Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– Mondd meg a nevedet meg a telefonszámodat, és kvittek vagyunk.
Megnyalogatja az ajkát.
– Nincs olyan trükk a világon, amivel rávennél, hogy bármelyiket
is megmondjam neked.
Kész. Ezekkel a szavakkal vége a játszadozásnak. Tudatosan benyomulok
a személyes terébe, meglepetésszerűen közelebb lépek, és
a teste mellett a pultra tenyerelek. Érzem, hogy ez nem hagyja hidegen.
A szeméből elillan a derű, átöleli magát. Milyen kicsi. Kisebb
termetű, mint vártam. Úgy adja a nagymenőt, hogy eddig föl sem
tűnt, milyen alacsony és vékony.
– Fogadjunk, hogy van!
Fölszegi a fejét.
– Nincs.
– Nyolc taco és egy nagy kóla – közli a lány a pult mögül.
A deszkás csaj fölmarkolja a rendelést, és sarkon fordul, mire kapcsolok,
hogy gyakorlatilag vesztettem.
– Várj!
– Mi van? – áll meg az ajtóban.
Ez a „mi van?” távolról sem hangzik olyan ingerülten, mint az
előbbi. Talán jutok valamire.
– Add meg a telefonszámodat! Szeretnélek fölhívni.
Fenéket szeretném, nyerni szeretnék. Habozik. Látom én. Legyűröm
izgatottságomat, nehogy elriasszam. Semmi sem tud úgy földobni,
mint a nyerés.
– Mondok valamit – villantja rám mosolyát, amelyben csáberő és
gonoszság vegyül. – Ha kikísérsz a parkolóba a kocsimhoz, és kinyitod
nekem az ajtót, megadom a számomat.
Van olyan trükk.

Kilép a fülledt éjszakába, és leszökdécsel a járdán a parkoló végébe.
Nem is álmodtam volna, hogy ez a csaj szökdécselős. Pedig szabályszerűen
szökdécsel, és már érzem a győzelem édes ízét.
Nem sokáig. Dermedten torpanok meg a járdán. Mielőtt a csaj
átugrabugrál
a sárga vonalon, amely egy rozsdás vén tragacsot határol,
két fenyegető srác száll ki, és egyik sem látszik jókedvűnek.
– Kell valami, haver? – kérdezi a magasabbik, akinek mindkét
karján tetoválás fut végig.
– Nem – vágom zsebre a kezemet, és lazítok a tartásomon. Nem
szándékozom bunyóba keveredni, főleg nem túlerővel szemben.
A tetkós srác átjön a parkolóhely innenső oldalára, és valószínűleg
tovább is jönne, ha nincs a másik srác, akinek a szemébe lóg a haja.
Az pont a tetkós srác előtt áll, megakadályozza a továbbhaladásban,
de testtartása sejteti, hogy ő sem idegenkedik a bunyótól.
– Valami probléma van, Beth?
Beth. Nehéz elhinni, hogy ez a kemény csaj ilyen kedves nevet
visel. Mintha olvasna a gondolataimban, az ajka csúfondáros mosolyra
húzódik.
– Már nincs – feleli, ahogy bepattan a kocsi első ülésére.
A két srác a kocsihoz lép, közben fél szemmel figyelve engem,
mintha annyira hülye lennék, hogy hátulról rájuk ugorjak. A motor
bőgve életre kel, és a kocsi úgy rázkódik, mintha szigetelőszalag
tartaná össze.
Nem sietek befelé, hogy tájékoztassam a barátaimat a vereségemről,
ácsorgok a járdán. A kocsi lassan elhajt mellettem, Beth az utasoldali
ablakhoz tapasztja a tenyerét. Fekete alkoholos filccel írta rá a
szót, amely vereségemet jelzi: nincs.

Beth

Nincs jobb érzés, mint a lebegés. A súlytalanság a melegben.
A szárítógépből éppen kivett paplan melegében. Az
arcomhoz simuló, hajamba merülő erős kéz melegében. Bárcsak
az élet ilyen maradna… örökre!
Az idők végezetéig kibírnám idelent, a nagynéném házának
alagsorában. Körös-körül falak. Ablak sehol. A külvilág kívül, a
szeretteim idebenn.
Noah – a haja a szemébe lóg, nem hagyja, hogy a világ a szívébe
lásson.
Isaiah – a karját ingujjként borítják a gyönyörű tetoválások, elijesztik
a normálisakat és csábítják a szabadokat.
Én – lélekben költő, ha be vagyok szívva.
Én azért jöttem ebbe a házba, mert biztonságot kerestem. Ők
azért, mert a nevelőszülői rendszer kifogyott a családokból. Azért
maradtunk, mert más kirakójátékok kallódó darabkáiként ráuntunk,
hogy soha nem illünk a képbe.
Isaiah és Noah egy évvel ezelőtt adományboltban vették a kanapét,
a dupla matracot meg a tévét. Mások által kidobott vackokat.
Levonszolták a lépcsőn a ház gyomrába, és otthont teremtettek
nekünk. Családot adtak nekem.

– Szalagot hordtam – mondom. A saját szavaim furán csengenek.
Távolról, visszhangosan szólnak. Tovább beszélek, hogy
megint halljam a furcsaságot. – Rengeteget.
– Imádom, amikor ezt csinálja – mondja Isaiah Noah-nak.
Hárman ejtőzünk az ágyon. Noah fölhajt még egy sört, háttal
a falnak támaszkodva ül az ágy végében. Isaiah meg én egymáshoz
érünk. Csak olyankor szoktunk egymáshoz érni, ha betépünk
vagy berúgunk vagy mindkettő. Olyankor azért tehetjük, mert az
nem számít. Semmi sem számít, ha az ember súlytalanul lebeg.
Isaiah megint a hajamba meríti a kezét. A gyöngéd húzogatástól
behunyom a szememet, és legszívesebben örökre elaludnék.
Mámorító. Ez mámorító.
– Milyen szalagot? – tűnik el Isaiah mély hangjából a szokásos
érdesség, bársonyossá válik.
– Rózsaszínűt.
– Hát még?
– Szoknyát. Imádtam a szép ruhát.
Olyan érzés, mintha homokban fordítanám el a fejemet, hogy
ránézhessek. A fejem a hasán nyugszik, és elmosolyodom, amikor
bőrének heve a pólóján át az arcomra sugárzik. Vagy talán azért
mosolygok, mert ez Isaiah, és egyedül ő tud megmosolyogtatni.
Szeretem az egészen rövid tüsire leborotvált haját. Szeretem a
jóságos, szürke szemét. Szeretem a fülbevalóját mindkét fülében.
Szeretem… hogy dögös pasi. Dögös, amikor be van tépve. Kuncogok.
Tragikusan dögös, amikor józan. Ezt le kéne írnom.
– Akarsz egy szép ruhát, Beth? – kérdezi Isaiah. Soha nem
szokott piszkálni, amikor a gyermekkoromra emlékszem vissza.
Tulajdonképpen ez azon ritka alkalmak egyike, amikor vég nélküli
kérdésekkel bombáz.

– Vennél nekem?
Nem tudom, miért, de a gondolattól jobb kedvre derülök. Az
agyamnak az az icipici józan része eszembe juttatja, hogy már
nem hordok nőies ruhákat, kihajítottam a szalagokat. Az elmém
többi része a fű ködébe borulva élvezi a játékot – a szép ruhákkal
és szalagokkal teli élet kilátását, azt, hogy valaki hajlandó valóra
váltani a legvadabb álmaimat.
– Persze – válaszolja habozás nélkül.
A szám körüli izmok elnehezednek, és a testem többi része a
szívemmel együtt követi a példájukat. Ne, még nem akarok leereszteni.
Behunyom a szememet, és szuggerálom az érzést, hogy
elmúljon.
– Beth elszállt. – Noah nincs elszállva, és egy kicsit neheztelek
is rá emiatt. Amikor befejezte a sulit, szakított a füvezéssel
meg a gondtalansággal, és magával vitte Isaiah-t is. – Túl sokáig
vártunk.
– Nem, nincs semmi baj – mozdul meg Isaiah, valami puhára,
süppedősre teszi a fejemet. Párnát adott nekem. Isaiah mindig
törődik velem.
– Beth? – csiklandozza meg meleg lehelete a fülemet.
– Tessék? – suttogom kábán.
– Költözz hozzánk!
Noah tavaly tavasszal leérettségizett, és kinőtt a nevelőszülői
ellátásból. Elköltözik, és Isaiah is vele megy, bár Isaiah hivatalosan
csak jövőre hagyhatná ott a nevelőszülői felügyeletet, amikor
leérettségizik, és betölti a tizennyolcat. A nagynénémet mindaddig
nem érdekli, hol lakik Isaiah, amíg továbbra is kapja az államtól
a csekkeket.

Próbálom a fejemet rázni, de a homokban nem valami kön�-
nyen megy.
– Megdumáltam Noah-val, tiéd az egyik szoba, mi meg ketten
használjuk a másikat.
Ez már hetek óta tart, próbálnak rábeszélni, hogy menjek el
velük. Na persze. Még teljesen kiütve is átlátok a szitán. Pislogva
kinyitom a szememet.
– Nem megy. Hol fogtok akkor szexelni?
– Van egy kanapénk – kuncog Noah.
– Én még középiskolába járok.
– Ahogy Isaiah is. Ha nem vetted volna észre, idén mindketten
tizenkettedikesek vagytok.
Okostojás. Mérgesen nézek Noah-ra. Ő csak kortyolgatja a sörét.
– Másképp hogy akarsz iskolába járni? – folytatja a kérdezősködést
Isaiah. – Buszozol?
Egy lópikulát!
– Majd időben kivakarod magad az ágyból, hogy elvigyél.
– Tudod, hogy számíthatsz rám – dünnyögi, és mintha visszatalálnék
az iménti mámoromhoz.
– Miért nem költözöl hozzánk? – firtatja Noah.
Egyenesen nekem szegezett kérdése kijózanít. Csak! – sikoltom
magamban. Oldalra vetem magam, és összegömbölyödöm.
Pillanatokon belül valami puhaság takarja be a testemet. A pléd
nyakig beborít.
– Na, most már tényleg ki van ütve – mondja Isaiah.
Rezeg a sejhajom. Nyújtózkodom, majd előveszem a farzsebemből
a mobilomat.

Egy pillanatra elmerengek, hátha a szépfiú a Taco Bellből valahogy
mégis megszerezte a számomat. Róla álmodtam – a Taco
Bell-es fiúról. A közvetlen közelemben állt, iszonyatosan pimasz
és jóképű volt a lenszőke hajával meg a mogyoróbarna szemével.
De most nem próbált szórakozni velem, hogy megkapja a számomat.
Csak mosolygott rám, mintha tényleg számítanék.
Mint mondtam, csak álom volt.
A kép elhalványul, amikor megnézem a mobilom kijelzőjén
az időt meg a hívót: éjjel három és a Végállomás. A kurva életbe.
Már bánom, hogy kijózanodtam. Fogadom a hívást.
– Tartsa a vonalat!
Isaiah mellettem alszik, a karja önfeledten a hasamra dobva.
Óvatosan fölemelem, kipréselődöm alóla. Noah elterült a kanapén,
Echo, a barátnője, hozzásimul. A francba, ez meg mikor jött
vissza a városba?
Csöndben fölmegyek a földszintre, a konyhába, és becsukom
a pinceajtót.
– A muterod megint csinálja a műsort – közli egy bepöccent
férfihang a kocsmából. Sajnos ismerem: Denny az, a Végállomás
csaposa és tulaja egyben.
– Leállította?
– Nem tudom megakadályozni, hogy az emberek itassák. Figyelj,
mucikám, azért fizetsz, hogy fölhívjalak, mielőtt értesíteném
a jardot vagy kipenderíteném a muterodat. Negyed órát
adok, hogy elcipeld innét a búsba.
Leteszi. Még bőven lenne mit fejlesztenie a társalgási stílusán.
Legyalogolok kétsaroknyit az üzletsorig, amely mindazzal dicsekedhet,
ami a csóró szem-szájnak ingere: van itt önkiszolgáló
mosoda, egydolláros bazár, palackozottital-bolt, gagyidiszkont,

ahol elfogadnak élelmiszerjegyet meg szoc. segélybélyeget, és
szikkadt kenyeret meg egyhetes húst árulnak, dohánybolt, zálogház,
valamint mocis piálda. Ja, és egy lepukkant ügyvédi iroda,
ha netán valakit a fentiek bármelyikében lopáson vagy rabláson
érnének.
A többi üzlet órákkal ezelőtt bezárt, lehúzta a redőnyt. Férfiak
és nők csoportokba verődve álldogálnak a parkolót megtöltő
motorkerékpárok sokasága körül. A forró nyári levegőben áporodott
cigarettabűz keveredik a szegfűszeg és a fű édeskés illatával.
Dennyvel mindketten tudjuk, hogy esze ágában sincs kihívni
a zsarukat, de nem kockáztathatok. Anyut már kétszer letartóztatták,
és próbaidős. Meg aztán ha nem szól a zsaruknak, akkor
is kirúghatja. Fölcsattanó férfiröhögés emlékeztet, miért nem jó
az. Nem vidám nevetés, nem örömteli, még csak nem is épeszű.
Rosszindulatú, bántó, fülsértő.
Anyu rá van cuppanva a beteg pasikra. Nem fér a fejembe.
Nem is kell, hogy értsem. Én csak a rumlit takarítom el.
A kocsmában nincs más világítás, csak a biliárdasztalok fölötti
opálizzók, a söntéspult fölött villogó piros neonfény meg a
falra szerelt két televízió. A bejáratnál kettős figyelmeztetés: huszonegy
év alattiaknak és bandadzsekiseknek belépni tilos. Még
a félhomályban is látom, hogy egyik szabálynak sem szereznek
érvényt. A férfiak elsöprő többsége a motoros bandája szembeötlő
emblémájával díszített dzsekiben feszít, a hozzájuk csapódott
lányok közül pedig minden második fiatalkorú.
Két férfi között odafurakszom a pultnál italt kiszolgáló
Dennyhez.
– Hol van?

Denny nekem háttal áll a jellegzetes piros flanelingében, és kupicákba
vodkát tölt. Nem szokott egyidejűleg tölteni és beszélgetni
– legalábbis velem nem.
Fegyelmezem magam, hogy nyugodtan álljak, amikor egy kéz
markolja meg a hátsómat, és egy orrfacsaró izzadságszagú pasas
hajol hozzám.
– Iszol valamit?
– Húzz a picsába, faszkalap!
Röhög, és újra megmarkol. A pult fölött sorakozó szeszes palackok
szivárványszínű együttesére összpontosítok, próbálom valahová
máshová képzelni magamat. Valaki másnak.
– El a kezekkel a seggemtől, vagy letépem a töködet!
Denny eltakarja előlem a szivárványt, és odatol egy sört a pasas
elé, aki másodpercekkel ússza meg, hogy elveszítse a férfiasságát.
– A liliomtiprást büntetik – figyelmezteti. A faszkalap elkotródik,
miközben Danny a fejével int a hátsó helyiség felé. – A szokott
helyén.
– Köszi!
Menet közben megbámulnak, röhögcsélnek. A röhögés java
törzsvendégektől jön. Tudják, mit keresek itt. Látom a szemükben
a megvetést. A gúnyt. A szánakozást. Képmutató barmok.
Emelt fővel lépkedek, kihúzom magam. Különb vagyok ezeknél.
Akármit sutyorognak és csipkelődnek. Egytől egyig elmehetnek
a picsába.
A hátul tartózkodók zöme az elülső ajtó közelében egy pókerpartinál
zsúfolódott össze, a helyiség többi része üres. A sikátorra
nyíló ajtó kitárva, rálátok a bérházra, ahol anyu lakik, egyenesen
a kapura. Kényelmes megoldás.

Anyu a sarokban, egy kis kerek asztalnál ül. Előtte két whiskey-
s üveg meg egy stampedli. Megdörzsölgeti az arcát, majd elveszi
onnan a kezét. Feltör bennem a harag.
A pasas megütötte. Már megint. Vörös az arca. Borvirágos.
A szeme már kezd bedagadni. Ezért nem költözhetek Noahékhoz.
Emiatt nem mehetek el. Kétsaroknyira kell laknom anyutól.–
Elisabeth – motyogja zavaros hangon, és részegen odaint
magához. Fölemeli az egyik üveget, és nagyjából a stampedli felé
dönti, de semmi sem jön ki belőle. Szerencsére, mert két centivel
elvétette a poharat.
Odamegyek hozzá, elveszem az üveget, és a mellettünk lévő
asztalra teszem.
– Üres.
– Ja… – pislog kifejezéstelen, kék szemével. – Legyél jó kislány,
és hozzál egy másikat!
– Tizenhét vagyok.
– Akkor magadnak is valamit.
– Gyere, anyu!
Anyu reszkető kézzel hátrasimítja szőke haját, és úgy pillant
körül, mint aki álomból ébred.
– Megütött.
– Tudom.
– Visszaütöttem.
Semmi kétségem afelől, hogy ő ütött előbb.
– Gyere, menjünk!
– Nem hibáztatlak.
Ez a kijelentés úgy üt pofon, ahogy ember nem tudna. Mélyet
sóhajtok, és próbálok kitalálni valamit, ami enyhítené fullánkos

szavai csípését, de hiába. A másik üvegért nyúlok, szerencsére maradt
benne valami szánalmasan csekély mennyiség, töltök egy kupicával,
és fölhajtom. Kitöltök még egyet, és odatolom anyu elé.
– Dehogynem.
Az italra mered, azután végighúzza középkorú ujjait a pohárka
peremén. Tövig rágott körmeire lenőtt a száraz, berepedezett
bőr. Nem is tudom, volt-e valaha ápolt az anyukám.
Iszik, majd fölveti a fejét.
– Igazad van. Hibáztatlak. Ha te nem vagy, apád sosem hagyott
volna el.
– Tudom. – A whiskey égeti a torkomat, elnyomja az emlék
fájdalmát. – Gyerünk!
– Szeretett engem.
– Tudom.
– Te meg… egyszerűen elüldözted.
– Tudom.
– Tönkretetted az életemet.
– Tudom.
Sírva fakad. Ahogy a részegek szoktak. Ez az a fajta sírás, amivel
egyszerre jön ki minden: taknya-nyála-könnye és a rettenetes
igazság, amit soha nem lenne szabad egy másik ember szemébe
vágni.
– Utállak.
Összerándulok. Nyelek egyet. És emlékeztetem magam, hogy
mély lélegzetet vegyek.
– Tudom.
Anyu megragadja a kezemet. Nem húzom el. Nem kapaszkodom
belé viszonzásul. Tegye csak, amit tennie kell! Már nemegyszer végigjátszottuk ezt.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a második részt a sorozatnak, a könyvesboltban megtalálod, vagy azon bevásárlóközpontokban, ahol a kiadó üzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: KATIE MCGARRY-FESZÜLŐ HÚR 2/RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »