Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

ketto

Megmagyarázhatatlan volt a részben elfeledett álom és a
fiú, akit elvileg nem láthattam. Amíg legalább az egyiket
ki nem verem a fejemből, biztos nem tudok a spanyol tesztre koncentrálni!
Így aztán felhívtam Lauren nénikémet. Rámondtam az
üzenetrögzítőre, hogy délben újra hívom. Már félúton voltam Kari
barátnőm szekrényéhez, mikor visszahívott.
– Laktam én valaha olyan házban, ahol pince is volt? – kérdeztem.
– És jó reggelt neked is!
– Bocsánat! Álmodtam valamit és nem hagy nyugodni. – elmondtam
neki azt a részt, amire emlékeztem.
– Ó, az az allentowni régi ház lehetett! Még kölyök voltál, nem
csoda, hogy nem emlékszel!
– Köszönöm. Nagyon…
– Foglalkoztat, azt látom. Jó kis rémálom lehetett!
– Valami pincében élt egy szörny. Semmi különös. Szégyellem is
magam.
– Szörny? Micsoda!?
Hangszóró nyomta el a hangját, a háttérben egy gépi hang jelentette:
– Dr. Fellows jelentkezzen a 3B-ben!
´´

– Ez neked szól, nem? – kérdeztem.
– Még várhat. Minden rendben, Chloé? Nem vagy valami lelkes.
– Nem az, csak… kicsit túlpörgött ma a fantáziám. Reggel Milost
is kiborítottam, mert azt hittem, láttam egy fiút a taxink elé
szaladni!
– Micsoda?
– Nem volt ott semmilyen fiú. A fejemen kívül legalábbis! – észrevettem
Karit a szekrényénél és integettem neki. – Mindjárt becsöngetnek,
szóval…
– Felveszlek suli után. A Crowne-ban vacsorázunk és beszélgetünk
majd.
Letette, mielőtt ellenkezhettem volna. Megráztam a fejem és
Kari után szaladtam.
Az iskola. Nem túl sokat mondhatok róla. Az emberek azt hiszik,
hogy a művészeti sulik biztos mások, tele fortyogó alkotóerővel és
boldog gyerekekkel, ahol még az emósok is a kínzott lelkük által
megengedhető legközelebb állnak a boldogsághoz. Azt hiszik, itt
kisebb a kortársak nyomása és a terrorizálás, elvégre is az ide járók
nagy része a más sulikban megfélemlítettekből tevődik össze.
Az igaz, hogy ebből a szempontból az A. R. Gurney nem volt túl
rossz suli, de ahol sok gyerek van együtt, bármennyire is hasonlónak
tűnnek, lesznek elhatárolódások. Klikkek alakulnak, bár a sportolók,
stréberek és senkik helyett itt művészekből, zenészekből meg
színészekből.
Mint színházművészetist, engem a színészekkel csaptak össze,
akiknél a tehetség úgy tűnt, sokkal kevesebbet számít, mint a szépség,
a pózolás vagy a szóbeli kifejezőkészség. Utánam soha senki
sem fordult meg és nagy nulla voltam az utóbbi kettő dologban is.

A népszerűségi listán is tökéletes középmezőny. Egy lány, akiről senki
nem tételez fel túl sokat.
Én azonban mindig arról álmodtam, hogy művészeti sulis leszek,
és ez itt olyan remek is volt, ahogy elképzeltem. És ami a legjobb,
apa megígérte, hogy függetlenül attól, hányszor költözünk,
addig maradhatok, amíg be nem fejezem! Ez azt jelentette, hogy
életemben először nem én voltam az „új lány”. Elsőévesként kezdtem
az A. R. Gurneyben, ahogy bárki más. Végre mint egy normális
gyerek.
Ez a nap viszont különbözött a szokásostól. Egész reggel az utcán
látott fiún járt az eszem. Volt rá több logikus magyarázat: a kajás
dobozát bámulva nem becsülhettem fel rendesen, hova szalad,
beugorhatott egy járdánál várakozó autóba vagy az utolsó pillanatban
irányt válthatott és eltűnt a tömegben.
Tökéletes magyarázat volna. Miért zavart akkor még mindig?
– Ó, ugyan már! – mondta Miranda, ahogy ebédidőben a szekrényemben
kotorásztam. – Pont ott áll. Kérdezd meg, elmegy-e veled
a buliba! Olyan bonyolult ez, szerinted?
– Hagyd békén Chloét! – vágott közbe Beth, majd átnyúlt a vállam
felett és lekapta a rikító sárga kajás csomagomat a felső polcról.
– Nem értem, miért nem találod, Chloé! Épphogy csak nem világít!
– Létrára volna szüksége, hogy olyan magasra lásson! – mentegetett
Kari.
Nevetve ugrott el miután csípőn billentettem.
Beth a szemeit forgatta: – Gyerünk már, emberek, vagy sose lesz
asztalunk!
Már majdnem elértünk Brent szekrényéig, mikor Miranda oldalba
bökött: – Kérdezd már meg, Chloé!

Túl hangosan „suttogott”. Brent hátrafordult…, aztán gyorsan
elkapta a fejét. Elvörösödtem és a mellemhez szorítottam a kajás
csomagom.
Kari sötét, hosszú haja a vállamhoz ért. – Az egy hülyegyerek! –
suttogta. – Ne foglalkozz vele!
– Nem, nem hülye, csak engem nem kedvel. Nem értem, miért.
– Gyere – kezdte Miranda –, megkérdezem én helyetted.
– Ne! – ragadtam meg a karját. – K-k-kérlek, ne!
Kerek arca undort tükrözött: – Istenem, milyen gyerekes tudsz
lenni! Tizenöt éves vagy, Chloé, már magad kéne intézned a dolgaidat!
– Mint például addig hívogatni egy srácot, amíg az anyja rád
nem szól, hogy hagyd békén? – kérdezte Kari.
Miranda megvonta a vállát. – Az Rob anyja volt. Rob maga sose
mondta.
– Tényleg? Hitegesd csak magad, ha ez megnyugtat!
Ez aztán betalált. Rendszerint beavatkoztam volna, hogy hagyják
már abba, de még mindig dühös voltam azért, hogy Miranda zavarba
hozott Brent előtt.
Karival és Beth-tel szoktunk fiúkról beszélni, de nem voltunk
annyira odáig értük. Miranda igen, több fiúja volt, mint amennyinek
a nevét tudta. Mikor velünk kezdett lógni, hirtelen nagyon fontos
lett, hogy legyen olyan srác, aki tetszik nekünk. Aggódtam én
eleget az éretlenségemen, az nem segített, hogy hahotázni kezdett,
mikor beismertem, hogy még sosem voltam igazi randin. Kitaláltam
tehát valakit. Brentet.
Gondoltam, elég lesz, ha megnevezem, ki tetszik. Egy frászt!
Miranda továbbment, elmondta neki is, hogy tetszik nekem. Borzasztó
volt. Többnyire legalábbis. Kicsit azért reméltem titokban,

hogy Brent majd azt üzeni: – Frankó, Chloét én is bírom! De persze
nem mondta. Míg azelőtt néha legalább spanyolon beszélgettünk,
most két sorral arrébb ült, mintha hirtelen a világ legbüdösebb
némberévé váltam volna.
Épp odaértünk a büféhez, mikor valaki a nevemen szólított.
Megfordultam, és Nate Boziant láttam felénk futni, vörös haja jelzőfényként
világított a zsúfolt teremben. Összeütközött egy felsőssel,
félszegen bocsánatot kért, majd jött tovább.
– Helló! – mondtam, ahogy a közelbe ért.
– Helló neked is! Elfelejtetted, hogy Petrie ezen a héten áttette a
filmklubot ebédidőre? Az avantgárdról lesz szó. Tudom, hogy imádod
a művészfilmeket!
Hányást mímeltem.
– Akkor kimentelek. Megmondom neki azt is, hogy a rövidfilm
rendezése sem érdekel.
– Az is ma dől el?
Nate hátrálni kezdett: – Talán. Talán nem. Szóval szólok Petrienek,
hogy…
– Mennem kell! – mondtam a barátaimnak, és utánarohantam.
A filmklub, mint mindig, most is a színfalak mögött kezdődött,
ahol elintéztük az ügyeket, meg ettünk. Kaját ugyanis nem lehetett
bevinni a nézőtérre.
Beszéltünk a rövidfilmről, ahol én is, egyetlen elsősként, tényleg
rajta voltam a lehetséges rendezők listáján. Aztán, amíg a többiek
különböző avantgárd filmekből néztek jeleneteket, rágódtam kicsit
a lehetséges próbarendezésen. Meglógtam, mielőtt vége lett volna,
és visszaindultam a szekrényemhez.

Az agyam addig pörgött, míg majd félúton nem jártam. A gyomrom
megint rákezdte, arra emlékeztetve, hogy a válogatás miatti izgalmamban
elfelejtettem enni.
A kajámat persze a hátsó színpadon felejtettem. Ránéztem az
órámra: tíz percem volt órakezdésig. Talán sikerülhet.
A filmklubot már befejezték. Bárki is hagyta el a nézőteret utoljára,
leoltotta a villanyt, és nekem halvány gőzöm sem volt arról,
hogyan kapcsoljam vissza, főleg, hogy a kapcsoló megtalálásához,
először is, nem ártott volna látni! Foszforeszkáló kapcsolók! Ez az!
Ebből szponzorálhatnám az első filmemet! Ehhez az kéne, hogy valaki
gyártson ilyeneket. Persze akár a legtöbb rendező, én is inkább
szellemi síkon mozogtam.
Kétszer vágtam be a térdem, ahogy botorkáltam lefelé a sorok
között. A szemem végül is hozzászokott a vészjelzők halvány fényéhez,
s ráleltem a színpad mögé vezető lépcsőre. Aztán nehezebb lett.
A színpad hátulja kisebb elfüggönyözött részekre volt osztva,
amit raktárnak és rögtönzött öltözőknek használtak. Valahol itt kellett
lennie a világításnak, de én még soha nem kapcsoltam fel. Körbetapogatóztam
a legközelebbi falon, de nem találtam kapcsolót,
így feladtam. A vészjelzők gyenge fényében látni lehetett a körvonalakat.
Elég lesz az is.
Mégiscsak elég sötét volt, és én félek a sötéttől. Gyerekként volt
pár rossz emlékem képzeletbeli lényekről, akik a sötétben ólálkodtak
és megijesztettek. Tudom, ez furcsán hangzik. Más gyerek
jóbarátot talál ki magának, én meg mumusokat.
Arcfesték szaga jelezte, hogy az öltözők környékén járok, de ez az
illat, naftalinnal és régi kosztümök szagával keveredve, most nem
nyugtatott meg annyira.

Még három lépés, majd felsikoltottam, mert valami körülöttem
hullámzó anyagba ütköztem. Függöny! Nagyszerű! Vajon milyen
hangosan kiálthattam? Nagyon reméltem, hogy a falak hangszigeteltek.
Kezemet végigfuttattam a kellemetlen műanyagon, amíg nyílást
nem találtam, és széttártam a függönyt. Előttem az ebédlőasztal
körvonala látszódott, a tetején valami sárgával. A csomagom lenne?
Úgy tűnt, mintha a rögtönzött terem megnyúlt volna előttem és
a sötétségbe ásítozna. A perspektíva miatt a két befelé futó lefüggönyözött
oldal leszűkítette a teret. Érdekes illúzió, főleg egy rémfilmhez.
Nehogy elfelejtsem!
Forgatási helyszínként szemlélve a folyosót megnyugodtam.
Megjegyeztem a pillanatot, melyhez a lépéseim szaggatott ritmusa
adott aláfestést még közelebb hozva a jelenetet, szinte a főhős fejébe
helyezve a nézőt – az esztelen lányéba, aki valami furcsa zajforrás
felé tart.
Tompa puffanás. A cipőm nyikorgott, ahogy elindultam, így a
zaj még inkább megijesztett. Nevetni próbáltam, miközben libabőrös
karomat dörzsölgettem. Jól van, elvégre is furcsa zajról volt szó,
nemde? – a hangeffektusra célozva.
Újabb zaj. Meg valami zörgés. Csak nem patkányok élnek a kísértetjárta
folyosókon? Micsoda klisé! Ideje lesz leállítani a szárnyaló
fantáziámat, és koncentrálni. Rendezzem a jelenetet!
Főhősünk meglát egy árnyalakot a folyosó végén…
Édes istenem, ez is milyen olcsó trükk! Legyél már eredeti…
titokzatos…
Kettes csapó.
Mit is lát a lány? Egy gyerek új, rikító sárga és e régi elátkozott helyhez
nem illő uzsonnás dobozát.

Fusson csak a film tovább! Ne engedjünk meg semmiféle elkalandozást…
Zokogás visszhangzott az üres teremben, majd abbamaradt, és
nedves szipogásba ment át.
Sírás. Hát persze! A filmemben. A főhős egy gyerek ételes dobozát
látja, majd hátborzongató zokogást hall. A terem végében valami
tényleg megmozdult. Egy sötét alak…
Előre vetettem magam a csomagomért, felkaptam, és már ott
sem voltam.

három

-Chloé! Várj csak!
Bedobtam a meg nem kezdett ebédemet a szekrénybe, s
épp indultam vissza, mikor Nate utánam kiáltott. Megfordultam,
láttam, ahogy oldalazva egy csapat lányon vág keresztül.
A csengő megszólalt, és a folyosó megtelt a folyón fölfelé küzdő
lazacokhoz hasonlóan lökdösődő gyerekekkel, akik mindent elsodornak,
ami az útjukba kerül. Nate-nek is küzdenie kellett, hogy
eljusson hozzám.
– Leléptél a filmklubról, mielőtt beszéltünk volna! Meg akartam
kérdezni, mégy-e a buliba?
– Holnap? Aha, igen.
Megvillantotta gödröcskés vigyorát. – Remek! Akkor ott találkozunk!
Elnyelte a gyerekrengeteg, én meg csak álltam és bámultam
utána. Nate csak azért keresett, hogy megtudja, megyek-e a buliba?
Ez persze nem ugyanaz, mintha arra kért volna, hogy menjek
vele táncolni, de mégis… Most újra át kell gondolnom, mit ve-
gyek fel!

Egy felsős úgy nekem jött, hogy leverte a hátizsákomat, miközben
morgott valamit arról, hogy minek kell a folyosó közepén állni.
Ahogy lehajoltam, csorgást éreztem a lábam között.
Hirtelen egyenesedtem fel és dermedten álltam, mielőtt óvatosan
egy lépést mertem tenni.
Ó, istenem! Csak nem bepisiltem? Mély lélegzetet vettem. Talán
tényleg beteg vagyok, egész nap volt valami a gyomrommal.
Lássuk, meg lehet-e oldani, ha meg annyira gázos, akkor hazamegyek
taxival.
Mikor a mosdóban lehúztam a bugyimat, csupa piros volt.
Pár percig csak ültem ott a vécén, bárgyún vigyorogva, abban a
reményben, hogy a suli mosdójában lévő kameráról szóló pletykák
nem igazak.
Kevéske vécépapírt tekertem össze a bugyimba, felhúztam a farmeremet,
és kikacsáztam a fülkéből. Ott aztán megláttam az egészségügyi
betétes automatát, amelynek látványa ősz óta gúnyolódott velem.
A hátsó zsebemből kihúztam egy ötdolláros bankót, egy tíz- és
két egycentest. Vissza a fülkébe. Átforgattam a hátizsákom, és találtam
is még egy ötcentest.
Tanulmányoztam a gépet. Közelebbről. Megvizsgáltam az összekarcolt
zárat, amit Beth szerint hosszú körömmel is ki lehet nyitni. Az
enyém nem volt hosszú, de az otthoni kulcsom is megfelelt helyette.
Óriási hét ez a számomra! Bekerültem a rendezői kalapba! Nate
a buli iránt érdeklődött! Megjött az első menzeszem! És most itt az
első bűncselekmény!
Miután rendbe hoztam magam, a hajkefémet keresgéltem a zsák
alján, de helyette a hajfestékes tubus került a kezembe. Felemeltem.
A tükörképem rám vigyorgott.
• 24 •
Miért is ne adjuk „az első mulasztott órát” és az „első hajfestést”
is a listához? A suli mosdójában nem lesz könnyű befesteni a hajamat,
de valószínűleg egyszerűbb, mint otthon, Annette-tel a lakásban.
Húsz percig tartott felkenni a tucatnyi élénkpiros csíkot. A pólómat
le kellett vennem, nehogy festékes legyen, így aztán farmerban
és melltartóban álltam a kagylónál. Szerencsére nem jött be senki.
A csíkokat papírtörlővel szárazra itatva mély lélegzetet vettem,
felemeltem a fejem… és elmosolyodtam. Karinak igaza volt. Tényleg
jól nézett ki! Annette ki fog borulni. Talán még apám is észreveszi,
lehet, hogy mérges is lesz. Az viszont tuti biztos, hogy többé
nem a gyerekmenüt fogom kapni!
Az ajtó megnyikordult. Bedobtam a papírtörlőket a szemétbe,
felkaptam a pólómat és bevágódtam az egyik fülkébe. Alig
volt időm bereteszelni az ajtót, a lány már sírni is kezdett. Átkukucskáltam,
és egy pár Reebok cipőt láttam a mellettem lévő fülkében.
Megkérdezzem, hogy jól van-e, vagy zavarba hoznám ezzel?
Lehúzta a vécét, elmozdítva a lábamra vetődő árnyékot. Eltolta a
zárat az ajtón. Amikor a víz folyni kezdett, a sírás felerősödött. Elzárta
a csapot. Nyikorgott, ahogy a papírtörlőt húzta. A papírt ös�-
szegyűrte. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. A sírás azonban nem
szűnt meg.
Hideg futott végig a gerincemen. Próbáltam ugyan magamat
győzködni, hogy biztos meggondolta magát, és inkább itt maradt,
amíg meg nem nyugszik, de a sírást közvetlen közelről, a mellettem
lévő fülkéből hallottam.
Ökölbe szorítottam a kezem. Biztos csak a képzeletem játszik velem!


Ha továbbra is olvasnád a trilógia első részét, a könyvesboltban vagy azon bevásárlóközpontokban rátalálhatsz, ahol a kiadó üzletet nyitott.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: KELLEY ARMSTRONG-SÖTÉT ERŐ TRÍLOGIA 1/RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »