérdés: mit hallottatok?
Egész egyszerűen egy csókot akartam. Csak egy gólya voltam, akit
még soha nem csókoltak meg. Soha. De tetszett egy fiú, én is tetszettem
neki, és meg akartam csókolni. Ennyi a sztori – a teljes sztori –, csak
ennyi.
Mi volt a másik sztori? Mert én tényleg hallottam valamit.
Mielőtt találkoztunk a parkban, néhány éjszakán keresztül ugyanazt
álmodtam. Pontosan ugyanazt. Elejétől a végéig. És most szórakoztatásotokra
elmondom.
De először egy kis háttér.
A régi városomban volt egy park, ami részben hasonlított az
Eisenhower parkhoz. Mindkettőben volt rakéta. Biztos, hogy ugyanaz
a cég készítette őket, mert egyformák voltak. Piros orr mutat az ég
felé, az orrból fémrudak vezetnek végig a zöld szárnyakig, amik a föld
felett tartják az űrhajót. Az orr és a szárnyak között három peron van,
három létrával összekötve. A legfelső szinten van egy kormánykerék, a
középsőről egy csúszda vezet le a játszótérre.

Ha továbbra is olvasnád Jay Asher történetét, a könyvesboltokban megtalálod, azon bevásárlóközpontban is, ahol a kiadó üzletet nyitott.
A jó hír az, megfilmesitették.

Oldal: JAY ASHER-TIZENHÁROM OKOM VOLT/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat