Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Megérezte pillantásomat, és kinyitotta a szemét.
– Van egy kis pénzed?
– Van.
– Adj kölcsön ötven lírát.
Megtörültem a kezemet, és elővettem tárcámat a falra akasztott
zubbonyom belső zsebéből. Rinaldi átvette a bankjegyet, összehajtogatta,
és anélkül, hogy felkelt volna, belesüllyesztette bricsesze
zsebébe. Mosolygott.
– Nagyon fontos, hogy Miss Barkley a jómódú férfi mintaképét
lássa bennem. Te vagy az én legjobb és legigazibb barátom, továbbá
pénzügyi támaszom.
– Menj a fenébe – mondtam.
Este a pap mellett ültem a tiszti étkezdében. A pap csalódott bennem,
és vérig volt sértve, mert nem mentem el az Abruzzókba. Írt a
családjának, és azok már alaposan felkészültek a fogadásomra. Én
talán még rosszabbul éreztem magam, mint ő, és magam sem értettem,
miért nem mentem oda. Pedig valóban oda akartam menni,
és megpróbáltam megértetni vele, hogy nem lehetett, mert egyik
dologból jött a másik, és így tovább; végül belátta, hogy én csakugyan
készültem az Abruzzókba, és többé-kevésbé rendbe jött a
dolog. Sok bort ittam, aztán feketekávét, aztán stregát, és kissé ittasan
magyarázgattam neki, hogy milyen nehéz megcsinálni, amit az
ember akar, és voltaképpen sohasem csináljuk azt.
Így beszélgettünk, miközben az asztalnál jó hangosan folyt a vita.
Nagyon, de nagyon szerettem volna az Abruzzókba menni, de én
még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az
acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros,

és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják:
„Jó estét, uram”, és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán
jó a vadászat. Nem, én sohasem az ilyen helyekre mentem, hanem
a kávéházak füstjébe és az éjszakákba, amikor a szoba hirtelen úgy
elkezd örvényleni, hogy az embernek a fal egy pontjára kell rámerednie,
hogy megálljon az örvénylés, ágyban töltött részeg éjszakákba,
olyan éjszakákba, amikor az ember részeg agya tudja, hogy
mindaz, ami történt, megtörtént, habár az ébredés lázas izgalmában
nemigen emlékszik már, kivel volt együtt, s a világ valószerűtlenné
válik a szoba sötétségében, és oly nyugtalanítóvá, hogy jobb vis�-
szasüllyedni abba a semmit sem tudó és semmivel sem törődő állapotba,
amelyben úgy érzi az ember, hogy ez a minden, a minden, a
minden, és nem érdemes törődni semmivel. Néha viszont törődni
muszáj vele, lefeküdni és fölkelni vele, és minden, ami volt, elmúlt,
és minden éles és kemény, és világos, és mégis vita van akörül, hogy
mennyi jár a nőnek. Máskor akad egy kis kedvesség és gyöngédség,
és reggeli, és meleg ebéd. Még gyakrabban füstbe megy minden
jó szándék, és az ember boldog, hogy újra lent van az utcán, habár
megkezdődik egy új nap, és aztán egy új éjszaka. Megpróbáltam
ezekről az éjszakákról mesélni, és az éjszakák és nappalok különbségéről,
és arról, hogy az éjszaka mégis jobb valamivel, hacsak a
nappal nem egészen tiszta és hideg, de ezt nem bírtam elmagyarázni,
mint ahogy most sem bírom. De aki végigcsinálta, tudja, hogy
milyen. A pap nem csinálta végig, de azért megértette, hogy igazán
el akartam menni az Abruzzókba, de mégsem mentem, és azontúl is
jó barátok maradtunk, akiknek sokban megegyezik az ízlésük, más
dolgokban viszont különbözik. Ő ugyanis egész életében tudta azt,
amit én nem tudtam, és amit, ha véletlenül megtanultam, mindjárt
elfelejtettem. Ezt azonban akkor még nem láttam ilyen világosan,
csak később jöttem rá. Eközben ott üldögéltünk a tiszti étkezdében
a többiekkel együtt, a vacsorának vége volt, és folyt a nagy vita. Hirtelen
elhallgattunk, és a kapitány odakiabált:
– Pap nem lenni boldog. Pap lány nélkül nem tud lenni boldog.
– Én boldog vagyok – mondta a pap.
– Pap nem boldog. Pap drukkolni, hogy osztrákok nyerjenek háborút
– kiabálta a kapitány.
Mindenki odafigyelt. A pap megcsóválta a fejét.

– Ez nem igaz – mondta.
– Pap nem akarni támadni. Pap akarni, hogy mi nem támadni
soha.
– Ez nem igaz – mondta a pap. – Ha háború van, akkor tudom,
hogy támadni kell.
– Támadni kell! Támadni fogunk!
A pap bólintott.
– Hagyd már békén – mondta az őrnagy. – A pap jót akar.
– Akármit akar, támadni fogunk – mondta a kapitány.
Mind fölkeltünk az asztaltól, és elszéledtünk.

4.
Másnap reggel a szomszéd kertben álló üteg lövéseire ébredtem;
az ablakon besütött a nap, s én fölkeltem és kinéztem az ablakon.
A kerti ösvényen vizesen csillogtak a kavicsok, és a fűszálakon is
csillogott a harmat. Az üteg két lövést adott le, amitől akkora légnyomás
támadt, hogy megrezzentek az ablakok, és csapkodni kezdett
a pizsamám hajtókája. Az ablakból nem látszottak a lövegek, de
itt kellett lenniük valahol a fejünk fölött. Elég kellemetlen dolog volt
az ütegnek ez a közelsége, de még örülni kellett, hogy nem nehéztüzérség
áll itt. Miközben az ablakból nézelődtem, behallatszott az
országútról egy teherautó dübörgése. Felöltöztem, lementem, felhajtottam
egy csésze kávét a konyhában, és kimentem a garázsba.
Egy nagy, kifeszített ponyva alatt tíz kocsi sorakozott egymás
mellett. Nehéz, tompa orrú, szürkére mázolt, bútorszállító-forma
sebesültszállító kocsik voltak. Az egyik kint állt az udvaron, és szerelők
dolgoztak rajta, a hiányzó három pedig odafönt volt a hegyekben,
a kötözőhelyeken.
– Ezt az ügetet nem szokták lőni? – kérdeztem az egyik szerelőtől.
– Nem, signor tenente*. A kis domb teljesen eltakarja.

– Különben milyen a helyzet?
– Nem a legrosszabb. Ez a kocsi nem ér semmit, de a többi jól
szalad.
Letette a szerszámot és rám mosolygott.
– Szabadságon volt?
– Igen.
Beletörölte tenyerét a kezeslábasába és elvigyorodott.
– Jól mulatott?
A többiek is vigyorogtak.
– Jól – mondtam. – Mi baja ennek a kocsinak?
– Mindene rossz. Egyszer ez, máskor az.
– Most milye rossz?
– Új dugattyúgyűrűk kellenek.
Otthagytam őket. Tovább dolgoztak a kiürített, szerencsétlen
kocsin, melynek nyitva állt a motorja, és alkatrészei széjjel voltak
szórva a munkapadon, én pedig bementem a ponyvatető alá, és
végigvizsgáltam a kocsikat. Nem voltak túlságosan piszkosak; néhányat
nemrégen moshattak, a többin is csak por látszott. Jól megnéztem
a gumikat is, nincs-e rajtuk törés vagy kőhorzsolás, de minden
jó állapotban volt. Úgy látszik, nem sokat számít, itt vagyok-e,
és utánanézek-e a dolgoknak, vagy sem. Valahogy úgy képzeltem,
hogy a sebesültszállító kocsik karbantartása, a hiányzó alkatrészek
beszerzése nélkülem nem megy simán, és az sem, hogy a sebesülteket
és a betegeket elszállítjuk a kötözőhelyről, továbbvisszük a gyűjtőállomásokra,
és onnan, aszerint, hogy kinek hová szól a papírja,
leadjuk az illetékes tábori kórházban; de nyilvánvalóan nélkülem is
nagyon jól boldogultak.
– Nehezen kaptak pótalkatrészeket? – kérdeztem a szerelők
őrmesterét.
– Nem, signor tenente.
– Hol van most a benzinkút?
– Ott, ahol volt.
– Akkor jó – mondtam, és visszamentem az épületbe, és még
egy kávét ittam az étkezde asztalánál. A kávé színe halványszürke
volt, és az íze édes a kondenzált tejtől. Az ablakon benézett a szép
tavaszi reggel. Orromban már megkezdődött az a száraz érzés, amiből
biztosra lehetett venni, hogy nagy lesz a hőség. Aznap végig-

jártam összes állomáshelyeinket odafönt a hegyekben, és késő délután
kerültem haza.
Úgy látszott, hogy jóra fordultak a dolgok, míg nem voltam ott.
Úgy hallottam, hamarosan megkezdődik a támadás. Az a hadosztály,
amelyhez mi is be voltunk osztva, a part egyik felső szakaszán
indul rohamra, s az őrnagy megmondta, hogy az én helyem a támadás
alatt odakint lesz a kötözőhelyeken. A mieinknek át kell majd
kelniük a folyón a szűk völgytorkolat fölött, aztán megrohamozni a
hegyoldalt. A sebesültszállító kocsik állását oly közel kell vinni a
vízhez, amennyire csak lehet, és gondosan álcázni. Helyüket persze
a gyalogság jelöli ki, de a mi dolgunk, hogy kiépítsük. Ez is olyan
dolog volt, amitől az ember úgy képzelhette, hogy most igazi katonája
egy igazi háborúnak.
Csupa por és piszok voltam, és fölmentem a szobámba mosdani.
Rinaldi, a Hugo-féle angol nyelvtankönyvvel a kezében, ágya szélén
ült. Fel volt öltözve, a fekete csizmáját viselte, és a haja fénylett.
– Remek – mondta, amikor meglátott. – Most elviszlek Miss
Barkleyhoz.
– Nem megyek.
– Dehogynem. Eljössz, és ezzel emeled megjelenésem fényét.
– Hát jó. Csak megmosdom és átöltözöm.
– Mosdjál meg, és gyere, ahogy vagy.
Megmosdottam, lekeféltem a hajam, és elindultunk.
– Egy pillanat – mondta Rinaldi. – Talán igyunk egy pohárral.
Kinyitotta kofferét, és kivett egy palackot.
– Csak stregát ne – mondtam.
– Nem strega. Grappa*.
– Azt igen.
Teletöltött két poharat. Kinyújtott mutatóujjal koccintottunk.
Nagyon erős grappa volt.
– Még egyet? – kérdezte.
– Nem bánom – mondtam.
Megittuk a második grappát. Rinaldi helyére tette a palackot,
aztán lementünk a lépcsőn. Nem esett jól a járás a házak közt a
nagy forróságban, de a nap már lefelé szállt, és gyengült az ereje. Az

angol kórház egy nagy villában kapott helyet, melyet még a németek
építettek a háború előtt. Miss Barkleyval a kertben találkoztunk.
Egy másik nővér volt vele. Fehér köpenyük átvilágított a lombokon,
és mi egyenesen odamentünk hozzájuk. Rinaldi tisztelgett. Én is, de
nem olyan feszesen.
– Jó estét – köszönt Miss Barkley. – Maga nem olasz, ugye?
– Nem.
Rinaldi a másik nővérrel csevegett. Jókat nevettek közben.
– Furcsa dolog, hogy maga az olasz hadseregben szolgál.
– Voltaképpen nem is a hadseregben. Az egészségügyieknél szolgálok.
– Akkor is furcsa. Miért csinálja?
– Magam sem tudom – mondtam. – Nincs mindig mindenre
magyarázat.
– Miért nincs? Engem arra tanítottak, hogy van.
– Ennek nagyon örvendek.
– Maga szeret ilyen hangnemben társalogni?
– Én nem – mondtam.
– Akkor jó. Máris jobban érzem magam.
– Micsoda bot ez? – kérdeztem.
Miss Barkley elég magas volt. Az ápolónővérek fehér egyenruháját
hordta. Haja szőke, szeme szürke, bőre lebarnult a naptól. Azt
hiszem, nagyon szép volt. Bőrrel áthúzott vékony nádpálcát szorongatott
kezében – olyan volt, mint egy játékostor.
– Akié ez volt, tavaly elesett.
– Szegény.
– Nagyon kedves fiú volt. Már jegyben jártunk, de a Somme-nál
meghalt.
– Pokoli cécó volt odaát.
– Járt ott?
– Nem.
– Én is csak hallottam róla. Itt egészen másféle háború folyik
– mondta. – Ezt a pálcát küldték nekem. Az édesanyja küldte el. A
többi holmijával együtt került haza.
– Sokáig jártak jegyben?
– Nyolc évig. Együtt nőttünk fel.
– Miért nem házasodtak össze? – kérdeztem.

– Nem tudom – mondta. – Talán mert buta voltam. Pedig ezt mindenképpen
megtehettem volna neki, csak féltem, hogy még rosszabb
lett volna.
– Talán igaza volt – mondtam.
– Maga volt már szerelmes?
– Még nem – mondtam.
Egy padra ültünk, és én néztem őt.
– Gyönyörű a haja – mondtam.
– Tetszik magának?
– Nagyon.
– Tövig le akartam vágni, amikor meghalt.
– Mi jutott eszébe?
– Tenni akartam érte valamit. Tudja, azzal nem sokat törődtem,
és megkaphatta volna, igazán megkaphatott volna mindent, ha sejtettem
volna, hogy mi lesz. Hozzámentem volna, vagy nem mentem
volna hozzá, de akkor is megkaphatott volna mindent. Most már
tudom, hogy mit kellett volna csinálnom. De akkor ő nagyon kívánkozott
a frontra, és én nem gondoltam semmire.
Én nem szóltam semmit.
– Akkor nem tudtam, mit csináljak. Attól féltem, hogy még ártanék
neki. Azt hittem, úgy még nehezebb lesz kibírni, de ő, szegény,
elesett, és ezzel vége.
– Ki tudja – mondtam.
– Vége – mondta. – Ez a vége mindennek.
Odanéztünk, ahol Rinaldi és a másik nővér beszélgetett.
– Hogy is hívják azt a lányt?
– Ferguson. Helen Ferguson. A maga barátja orvos, ha jól
tudom.
– Orvos. Nagyon jó orvos.
– Jaj de jó. Ilyen közel a fronthoz ritka az olyan ember, aki ér
valamit. Itt már nincs messze a front, ugye?
– Nincs.
– Egy kicsit furcsa ez a front – mondta. – De nagyon szép. Igaz,
hogy hamarosan kezdődik a támadás?
– Igaz.
– Akkor lesz dolgunk. Most nincs mit csinálnunk.
– Mikor lett magából ápolónő?

– Ezerkilencszáztizenöt végén. Akkor, amikor ő bevonult. Emlékszem,
az a buta gondolat járt a fejemben, hátha épp abba a kórházba
hozzák, ahol én dolgozom… Egy kardvágással, úgy képzeltem, s
fehér kötéssel a homlokán. Vagy puskagolyóval a vállában, szóval
ilyen festőien.
– Ez a harctér igazán festői.
– Igaz. Az emberek el sem bírják képzelni, hogy Franciaországban
mi történik. Ha tudnák, nem harcolnának tovább. Ő sem kardvágást
kapott. Diribdarabra tépték.
Én megint nem szóltam semmit.
– Azt hiszi, hogy ez örökké tart? – kérdezte.
– Nem.
– Hát mi fogja megállítani?
– Valahol megroppan valami.
– Mi fogunk megroppanni. Mi fogunk megroppanni Franciaországban

Az nem lehet, hogy olyan dolgok történjenek, mint a
Somme-nál, és meg ne roppanjon valami.
– Itt nem roppan meg semmi.
– Azt hiszi?
– Azt. Tavaly nyáron nagyon szépen ment minden.
– Akkor is – mondta. – Bárhol jöhet egy roppanás.
– Talán a németeknél.
– Nem – mondta. – Azt nem hiszem.
Átsétáltunk Miss Fergusonhoz és Rinaldihoz.
– Szereti Olaszországot? – érdeklődött Rinaldi Miss Fergusonnál,
angol nyelven.
– Eléggé szeretem.
– Én nem megérteni – csóválta a fejét Rinaldi.
– Bastante bene* – tolmácsoltam, de ő csak csóválta a fejét.
– Nem jól van így. Maga szereti Angliát?
– Nem valami nagyon. Tudniillik skót vagyok.
Rinaldi kifejezéstelenül meredt rám.
– A hölgy skót – mondtam neki olaszul –, így hát Skóciát jobban
szereti, mint Angliát.
– De Skócia az Anglia.

Ezt lefordítottam Miss Fergusonnak.
– Pas encore* – mondta Miss Ferguson.
– Igazán nem?
– Soha. Mi nem szeretjük az angolokat.
– Nem szereti az angolokat? Nem szereti Miss Barkleyt?
– Ó, az más. Különben is, benne skót vér is folyik. Nem kell mindent
szó szerint venni.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán elbúcsúztunk. Hazafelé
menet Rinaldi kijelentette:
– Jobban tetszel Miss Barkleynak, mint én. Ez tiszta sor. De a
skót kislány is nagyon csinos.
– Nagyon – mondtam. – Tetszik neked?
– Nem – mondta Rinaldi.

5.
Másnap délután megint elmentem Miss Barkleyhoz. Minthogy a
kertben nem láttam, hátramentem a villa oldalkapujához, ahová a
sebesültszállító autók szoktak fölhajtani. Odabent beleütköztem a
főnővérbe, aki közölte, hogy Miss Barkley szolgálatban van.
– Háború van – tette hozzá –, hisz tudja.
– Tudom – feleltem.
– Maga az az amerikai, aki az olasz hadseregben szolgál? – kérdezte.
– Igen, asszonyom.
– Mi jutott eszébe? Miért nem jelentkezett minálunk?
– Nem is tudom – feleltem. – Nem jelentkezhetnék most?
– Azt hiszem, most már nehezen menne. Mondja csak el: miért
csapott föl az olaszok közé?
– Épp itt voltam Olaszországban – mondtam. – És tudok olaszul.
– Ó – mondta. – Én is tanulok. Gyönyörű nyelv.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a regényt, a könyvesboltban megtalálható, azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 43
Tegnapi: 450
Heti: 493
Havi: 9 106
Össz.: 382 114

Látogatottság növelés
Oldal: ERNEST HAMINGWAY-BÚCSÚ A FEGYVEREKTŐL/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »