Előszó
Barátságos szempár. Meleg barna, okkersárga pettyekkel – parányi
lidércfények a bár neoncsöve alatt –, fölöttük két határozott kis bumeráng:
két felettébb mozgékony sötét szemöldök. A barátságos szemek
mindig Rolf bácsit juttatják eszembe, kizárólag ezért engedem
meg ennek a férfinak, hogy leüljön mellém. Az első hozzám intézett
szavai ugyanis nem éppen eredetiek.
– Megengedi…? Olyan szomorúnak tűnik. Akár Hamupipőke,
egyedül a bárpultnál…
Egyike annak a sok doktornak, akik első, munkában töltött hetem
alatt körülöttem legyeskedtek. A nevek zűrzavarában az övét
azonnal elfelejtettem.
– Gregor Hillmer – mutatkozik be újra. – Prehisztorikus régészet.
– Hillmer? – kapom fel a fejemet.
Már meg is bánom, nem akartam érdeklődést mutatni. Én csak
feltűnés nélkül végig akartam ülni az estét itt, ennél az ideiglenesen
felállított bárpultnál, mivel úgy értesültem, hogy a Történeti Múzeumban
az önkénteseknek is illik megjelenni a közös nyári ünnepségen.
Rossz idő esetén, így ma is, idebent tartják meg, a nagy, hűvös
---
előcsarnokban, kőből faragott császárok, gladiátorok, hiányzó lábú
csatalovak és pompás istenségek között, mely utóbbiak arca odaveszett
valahol a két évezredig tartó vándorlás során. Ott állnak némán
és méltóságteljesen a színes diszkólámpák fényében, eltűrik a zenét,
ami furcsán, üresen verődik vissza a falakról, és a Nílus, a Tiberis
vagy az Eufrátesz partján tartott régmúlt ünnepekről álmodoznak.
Messze vagyunk az otthonunktól.
Dr. Gregor Hillmer felvonja a szemöldökét, mire én elpirulok.
– Bocsásson meg, ismertem egyszer valakit… de biztosan nem
rokonok. Úgy hallottam róla, hogy elment a Közel-Keletre.
Sajnálkozó „hm”.
– Talán régész volt?
– Nem. Stasi-tiszt.1
Három vitrin között egy már nem is olyan fiatal lány táncolja körbe
önfeledten a borospoharát. Sürgősen azt kívánom, bárcsak otthon
lehetnék a kanapén. Ki kellene pakolnom még néhány dobozból.
– Nos, igen – veszi fel a fonalat ismét a megingathatatlan dr.
Hillmer. – Akkor bizonyos értelemben ő is az embert kutatta.
Felemeli a poharát, éppúgy meglepődve elfojtott kuncogásomon,
mint én magam, és megkockáztatok még egy gyors pillantást. Nem
nevezném jóképűnek – léteznek egyáltalán jóképű régészek? –, de
mégis szimpatikus: közepes termetű, dús, sötét haja van, nyakkendője
lezseren a második inggombja magasságában van megkötve, a
harmincas évei közepén járhat, tehát tíz évvel lehet idősebb és öntudatosabb
nálam.
1 A „Stasi” szót a keletnémet „Ministerium für Staatssicherheit”, vagyis Állambiztonsági
Minisztérium köznyelvi rövidítéseként használták.
-----
– Tudja, hogy ma este ön viseli itt a legszokatlanabb ruhát? Igen,
higgyen nekem, mindenki magát nézi!
Hát éppen ez az – többek közt. Fogalmam sem volt, mit szokás
felvenni egy múzeum nyárünnepére. A meghívás elég formálisnak
tűnt számomra, és mivel a ruhásszekrényemben nem találtam semmi
alkalomhoz illőt, kínomban anyu régi holmijai jutottak eszembe,
amelyeket évek óta őrizgetünk. Egy szűk szabású, elefántcsontszínű
modell, melynek durva szövésű anyagába fehér gyöngyöket varrtak
– gyerekkoromban imádtam, ha ezt viselte. Úgy állt rajta, mintha
ráöntötték volna. És most itt kell feszítenem benne egy könnyed
partin, ahol szinte már megszégyenítően túlöltözöttnek hatok! Holnap
már csak nevetek rajta, vigasztalom magam, de pillanatnyilag,
ennyi új kolléga között ez a lehető legrosszabb, ami történhet velem.
Mintha nem lennék egyébként is eléggé letörve.
Mégis úgy döntök, nem zavartatom magam, és mintegy magától
értetődően közlöm:
– Anyám viselte az Elle egyik címlapján.
Hátraveti a fejét, amitől láthatóvá válik makulátlan felső fogsora,
és szívből nevetni kezd (Homo sapiens, korai 21. század, magánbeteg),
én pedig csak még inkább dühbe gurulok a saját ostobaságom miatt.
Gondolhattam volna, hogy azt fogja hinni, viccnek szántam! Egy
Stasi-tiszt meg egy anya az Elle címlapján! Mindjárt tréfát űz majd „a
mi új, keletnémet szaporulatunkból” – Engel professzor úr ugyanis
így mutatott be engem a többieknek. Minden egyes kollégának, aki
kezet fogott velem. Amire persze mindenki jelentőségteljesen, bár
kissé tanácstalanul ennyit reagált: „Ááá…!”
– Úgy tűnik, különösen bosszantó társaságnak talál bennünket –
mondja helyette dr. Hillmer. – Itt ül egyedül a bárpultnál, a poharát


forgatja, fel sem néz. Pedig ha ismerne minket, tudná, hogy egész
kedves népség vagyunk, Lilly… szólíthatom Lillynek? Nem először
jár a régi tartományokban2, igaz?
– Itt nőttem fel. Hamburgban.
Meglepetten néz rám.
– Csak félig vagyok „Ossi” – világosítom fel. – Félig az anyámnak
köszönhetően. És félig, vagy legalábbis majdnem félig, ami a Hamburgban
és Jénában eltöltött éveimet illeti. De Jénában, az iskolában
egész végig én voltam a „Wessi”. – Kiiszom az utolsó kortyot, és felállok.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Ne haragudjon, de nincs
kedvem ünnepelni.
– Várjon! Megbántottam? Higgye el, így tíz évvel az újraegyesítés
után nekem is az agyamra megy ez a fecsegés Keletről meg Nyugatról,
de adott esetben az embernek nem jut eszébe semmi jobb. – Szegény
egyszerre roppant tanácstalannak tűnik. – Még csak fél tizenegy
van…! – teszi hozzá könyörögve.
Rövid vonakodásom láttán felbátorodik, felém tolja a bárszéket,
a karom alá nyúl, és célzásképp visszasegít rá, mintha egyedül nem
tudnék felülni. Úgy érzem magam, mint egy táncórán.
– Meséljen, kérem! Ha Hamburgban nőtt fel, de az élete felét Jénában
töltötte, akkor az… akkor annak még mindenképpen a fordulat
előtt kellett történnie. Akkor a szülei nyilván önnel együtt
mentek át az NDK-ba! Még ilyet! Bocsásson meg, de milyen érzés
volt ez egy fiatal lánynak? Nem volt… nagyon szokatlan?
– Nekem nem. A szüleim már nem éltek, és én szerettem volna
újra megtalálni a rokonaimat. De igaza van, nem volt olyan egyszerű.
2 Régi tartományoknak (alte Bundesländer) nevezik az újraegyesített Németország
azon tartományait, amelyek egykor a Német Szövetségi Köztársasághoz
tartoztak. A volt NDK-s tartományokat a köznyelv „új tartományok”-nak hívja.

– Egyedül ment?
– Igen… nem. Ez egy hosszú történet, dr. Hillmer.
– Szólítson csak Gregornak! És kérem, mesélje el a történetét!
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Bárhol. A szüleinél. Kérem! Még csak fél tizenegy van.
Miért is ne? – fut át az agyamon. A beszélgetés állítólag csökkenti
a honvágyat. Így aztán egy pillanatra lehunyom a szemem – és ennyi
elég is, már ott van minden előttem.
Szeptember van, a kórház előtti mezőn almafa roskadozik a sok gyümölcs
alatt. Kihozok a konyhából egy kislétrát, belekapaszkodom az
egyik ágba és megrázom, mire csak úgy zuhog körülöttem a sok kövér,
pirosaszöld színű alma. Nem tudom, vajon előttem miért nem jutott
még senkinek eszébe – pedig biztosan örül az almafa, hogy megszabadulhat
néhány gyümölcsétől! Végül megkönnyebbül, én pedig több
vödör almát cipelek fel az osztályra. Később nagyon örülök, hogy
megtettem, mert ez az utolsó nap, amikor anyu képes enni valamit,
és így a zamatos, édes alma lesz az utolsó íz, amire emlékezni fog.
Október van, anyu a felhős égboltot nézi az ágyából. Az idén korán
jön a tél. A mezőn eső áztatta falevelek csillognak; kinyitom az
ablakot, hogy anyu hallja az eső kopogását. Milyen sok apró, halk
zörejt hall az ember, ha felhagy a beszélgetéssel! Anyu karjában fekszem,
egészen óvatosan az infúziós csövek miatt, és mert olyan vékonyak
lettek a karjai, hogy attól tartok, még összetörném őket. Még
ma is érzem, ahogy leheletfinom testével a hátamhoz simul. Csak
fekszünk és nézünk ki az ablakon, és azt hiszem, akkoriban az összes
felhőt láttam, amit életemben látnom kell.
Azt is gondolom akkoriban, hogy már minden történetet hallottam.
Meggyőződésem, hogy semmi sincs, amit ne tudnék már

róla az együtt töltött tizenhárom év elmúltával – inkább testvérekként
éltünk, mint anya és lányaként, hiszen anyu fiatal volt, amikor
megszülettem, és másképp beszélt velem, mint a barátnőimmel az ő
anyukájuk. Még emlékszem, hogy az egyik lánynak azért nem volt
szabad velem játszania, mert nyolcéves koromban már el tudtam
mondani, mit csinál a nő és a férfi a hálószobában, hogyan születnek
a gyerekek, és azt is, hogy mi az a vetélés. Látom magam előtt, ahogy
anyu a fürdőszobában kiabál és sír, és összevérezi a törülközőket, és
reszkető kézzel tárcsázom a 112-t, és egészen magas hangon kérem,
hogy küldjenek egy mentőt…
A kisöcsém most tizennyolc éves lenne, nyolc évvel fiatalabb nálam,
pontosan annyi lenne a korkülönbség, mint anyu és a nővére,
Lena között, akit soha többé nem látott viszont azt az éjszakát követően,
amikor apámmal átmenekültek egy határon oda, ahonnan
már nem volt visszaút.
November van, Pascal utoljára jön látogatóba. Utána megeszünk
együtt egy pizzát, és nem tudjuk, mit kezdhetnénk egymással. Olyan,
mintha anyu és én már átmentünk volna abba a másik világba. Pascal
tudja, hogy cserben hagyott minket, anyát és engem, de azt nem
tudja, hogy egyáltalán nem haragszom rá. Mert így a végére anyu és
én megint egyedül maradunk, mint régen, és én erősen kapaszkodom
ebbe az időszakba, mert hiszem, hogy ez a legértékesebb, ami
életemben osztályrészemül juthat…

1
Apám hős volt. Kiszöktette anyámat az NDK-ból, és megmászott
egy hegyet. Az egyik sikerült, a másik nem. Egyetlen fényképem őrzi
az emlékét. Anyámat átkarolva, egy oszlopnak dőlve áll – „A hársfaágak
csendes árnyán”3, mesélte anyu merengve –, és mindketten nevetnek.
Tizenkilenc évesek voltak, fülig szerelmesek. Néhány hónappal
korábban Budapesten ismerkedtek össze, és attól fogva minden
hónap első szombatján találkoztak Kelet-Berlinben, mindig ugyanabban
az időpontban, mindig ugyanott, a hársfák alatt. Apám Hamburgban
élt, anyám Jénában. Csak Kelet-Berlinben találkozhattak, és
mindig csak néhány órára. Nem sokkal az előtt, hogy a berlini falat
éjfélkor lezárták a Nyugatról érkező látogatók előtt, anyám a határátkelőhöz
vitte apámat, búcsút intettek egymásnak, majd boldogtalanul
és vágyakozva indultak el két ellentétes irányba – hazafelé ebben a
3 Az eredetiben „Unter den Linden” (szó szerint: a hársfák alatt) – utalás Berlin
híres főutcájára, amely a második világháború végétől a német újraegyesítésig
Kelet-Berlinhez, azaz a Német Demokratikus Köztársasághoz tartozott. Walter
von der Vogelweide német költő híres versének címe szintén „Unter den
Linden”, Babits Mihály fordításában: „A hársfaágak csendes árnyán”.

kettéválasztott országban. Mindketten tudták, hogy ez nem mehet
így sokáig.
Apámat Jochennek hívták. Jochen Kupfernek. Én a Lilly nevet
kaptam a „Lili Marleen” című dal után. Anyu húgát ugyanis tulajdonképpen
Marlenének hívják, és anyu ezzel akarta jelezni, hogy a
fal meg minden ellenére összetartozunk. Ők ketten leveleztek, fényképeket
és csomagokat is küldözgettek egymásnak, és valahányszor
karácsonykor thüringiai stollent ettem, arra gondoltam, hogy a családunk
egy része Keleten él. Lena hosszú levelei azonban nem érdekeltek
– hiszen senkit sem ismertem azok közül, akikről írt –, és a
fényképek sem mondtak nekem semmit. Lenát feleolyan szépnek
sem találtam, mint anyut (mekkora tévedés!), Rolf bácsikám pedig
túlságosan is emlékeztetett az osztályfőnökömre, dr. Gottholdra ahhoz,
hogy ismeretlenül is a szívembe zárhassam. Volt még egy unokatestvérem
is, Till, aki csak néhány évvel volt fiatalabb nálam, de a
fiúk így tíz-tizenegy évesen egyáltalán nem érdekeltek.
Csupán egyszer akadt el kis híján a lélegzetem. Lena küldött egy
családi fényképet, amelyet műteremben csináltatott. Emlékszem
anyu arckifejezésére, amikor meglátta. Úgy festett, mint aki mindenről
megfeledkezett maga körül. És amikor átnéztem a válla fölött,
felfedeztem, hogy Lena néni, Rolf bácsi és az unokatestvérem,
Till között ott álldogál egy lány is. Durcás képet vágott, és szemmel
láthatólag épp annyira utálta, ha fényképezik, mint én.
– Ez meg ki? – kérdeztem csodálkozva.
– Ez az unokanővéred, Katrin – felelte anyu halkan.
Az unokanővérem, Katrin! Szóhoz sem tudtam jutni. Majdnem
tizenkét éves voltam, már ezer történetet végighallgattam anyu családjáról
az NDK-ban, de mindeddig egyetlen ember sem tartotta

szükségesnek, hogy elárulja nekem: van egy unokanővérem! Kivettem
anyu kezéből a képet, és zavartan rámeredtem.
– Két évvel idősebb nálad – közölte anyu.
– Örökbe fogadták vagy valami ilyesmi? Úgy értem, honnan potytyant
ide hirtelen? – Ma már tudom, hogy ennél rosszabb kérdést
aligha tehettem volna fel, de akkor fogalmam sem volt semmiről. –
Azt hittem, Lenának csak egy gyereke van: Till.
Valami bujkált anyu szemében, nem tudtam volna megmondani,
micsoda, de visszatartott attól, hogy további kérdéseket tegyek fel
neki. Unokanővérem, Katrin néhány napig még lekötötte a gondolataimat,
de azután érkezett egy hír, ami minden egyebet a háttérbe
szorított.
Anyu megint beteg lett. Már azt hittük, legyőzte a rákot, mert több
mint egy éve nem keletkeztek újabb áttétek. Még emlékszem, milyen
felszabadultak voltunk azon a nyáron: anyu, a barátja, Pascal és én.
Pascal minden elképzelhetőt elkövetett, hogy megnevettessen bennünket
– mindezt annak ellenére, hogy egyébként elég sok balszerencse
érte, és már így sem vettem őt igazán komolyan, még én sem! Pascal az
a fajta fickó, aki biztosan belelép a strandon az egyetlen üvegszilánkba,
akinek felrobban a mikróban a kávéscsészéje, és akinek a szomszéd fogatlan
tacskója úgy megharapja a vádliját, hogy négy öltéssel kell összevarrni
a sebet. Csak a kamerával bánik igazán ügyesen. Soha nem láttam
szebb fotókat, mint amiket Pascal készített anyuról azon a nyáron,
még mielőtt belénk hasított volna a felismerés, hogy meg fog halni.
Épp átköltöztünk egy szép, tágas lakásba az Isekanal közelébe.
Már második éve itt jártam gimnáziumba közvetlenül a sarkon túl,
és elkezdtem franciául tanulni, amit très chic-nek találtam. Pascal,
aki francia, előszeretettel bosszantott azzal, milyen rossz a kiejtésem.

Folyton franciául beszélt velem, én pedig majd’ felrobbantam mérgemben.
De iskolába szerettem járni; voltak barátnőim, akiket kedveltem,
és fiúk, akik idegesítettek minket. Álltunk az iskolaudvaron,
és minden energiánkat az kötötte le, hogy ne vegyünk róluk tudomást.
Talán ez hiányzott a legjobban, amikor – alig kezdődött el az új
tanév – beírattak a poppenbütteli bentlakásos iskolába.
Mert ide csak lányok jártak. Csak tanárnők tanítottak, és az
Isekanalra néző nagy szobám helyett itt mindenkinek csak egy kis sufni
jutott, benne egy ággyal, egy íróasztallal és egy beépített szekrénynyel.
Internátusnak hívták, és én valóban internálva éreztem magam.
De szentül meg voltam győződve arról, hogy anyu ismét meggyógyul,
és kihoz onnan. Meg fogja csinálni! Hogy harmincnégy évesen
meghal és magamra hagy… ez elképzelhetetlennek tűnt számomra.
Nem voltam hajlandó észrevenni, hogy egyre csak gyengül. Végső
soron egyszer már átéltük mindezt, és első alkalommal is eljött az a
pillanat, amelytől fogva ismét javulni kezdett az állapota. Amikor délutánonként
meglátogattam, jókedvűnek mutatkoztam, azt tervezgettük,
mit fogunk csinálni, ha meggyógyul, az internátusról pedig szinte
semmit sem meséltem neki. Persze hogy minden rendben. És: Igen,
természetesen van már barátnőm, Meggi Pfeiffernek hívják, és bioszon
mellettem ül…
Meggi Pfeiffer tényleg mellettem ült bioszon, és valóban ő volt az,
aki mint barátnő szóba jöhetett volna, ha kedvem lett volna ilyesmihez.
De minek? Hiszen hamarosan úgyis elhagyom az internátust,
anyu meggyógyul, majd meglátjátok! Az osztálytársaim nem érdekeltek.
És akkor jött Gubler asszony. Az első pillanatban – az internátus
társalgójában – semmi rosszra nem gondoltam, és teljesen nyitott voltam,
mert Gubler asszony úgy nézett ki, mint az a kedves színésznő,

aki épp egy anya szerepében vált híressé az egyik kora esti tévésorozatban.
Gyümölcslevet ittunk, kellemesen elbeszélgettünk, és egészen
addig fogalmam sem volt arról, hogy a gyámügytől jött, amíg egy fél
órával később elő nem adta, mit is akar tőlem valójában. Azért akart
megismerkedni velem, mert a gyámhatóság lesz a törvényes gyámom,
ha az anyám meghal.
Mindig is tudtam. De addig a pillanatig soha nem gondoltam rá.
Még ma sem vagyok képes beszélni arról az érzésről, ami akkor a hatalmába
kerített, és utána nem akart többé elereszteni. Azt hiszem,
ezt nevezik pániknak. A puszta félelem, ami akkor környékezi meg
az embert, ha valami rettenetes dolog közelít feltartóztathatatlanul,
és semmit, de semmit nem tehet ellene.
Aznap délután a kórházban más szemmel láttam anyut. Mintha
csak akkor vettem volna észre, milyen sovány és sápadt, és hogy már
enni sem tud önállóan, mintha csak akkor tudatosult volna bennem,
hogy az orvosok leállították a kezelést, és az infúziós csöveken át már
csak fájdalomcsillapító és folyékony táplálék áramlik.
Anyám meg fog halni.
Vajon ő maga is tudta?
Az ablaküvegen még ott díszelgett a cukorsüveg, amit néhány héttel
korábban odafestettem. Mindig arról beszélgettünk, hogy együtt
elrepülünk oda, amint anyu egészséges és elég erős lesz hozzá. Amikor
kicsi voltam, történeteket találtam ki a cukorsüvegről. Úgy képzeltem,
ott van Csodaország bejárata, és mögötte egy hatalmas kert
terül el, ahol zene szól, és boldog emberek rágcsálják a csokoládéfákat.
Szívesen álmodoztam arról, vajon kik lakhatnak ott, mi történik
velük, és mit szólnának, ha egyszer meglátogatnám őket.

 

Oldal: ANNE C. VOORHOEVE-LILLY ÁTMEGY A FALON / RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat