Hálás köszönettel Linda Chapmannek.
Köszönet Monty Robertsnek, aki először írta le
a Csatlakozás-módszert, és aki munkásságával jobb hellyé tette
a világot a lovak számára.
Craig Walkernek – aki meghallgatott és megértett.



Elsõ fejezet
Amint az iskolabusz eltűnt a távolban, Amy Fleming a
vállára vette a hátizsákját, és elindult Heartland felé. A hoszszú,
poros út mindkét oldalán lustán legelésző lovak és
pónik élvezték a délutáni napsütést, miközben farkukkal el-elhessegették
a körülöttük zümmögő legyek hadát. Amy elmosolyodott.
Ez a látvány mindig boldogsággal töltötte el a szívét, örült, hogy otthon
lehet.
Végigsietett a kanyargós úton, ami egy deszkaborítású házba és
egy téglaistállóba torkollott, aminek fehérre meszelték az ajtóit.
Ahogy közelebb ért, az egyik istállóajtó kinyílt, és Heartland tizenhét
éves lovásza, Ty lépett ki rajta a Rezes névre hallgató pej heréltet
vezetve.
Amy odaintett, de Ty fi gyelmét teljesen lekötötte az állat, úgyhogy
észre sem vette a lányt. Elvezette a lovat az elkerített legelőrészek
mellett, és meg sem állt az udvar végében álló, kör alakú futtatóig.
Amy eltakarta a szemét a nap elől, és épphogy ki tudta venni a
kapunál várakozó vékony, szőke édesanyja alakját.

Elsietett a ház mellett, és követte Tyt. Semmit sem szeretett jobban,
mint az anyukáját munka közben figyelni, és úgy tűnt, Marion
Fleming épp most akart Rezessel foglalkozni.
Amikor Ty megállította a lovat a kapu közelében, a herélt felrántotta
a fejét, hogy elhessegesse a rajta ülő legyeket. A fiú automatikusan
felemelte a kezét, hogy lesöpörje őket a lóról, csakhogy Rezes hirtelen
felnyihogott és hátrálni kezdett.
– Rezes! – akadt el Amy lélegzete, miközben a ló felágaskodott.
– Hé! – kiáltott fel Ty meglepetten botladozva.
Rezes mellső patái hangos csattanással értek földet. Szeme fehérjében
pánik ült.
Tynak sikerült elkapnia a vezetőszárat, de a rémült állat a hirtelen
mozdulattól ismét felágaskodott, és halálos ütésre képes patái csupán
néhány centiméterre kalimpáltak a fiú fejétől.
– Majd én! – töltötte be Marion Fleming hangja a teret. A következő
pillanatban Ty mellett termett, és elvette tőle a vezetőszárat.
Csitítani kezdte a lovat: – Csak nyugalom! Nyugalom!
Rezes csupán egy pillanatra tette le a lábát, majd ismét félig a levegőbe
emelkedett. Marion lazán tartotta a vezetőszár végét, hagyta,
hadd húzódjon el a ló. Amy feszült figyelemmel nézte az anyukáját,
aki halk szavakkal csitította a rémült állatot.
A ló prüszkölve földet ért, és ismét a levegőbe emelte a patáit, ám
ezúttal már nem olyan magasra. Marion tovább beszélt hozzá. Rezes
patái hangosan csattantak a földön, és ezt követően, bár némileg
remegve, már mind a négy lábával állt a földön. Marion egy hos�-
szú pillanatig meg sem moccant, egyre csak a ló szemébe nézett, és
nyugtató hangon beszélt hozzá. Amint Rezes ellazult, Marion valamelyest
oldalra fordult, és lassan, tekintetét másfelé fordítva elindult
a ló felé. Amy visszatartott lélegzettel figyelte, ahogyan az


anyja megfogja Rezes kötőfékjét, mire az állat prüszkölt egyet, és
lehajtotta a fejét.
Amy felsóhajtott megkönnyebbülésében.
Ty teljesen elsápadt.
– Hihetetlen, hogy ennyire ostoba voltam! – szántott végig ujjaival
sötét haján.
Marion hátrafordult.
– Semmi baj, Ty. Mindenki követ el hibát. Elfelejtetted, hogyan
reagál Rezes arra, ha valaki a fejéhez nyúl. – Megpaskolta a lovat, és
hozzátette: – Nem csodálom, van is rá oka szegénynek.
Amy tudta, mire utal az anyukája. A díjugratásokon versenyző
Rezes egy hónapja került Heartlandre: feljelentették a gazdáit, akik
pálcával verték a fejét azért, mert a ló levert néhány rudat. Marion
gondoskodó keze alatt Rezes lassan kezdte visszanyerni az emberekbe
vetett bizalmát.
Marion most először vette észre Amyt azóta, hogy a lány hazaért.
– Szia, drágám! – köszöntötte, és kék szemében gyengéd fény
gyúlt. – Jól érezted magad a suliban?
– Persze – felelte Amy. Nem volt kedve az iskoláról beszélni, úgyhogy
előresietett, és megkérdezte: – Rezes jól van?
– Nem lesz semmi baja – válaszolta Marion, miközben bevezette
a lovat a gyakorlópályára. – Bent leszek vele. Szeretnéd nézni?
– Hát persze! – vágta rá Amy izgatottan. Odament Ty mellé a kapuhoz,
és táskáját a földre dobva köszöntötte a fiút: – Szia!
– Szia! – válaszolta Ty. Haja a homlokára tapadt, és zöld szemében
önutálat csillant, amikor Amyre nézett. – Gondolom, láttad,
mi történt.
Amy tudta, hogy a fiú Rezes ijedtségéről beszél, úgyhogy bólintott.


– Hihetetlen, hogy megpróbáltam elhessegetni a legyeket, Amy –
szólalt meg Ty a fejét rázva. – Hogy lehetek ilyen idióta?
– Ugyan már – vigasztalta Amy, és karját a kapura fektetve egy
kicsit meglökte a fiút. – Nézz csak rá!
Amy izgatottan figyelte a lovat, és egy pillanatra teljesen belefeledkezett
a látványba. Rezes szabadon vágtázott körbe-körbe a futtatóban,
patái ritmusra dobbantak a homokon. Marion Fleming a kör
közepén állt. Bár sem kötél, sem egyéb nem kötötte össze őket, mégis
olyan volt, mintha láthatatlan szál feszülne közöttük. Amikor Amy
anyukája a herélt fejével egy vonalban előrelépett, Rezes lelassított,
amikor hátralépett, az állat felgyorsított. A ló távolabbi füle hegyesen
előremeredt, a nőhöz közelebbi viszont a középen álló Marion felé
fordult. Rezes előrenyújtotta a fejét és a nyakát, orrlyukaiból csak
úgy süvített a levegő a föld felé. Azt próbálta jelezni, hogy megbízik
Marionban.
Amy Tyra nézett. A fiú viszonozta a pillantást, és mindketten elmosolyodtak.
– Lenyűgöző, ahogy anyukád dolgozik – szólalt meg a fiú halkan.
– Már akkor is boldog lennék, ha tizedannyi érzékem lenne a
lovakhoz, mint neki.
– Én is – sóhajtott fel Amy.
Marion tovább hajtotta a lovat, és két újabb kör után Rezes elkezdte
kinyitni, majd becsukni a száját, mintha épp rágna valamit. Amy
tudta, hogy az anyukája erre a jelre várt. Figyelte, ahogyan Marion
az oldalát mutatja a lónak, és várja, hogy a herélt lelassítson, majd
megálljon. Rezes a kör közepe felé nézett. Amy visszatartotta a lélegzetét.
Vajon odamegy Marionhoz? Egy pillanatnyi mozdulatlanság
után Rezes odasétált Marion vállához. Megállt mellette, és halkan
prüszkölt egyet. Marion gyengéden megcirógatta a szeme között.


Amynek majdnem könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól.
Tudta, hogy eljött a várva várt pillanat: az anyukájának sikerült kapcsolatot
teremtenie az egykor rémült állattal, ami cserébe elfogadta
őt, és megajándékozta a bizalmával.
Amikor Marion ismét ügetni küldte a lovat, Ty Amyhez fordult:
– Gyere, menjünk, hadd végezze a dolgát anyukád! – szólalt meg
halkan.
Amy bólintott, és szótlanul felvette a hátizsákját. Elhaladtak a mezők
és a tizenkét bokszos hátsó istálló mellett, majd befordultak az
elülső istállóépület sarkánál.
Ty három évvel ezelőtt kezdett kisegíteni Heartlanden, eleinte
csak hétvégenként és iskola után, hogy a fizetésével hozzájáruljon a
családi bevételhez. Tizenhat évesen otthagyta az iskolát, hogy szíve
vágya szerint teljes állásban lovakkal foglalkozhasson. Amy örült
ennek, mert Ty nagyszerűen bánt a lovakkal, és jól telt az idő így,
hogy a fiú többet volt velük.
– Le kell csutakolnom Chestert – torpant meg Ty a szerszámkamránál,
hogy magához vegyen egy kötőféket és egy csutakoláshoz
használatos vödröt.
Amy egyenesen a szóban forgó bokszhoz ment: a hatalmas pej
hunter1
épp kilesett a boksz ajtaja felett. Chester azért volt Heartlanden,
hogy legyőzze a lószállító utánfutóktól való félelmét.
– Hogy vagy, szépségem? – mormolta Amy a ló orrát simogatva,
és közben Ty is odaért a kötőfékkel.
– Ó, nem tudtam, hogy ennyire odavagy értem! – vigyorgott Ty.
Amy a fiú karjába bokszolt.


– Mintha neked mondtam volna! – vágott vissza.
Ty bement a bokszba, és megpaskolta a nagyra nőtt pej lovat.
– Holnap hazamegy – szólalt meg a fiú. – Anyukád azt mondja,
készen áll rá.
– Holnap? – kérdezett vissza Amy, és egy kissé elszomorodott,
hogy búcsút kell venniük egymástól.
A heartlandi élet és munka egyik legrosszabb része az volt, hogy el
kellett búcsúzni azoktól a lovaktól, amik új otthonra találtak, vagy,
ahogyan Chesterrel is történt, visszakerültek a gazdájukhoz.
– Hiányozni fog – tette hozzá halkan.
– Nekem is – bólintott Ty.
Egy pillanatig mindketten némán simogatták Chestert.
– Fel a fejjel! – szólalt meg Ty. Amy rádöbbent, hogy a fiú az ő szomorkás
arckifejezését figyeli. – Ez azt jelenti, hogy…
– Hogy egy másik ló jöhet a helyére, és rajta is segíthetünk – fejezte
be a gondolatot Amy. Elvigyorodott, amikor meglátta a másik
arcára kiülő döbbenetet. – Ugyanarra gondoltunk!
– Anyám, borogass! – viccelődött Ty, és elhajolt, amikor Amy ismét
megpróbált belebokszolni.
– Nem tudod, hívott Lou? – kérdezte Amy, miközben a fiú felkapott
egy kefét, és nekilátott Chester csutakolásának.
Ty megrázta a fejét.
– Nem. Miért? Mondta, hogy hívni fog?
Amy lelkesen bólintott.
– Igen. Meglátogat a szülinapomon. Azt mondta, felhív, hogy mikor
érkezik. – Amy szürke szeme felragyogott a gondolatra, hogy ismét
láthatja a nővérét. – Alig várom, hogy találkozzunk! Ezer éve
nem láttam.
– Biztos, hogy jön? – kérdezte Ty hitetlenkedve.

– Igen. – A fiú szkeptikus arckifejezését látva Amy erősködni kezdett:
– Igen! Most meg is ígérte.
A vállára kapta a hátizsákját, és maga mögött hagyta a bokszot,
hogy az istállóépületektől jobbra fekvő, fehérre festett ház felé induljon.
Nem hibáztatta Tyt, amiért kételkedett a nővére szavában. Lou
azóta ígérgette a látogatást, hogy egy évvel korábban hazaköltözött
Angliából, és menő állást kapott az egyik New York-i bankban. Eddig
mindig közbejött valami a legutolsó pillanatban, és lemondta
az utazást.
*

 

Oldal: LAUREN BROOKE-HEARTLAND-RÉSZLET1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat