Folytatás.

Mire emlékszünk egy emberrel kapcsolatban? Mire emlékszel
anyával kapcsolatban?
Amióta megtudtad, hogy anya eltűnt, semmire sem tudsz rendesen
koncentrálni, mert egyfolytában ostromolnak a váratlanul felfelbukkanó
gondolatok. Meg a bánat, ami elválaszthatatlan kísérője
ezeknek az emlékeknek. Annak idején, pár nappal azelőtt, hogy a
szülővárosodból felköltöztél a nagyvárosba, anya elvitt téged a piacra,
egy ruhaboltba. Kiválasztottál egy egyszerű ruhát, mire ő feltartott
egy másikat, aminek fodrok szegélyezték a pántját meg az alját.
– Mit szólsz ehhez?
– Nem – toltad el magadtól.
– Miért nem? Próbáld csak fel!
Anya, aki akkor még fiatal volt, nagyra nyitotta a szemét a csodálkozástól.
A fodros ruha fényévekre volt a piszkos törülközőtől, amit
anya a feje köré szokott tekerni, és amit azért viselt, akárcsak a többi
parasztasszony, hogy valami felszívja az izzadságot a homlokáról
munka közben.
– Gyerekes.
– Az lenne? – kérdezte anya, de közben úgy vizsgálgatta a ruhát,
mintha soha többé nem akarná visszatenni. – Én felpróbálnám a
helyedben.
Hozzátetted, hogy még csak nem is a te stílusod, mert rosszul
érezted magad, amiért gyerekesnek nevezted a ruhát.
– Nem, nekem tetszenek ezek a ruhák, csak éppen soha nem
hordhattam ilyet – felelte anya.
Fel kellett volna próbálnom azt a ruhát. Leguggolsz oda, ahol valószínűleg
anya is kuporgott. Pár nappal azután, hogy kiharcoltad
magadnak azt az egyszerű ruhát, ugyanerre az állomásra érkeztél

meg anyával. Erősen fogta a kezed; úgy tört utat az emberáradatban,
hogy az még a tekintélyesen fölétek magasodó épületeket is
elbátortalanította volna. Aztán keresztülvágott a téren, hogy az
óratorony tövében megvárja Hjongcsolt. Hogy tűnhet el egy ilyen
ember? Amikor a metró fényszórói felvillannak az állomáson, az
emberek előrerohannak, gyors oldalpillantást vetve rád, amint ott
kuporogsz a kövezeten. Talán még haragszanak is rád, amiért útban
vagy.
Amikor édesanyád keze elszakadt apádétól, te éppen Kínában voltál.
A Pekingi Könyvvásáron jártál az írótársaiddal. Éppen a könyved
kínai fordítását lapozgattad az egyik standnál, amikor az édesanyád
elveszett a Szöul pályaudvarnál.
– Apa, miért nem fogtatok egy taxit? Ez nem történt volna meg,
ha nem metróval mentek!
Apa azt mondta, arra gondolt, minek menjenek taxival, amikor a
pályaudvar közvetlen összeköttetésben áll a metróállomással. Ha valami
történik – főleg, ha valami rossz dolog –, az ember többször is
újraél
bizonyos pillanatokat. Pillanatokat, amelyekről azt gondolja:
nem kellett volna megtennem. Amikor apa közölte a testvéreiddel,
hogy anyával egyedül is eltalálnak Hjongcsolhoz, miért egyeztek
bele a testvéreid, holott máskor nem szoktak? Amikor a szüleitek
látogatóba jöttek, valaki mindig kiment eléjük a Szöul pályaudvarra
vagy a buszpályaudvarra. Mi késztette arra apát, aki mindig valamelyik
családtaggal vagy taxival szokott utazni a városban, hogy
aznap a metró mellett döntsön? Apa és anya futott a metróhoz,
amely éppen akkor érkezett be a megállóba. Apa felszállt, de amikor
hátranézett, anya nem volt ott. Szerencsétlenségükre szombat
délután volt, csúcsforgalom. A tömeg elsodorta anyát apa mellől, és

mire anya összeszedte magát, a metró már elindult. Anya táskája
apánál volt. Vagyis amikor anya egyedül maradt a metróállomáson,
minden nélkül, te éppen elhagytad a könyvvásárt, és elindultál a
Tienanmen
tér felé. Ez volt a harmadik látogatásod Pekingben, de
még egyszer sem tetted be a lábad a Tienanmen térre, csak buszból
vagy kocsiból láttad. A csoportotokat kalauzoló diák felajánlotta,
hogy vacsora előtt még elvisz benneteket a térre, és a csoport örült
az ötletnek. Mit csinálhatott édesanyád egyedül a Szöul pályaudvaron,
amikor ti kiszálltatok a taxiból a Tiltott Város előtt? A csoport
belépett a Tiltott Városba, de rögtön ki is fordult onnan. Az épület
csak részben volt nyitva, mert éppen felújították, és már közeledett a
zárás ideje. Egész Pekinget tatarozták, hogy felkészítsék a következő
évi olimpiára. Eszedbe jutott egy jelenet Az utolsó császárból, amelyben
az idős Pu Ji visszatér a Tiltott Városba, gyerekkori otthonába,
és megmutatja egy fiatal fiúnak a dobozt, amit még régen rejtett el
a trónszékbe. Amikor leveszi a doboz fedelét, a tücsök, amit gyerekként
tett bele, még életben van.
Amikor elindultatok a Tienanmen tér felé, az édesanyád vajon
elveszetten állt a lökdösődő tömeg közepén? Vajon arra várt, hogy
valaki érte jön? A Tiltott Várost és a Tienanmen teret összekötő út
is felújítás alatt állt. Jól lehetett látni a teret, de csak egy tekervényes
labirintuson keresztül lehetett eljutni oda. Miközben a Tienanmen
tér fölött lebegő sárkányokat figyelted, édesanyád talán kétségbeesetten
rogyott össze a folyosón, a nevedet kiáltozva. Miközben nézted,
hogyan nyílnak ki a Tienanmen tér acélkapui, hogy egy szakasznyi
rendőr magasra emelt lábbal átmasírozhasson rajta, és félárbocra
engedje az öt csillaggal díszített vörös nemzeti lobogót, az édesanyád
talán a Szöul pályaudvar labirintusában bolyongott. Tudod, hogy ez
az igazság, mert erről számoltak be azok, akik a kérdéses időben a

pályaudvaron voltak. Azt mondták, láttak egy idős hölgyet, aki nagyon
lassan vonszolta magát, és időnként leült a kőre, vagy gyámoltalanul
álldogált a mozgólépcsőknél. Volt, aki szerint az idős hölgy
sokáig üldögélt a pályaudvaron, aztán felszállt egy beérkező metrószerelvényre.
Néhány órával azután, hogy az édesanyád eltűnt, a csoportoddal
taxiba szálltatok, hogy végighajtsatok
az éjszakai városon
a kivilágított, nyüzsgő Snack utcáig, ahol a vörös lámpák alatt összebújva
megkóstoltátok az ötvenhat
fokos kínai pálinkát, és tűzforró,
csiliolajban
párolt rákot ettetek.
Apa leszállt a következő megállónál, és visszament a Szöul pályaudvarra,
de anya már nem volt ott.
– Hogy tévedhetett el ennyire csak azért, mert nem ugyanarra a
metróra szállt fel? Minden ki van írva. Anya tudja, hogyan kell telefonálni.
Felhívhatott volna minket egy telefonfülkéből.
A sógornőd meg volt győződve róla, hogy valami történt; nem
fért a fejébe, miért nem talált el anya a saját fiához, csak azért, mert
nem ugyanazzal a szerelvénnyel utazott, mint apa. Valami történt
anyával. Ez egy olyan ember véleménye volt, aki szeretett öregas�-
szonyként tekinteni anyára.
Amikor azt mondtad:
– Anya is eltévedhet –, a sógornőd döbbenten meresztgette a szemét.
– Tudod, milyen anya mostanában – magyaráztad, mire a sógornőd
grimaszolni kezdett, mintha nem értené, miről beszélsz. De
a családod tudta, milyen anya mostanában. És azt is tudta, nem
biztos, hogy megtaláljátok.

Mikor is jöttél rá, hogy anya nem tud olvasni?
Az volt az első leveled, amit anya diktált Hjongcsolnak, nem sokkal
azután, hogy a testvéred a városba költözött. Hjongcsol annak a
kisvárosnak a gimnáziumában érettségizett, ahol mindnyájan születtetek,
egy évig készült a köztisztviselői vizsgára, aztán a városba
ment, hogy teljesítse az első megbízatását. Ez volt az első alkalom,
hogy anyának el kellett válnia az egyik gyermekétől. Akkoriban a
családnak még nem volt telefonja, ezért csak levélben lehetett kommunikálni.
Hjongcsol levelei öles betűkkel íródtak. Édesanyád ösztönösen
megérezte, mikor érkezik levél Hjongcsoltól. A postás délelőtt
tizenegy óra körül jött, biciklijéről nagy táska lógott le. Azokon
a napokon, amikor levél érkezett Hjongcsoltól, anya bejött a
mezőről – vagy a patakról, ahol a szennyest mosta –, hogy személyesen
vehesse át a postástól a levelet. Aztán megvárta, amíg hazaérsz
az iskolából, a hátsó tornácra vezetett, és előhúzta Hjongcsol levelét.
– Olvasd fel! – mondta.
Hjongcsol levelei mindig így kezdődtek: „Drága Édesanyám!”
Mintha könyvből tanult volna meg levelet írni, Hjongcsol először
a család hogyléte felől érdeklődött, aztán közölte, hogy ő jól van.
Azt írta, hogy apa unokafivérének feleségéhez hordja a szennyesét,
aki hetente egyszer kimossa a ruháit, ahogy anya kérte. Beszámolt
róla, hogy van mit ennie, és hogy sikerült alvóhelyet találnia, mivel
mostanában a munkahelyén éjszakázik, majd arra kérte anyát,
hogy ne aggódjon miatta. Hjongcsol azt is írta, hogy úgy érzi, bármit
elérhet a városban, és hogy rengeteg terve van. Még azt az álmát
is felfedte, hogy sikeres akar lenni, azért, hogy anyának könnyebb
élete legyen. A húszéves Hjongcsol nagy gálánsan hozzátette: Így

hát, Édesanyám, ne aggódj miattam, és kérlek, vigyázz magadra! Amikor
a levél fölött anyára sandítottál, láttad, hogy a hátsó kertben
növő gyomokat vagy az ablakpárkányon sorakozó, szószokkal teli
magas agyagcsuprokat bámulja. Úgy hegyezte a fülét, mint egy nyúl
– egyetlen szót sem akart elmulasztani. Miután felolvastad a levelet,
édesanyád megkért, hogy írd le, amit diktál. Anya első szavai
ezek voltak: „Kedves Hjongcsol!” Te leírtad: Kedves Hjongcsol! Anya
nem szólt, hogy tegyél felkiáltójelet utána, de te tettél. Amikor azt
mondta: „Hjongcsol!”, te leírtad: Hjongcsol! Amikor anya szünetet
tartott a megszólítás után, mintha elfelejtette volna, mit akart
mondani, a füled mögé tűrted a hajad, és készségesen, golyóstollal
a kézben, a papír fölé hajolva vártad, hogy édesanyád folytassa a
mondatot. Amikor azt mondta: „Az idő hidegre fordult”, te azt írtad:
Az időjárás hidegre fordult. Anya mindig az időjárással folytatta a
„Kedves Hjongcsol!” után. „Tavasz van, kinyíltak a virágok.” „Nyár
van, a rizsföldek száradni kezdtek.” „Jön az aratás, a rizsföld tömve
van terméssel.” Anya tájszólásban beszélt, kivéve, amikor levelet
diktált Hjongcsolnak. „Ne aggódj miattunk, és kérlek, vigyázz magadra!
Anyád ezt az egy dolgot kéri tőled.” Anya leveleiből csak úgy
áradtak az érzelmek: „Sajnálom, hogy nem lehetek a segítségedre.”
Amint gondosan leírtad anya szavait, ő elmorzsolt egy kövér könnycseppet.
Az utolsó sor mindig ugyanúgy szólt: „Egyél rendesen!
Anya”
Harmadik lévén az öt gyerek közül, közelről lehettél szemtanúja
anya félelmének és aggodalmának, amikor a bátyáid elköltöztek
otthonról. Miután Hjongcsol elment, anya minden hajnalban
megtisztogatta az ablakpárkányon sorakozó mázas cserépedényeket
a hátsó udvarban. Mivel a kút elöl volt, csak nehézkesen tudta

hátravinni a vizet, mégis minden egyes csuprot elmosott. Levette a
fedelüket, és kívül-belül tisztára törölte az edényeket, hogy csak úgy
ragyogtak. Közben halkan dudorászott:
– Ha nem választana el a tenger, nem fájna úgy a búcsúzás… –
Fürgén a hideg vízbe mártotta a rongyot, aztán fogta, kicsavarta,
átdörgölte vele a csuprokat, és így énekelt: – Ugye, nem hagysz el?
Ha ilyenkor odaszóltál neki, könnyek gördültek le nagy, ártatlan
szeméből.
Anya úgy szerette Hjongcsolt, hogy egy egész fazék ráment főzött
neki, amikor a testvéred hazaért az iskolából, ahol késő estig tanult.
Később, amikor néha fel-felemlegetted a dolgot, a barátod, Jubin
azt válaszolta:
– Csak egy fazék rámen. Miért akadsz fönn ilyesmin?
– Hogyhogy miért akadok fönn rajta? Akkoriban a rámen volt a
minden! Titokban ettük, nehogy másnak is adni kelljen belőle!
De hiába magyaráztad el az eset jelentőségét, mert a barátod, aki
városi gyerek volt, továbbra is azt gondolta, hogy semmiség az egész.
Amikor a rámen nevű finomság megjelent az életetekben, anya
összes addigi főztjét felülmúlta. Anya megvette a ráment, és eldugta
egy üres csuporba Hjongcsolnak. De a rotyogó rámen illata még
az éjszaka közepén is felvert titeket álmotokból. Amikor anya rátok
reccsent:
– Vissza az ágyba! –, az evéshez készülődő Hjongcsolra néztetek.
Ő szánalomból megkínált benneteket egy-egy falattal. Mire anya
megjegyezte:
– Ha ételről van szó, bezzeg mind előkerül –, azzal vizet töltött a
fazékba, főzött még egy adag ráment, és elosztotta közted meg a testvéreid
között. Ragyogó arccal szorongattátok a tálat, amiben több
volt a lé, mint a tészta.

Miután Hjongcsol a városba költözött, anya, valahányszor az
agyagcsupor után nyúlt, amibe a ráment szokta rejteni, feljajdult:
– Hjongcsol! –, és a térde felmondta a szolgálatot. Kivetted anya
kezéből a rongyot, és a válla alá nyúlva felnyaláboltad őt. Édesanyád
zokogásban tört ki, és képtelen volt elfojtani elsőszülött fia iránti
heves érzelmeit.
Amikor a testvéreid távozása után anya búskomorságba zuhant,
csak egyvalamiben tudtál segíteni neki: felolvastad a bátyáid leveleit,
és iskolába menet bedobtad a postaládába a válaszleveleket. Még
akkor sem sejtetted, hogy édesanyád soha életében nem merészkedett
a betűk mezejére. Feltűnhetett volna, hogy anya nem tud sem
írni, sem olvasni, hiszen már gyerekkorodban rád hagyatkozott; te
olvastad föl neki a leveleket, és a válaszokat is te írtad meg. De te ezt
is csak ugyanolyan házimunkának tartottad, mint a mályvaszedést a
kertben vagy a petróleum beszerzését. Miután elköltöztél otthonról,
anya bizonyára nem bízott meg mást a feladattal, mert egyetlenegy
levelet sem kaptál tőle. Vajon azért, mert te sem írtál neki? Lehet,
hogy a telefon miatt. Amikor beköltöztél a városba, a falu elöljárója
beszereltetett a házába egy nyilvános telefonkészüléket. Ez volt az
első telefon a szülőfaludban, azon a kis tanyán, ahol a vonat is csak
ritkán csattogott végig a falu meg a nyílt mezők között húzódó sínen.
A falu elöljárója minden reggel beüzemelte a mikrofont, aztán
bemondta, hogy ez és ez jöjjön a telefonhoz, mert Szöulból keresik.
A bátyáid is rákaptak a telefonra. A beszerelést követően azok,
akiknek a családtagjai más városban laktak, még a földeken meg a
rizsültetvényen is feszülten figyelték a mikrofon pattogását, kíváncsian
találgatva, ezúttal kit keresnek.

Anya és lánya vagy tökéletesen ismerik egymást, vagy teljesen idegenek
egymás számára.

Oldal: KYUNG-SOOK SHIN-VIGYÁZZAZOK ANYÁRA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat