Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

egy

Amikor a cellám ajtaja kattanva kinyílt, kábán először
az jutott eszembe, hogy Liz talán meggondolta magát és vis�-
szajött. De egy szellem nem olyan nyitogatós fajta. Alkalmanként
szólhat nekem, hogy kinyissam az ajtót azért, hogy felébresszem és
kivallassam az őrült tudósok által elpusztított Variánsokból kikelő
zombikat, de saját magának sosem kérne ilyet.
Az ágyban felülve csipás szememet dörzsölgettem, hogy megszabaduljak
az altató mindent körüllengő ködétől. Az ajtó először csak
résnyire nyílt ki. Kicsusszantam az ágyból, és lábujjhegyen átosontam
hotelszerű szobám vastag szőnyegén. Közben azért imádkoztam,
hogy a túloldalon lévő személyt hívják, s én elmenekülhessek,
mielőtt ezek az emberek elkezdenek rajtam kísérletezgetni. Mi másért
hoztak volna ide…?
– Szia, Chloé! – sugárzott dr. Davidoff legszebb, „kedves bácsi”-
mosolya, amint az ajtót szélesre tárta. Annyira nem is volt öreg – talán
ötven –, de egy filmben a csoszogó, szórakozott tudós szerepét
osztanám rá. Biztos voltam benne, addig dolgozna ezen a szerepen,
amíg pontosan el nem találná.
A mögötte lévő hölgy elegáns, szőke frizurát és New York kosztümöt
viselt. Neki meg az osztály legundokabb lányának az anyja

az_ebredes.png
szerepét adnám, ami persze csalás, hisz éppen azt alakította: Viktória
– Tori – Enright anyukája, az egyetlen bennlakóé, akit kihagytunk
a Lyle-házból való szökési tervünkből, amit igencsak jól tettünk,
mivel ő volt az egyik oka annak, amiért menekülnöm kellett.
Tori anyja Macy’s táskát cipelt, mintha csak vásárolni indult volna,
mintha csak ebéd előtt beugrott volna pár szörnyűséges kísérlet
végrehajtására.
– Tudom, sok kérdésed van, Chloé – mondta dr. Davidoff, míg
leültem az ágy szélére. – Azért vagyunk itt, hogy válaszoljunk rájuk,
de először nekünk kellene egy kis segítség.
– Hol van… – kérdezte Mrs. Enright – …Simon és Derek?
Róla dr. Davidoffra siklott a tekintetem, aki bátorítóan mosolygott
és bólogatott, mintha tényleg arra számítana, hogy feladom a
barátaimat.
Soha nem voltam dühös gyerek. Soha nem menekültem el otthonról.
Soha nem toporzékoltam és sikoltoztam, hogy az élet nem
igazságos, és bárcsak meg se születtem volna. Ha apám bejelentette,
hogy újra elköltözünk, és iskolát kell váltanom, én csak nyeltem
egyet nyafogva: „De hát épp most lettek barátaim” – bólintottam
megértően.
Fogadd el a helyzeted, és légy hálás a sorsnak azért, amit ad! Viselkedj
nagylányként!
Visszatekintve az életemre, amiben mindig azt tettem, amit mások
mondtak, rájöttem, hogy beszálltam a játékukba. Amikor a felnőttek
elismerően paskolgatják a fejem, hogy milyen nagylány vagyok,
igazából azt értették alatta, örülnek, hogy nem vagyok elég
nagy ahhoz, hogy megkérdőjelezzem őket, és szembeszálljak velük.
Dr. Davidoffot és Mrs. Enrightot látva arra gondoltam, mit is
tettek velem – hazudtak nekem, bezártak –, és én most a sarkamra

akartam állni. Sikítani szerettem volna, de ezt az elégtételt nem adtam
meg nekik.
Kikerekedett szemmel álltam Mrs. Enright tekintetét. – Úgy
érti, hogy még nem találták meg őket?
Szerintem képen törölt volna, ha dr. Davidoff nem emeli fel a
kezét.
– Nem, Chloé, nem találtuk meg a fiúkat – közölte –, de nagyon
aggódunk Simon biztonságáért.
– Talán azt hiszik, Derek bántani fogja?
– Nem szándékosan. Tudom, hogy Derek kedveli Simont.
Kedveli? Milyen furcsa szóhasználat. Derek és Simon fogadott fivérek
voltak, szorosabb kapcsolatban az általam ismert vértestvéreknél.
Az lehet, hogy Derek vérfarkas, de épp a farkas az benne, ami
megakadályozza, hogy valaha is sérülést okozzon Simonnak. Megvédené
mindenáron, mint ahogy ezt már tapasztaltam.
Hitetlenség ülhetett ki az arcomra, mert dr. Davidoff úgy rázta
meg a fejét, mintha csalódott volna bennem. – Rendben van,
Chloé. Ha Simon biztonságáért nem aggódsz is, talán az egészségéért
majd fogsz.
– M-mi v-van az… – dadogásom mindig felerősödött, ha izgatott
voltam, de nem árulhattam el nekik, hogy érzékeny pontra tapintottak.
Egy kicsit lassabban, de újrakezdtem: – Mi van az egészségével?
– Simon beteg!
Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki túl sok filmet látott életében.
Most majd elárulják, hogy a fiú valami ritka betegségben
szenved, és ha tizenkét órán belül nem veszi be a gyógyszerét, magától
felrobban!
– Milyen beteg?

– Cukorbeteg – közölte dr. Davidoff –, a vércukorszintjét folyton
ellenőrizni és szabályozni kell.
– Azzal a vérteszttel vagy mivel? – kérdeztem lassan visszaemlékezve.
Simon az étkezések előtt tényleg mindig eltűnt a mosdóban.
Én azt hittem, csak tisztálkodni szeret. Egyszer bele is botlottam
kifelé jövet, amikor épp egy kis fekete tokot gyömöszölt a zsebébe.
– Bizony – jelentette ki dr. Davidoff –, megfelelő odafigyeléssel a
cukorbetegség könnyen kezelhető. Azért nem tudtál róla, mert nem
volt rá szükség. Simon ettől még teljes életet él.
– Egy dolog kivételével – tette hozzá Tori mamája.
Belenyúlt a Macy’s táskába, és egy hátizsákot vett elő. Úgy nézett
ki, mint Simoné, de ezt nem veszem be olyan könnyen – valószínűleg
vettek egy hasonlót. Igaz, hogy Simon kapucnis pulcsiját is
előhúzta, amit felismertem, de lehet, hogy a teljes ruhatárát a Lyleházban
hagyta, így nem lehetett nehéz elvenni onnan.
Ezután egy jegyzettömb és egy csomó színes ceruza következett,
tolltartóval. Simon szobája tele volt képregényvázlatokkal, ezt
megint elég könnyű meg…
Magasra tartva a rajztömböt Mrs. Enright átlapozta Simon megkezdett
munkáit. Ettől a fiú sosem vált volna meg.
Végül egy zseblámpát tett ki az asztalra, a Lyle-ház zseblámpáját
– amit szintén láttam, amikor a zsákjába tett.
– Simon elcsúszott, ahogy át akart mászni a kerítésen – ecsetelte.
– A hátizsákja, amit csak az egyik vállára vetett, leesett. Az embereink
a sarkában voltak, így ott kellett hagynia, és van benne valami,
amire sokkal nagyobb szüksége van, mint ruhákra vagy a többi
holmira.
Kinyitott egy sötétkék, műanyag erszényt, benne két, tollszerű
ampullával, az egyikben zavaros folyadék, a másikban tiszta. –

Inzulin, amit Simon szervezete nem termel, és amivel naponta háromszor
kell belőnie magát.
– És mi történik, ha nem?
Dr. Davidoff vette át a szót: – Nem akarunk megijeszteni, és azt
sem mondjuk, ha Simon kihagy egy belövést, akkor meghal. A ma
reggeli már kimaradt, és biztos vagyok benne, hogy kezdi kicsit furcsán
érezni magát. Holnapra azonban már hányni fog. Három nap
múlva pedig diabéteszes kómába esik. – Kivette az erszényt Tori
mamájának a kezéből, és elém helyezte. – Ezt kell eljuttatnunk Simonhoz,
úgyhogy meg kell mondanod, hol találjuk.
Beleegyeztem, hogy megpróbálom.

ketto

Egy jó drámában a főhős soha nem a legrövidebb úton ér célba.
Elindul, majd olyan akadályba ütközik, ami eltéríti, újabb akadály,
hosszabb kitérő, még egy akadály, még egy kitérő…, csak akkor
érheti el a célját, amikor a jelleme eléggé megerősödik és megérdemli.
Az én történetem már most megfelelt a szokásos filmsémának.
Mármint úgy vélem, megfelelt egy filmszakos hallgatóénak. Vagy
mondhatnám egy hajdani filmszakosénak. Chloé Saunders, tizenöt
éves, önjelölt Steven Spielberg, akinek hollywoodi írói és rendezői
álma az első mensese napján meghiúsul. Ettől kezdve olyan fordulatot
vesz az élete, amit valaha a filmvászonra álmodott.
Ekkor kezdtem látni a szellemeket. Miután a suliban kiborultam,
fehér zubbonyos férfiak elcipeltek, és egy elmezavarral küszködő fiatalok
otthonába szállítottak. A baj csak az, hogy én tényleg látom
a szellemeket. Ráadásul nem én vagyok az egyetlen a Lyle-házban,
aki természetfeletti hatalommal rendelkezik.
Simon varázsigéket tud, Rae a puszta ujjával bárkit megéget, Derek
emberfeletti erővel és érzékekkel bír, és úgy tűnt, nemsokára
farkassá változik. Tori… hát azt nem tudtam, ő mire képes – talán
csak egy elfuserált kölyök, akit pusztán azért zártak a Lyle-házba,
mert az anyja a vezetőség tagja.
´´

Simon, Derek, Rae és én is egyetértettünk abban, nem lehet
véletlen, hogy ugyanarra a helyre kerültünk, ezért megszöktünk.
Mi Rae-vel különváltunk a fiúktól, Lauren nénikémhez menekültünk
– akiben a világon a legjobban bíztam –, de aztán bekerültünk
ebbe a laboratóriumba, amit a Lyle-ház tulajdonosai irányítanak.
Akik most azt várják tőlem, hogy segítsek nekik Simont és Dereket
is behozni.
Mindenesetre itt volt az ideje, hogy az általam kiagyalt elterelő
hadművelettel előrukkoljak. Így szabályos történetmondás eszközeivel
előadtam dr. Davidoffnak, hol találja Simont és Dereket.
Első lépés: a célom kijelölése. – Rae-vel el kellett volna rejtőznünk,
amíg a fiúk hátramaradnak, és Simon varázslataival elterelik
üldözőink figyelmét – meséltem dr. Davidoffnak. – Rae előreszaladt,
így nem hallhatta, amint Simon az utolsó pillanatban visszahúz,
majd azt javasolta, hogy ha elveszítenénk egymást, beszéljünk
meg egy találkozóhelyet.
Második lépés: a nehézségek bemutatása. – Hogy hol a találkahely?
Hát, ez az, nem tudom, hol van. Arról beszéltünk, hogy majd
összeülünk, de aznap kész bolondokháza volt! Épp csak elhatároztuk,
hogy megszökünk, amikor Derek kijelentette, már aznap indulnunk
kell. A fiúk biztos kijelöltek egy találkozóhelyet, de nekem
elfelejtettek szólni.
Harmadik lépés: az elterelő hadművelet felvázolása. – Van néhány
ötletem… olyan helyek, amik szóba kerültek. Az egyik biztos
bejön, segíthetnék megtalálni. Valószínűleg keresni fognak, és talán
elrejtőznek, amíg rám nem bukkannak.
Ahelyett, hogy megszöknék, inkább kivitetem magam azzal,
hogy használjanak fel csaléteknek. Felsorolok pár helyet, ami szóba

sem került Simon, Derek és köztem, szóval semmi esélye annak,
hogy elfogják őket. Zseniális terv!
És a fogadtatás?
– Mindezt észben tartjuk majd, Chloé, de most elég lesz, ha felsorolod
ezeket a helyeket. Ha már ott leszünk, megvannak a módszereink,
hogy megtaláljuk a fiúkat.
Félrevezetés. A történetmesélés folyamatának elengedhetetlen
eleme. Ám a való életben? Nem jó semmire!
Miután megkapták a koholt találkahelyekről szóló listámat, dr.
Davidoff és Tori mamája elment, és nem kaptam semmit cserébe –
sem választ, sem utalást arra, hogy miért vagyok itt, és mi fog történni
velem.
Keresztbe tett lábbal ültem ágyamon a kezemben lévő nyakláncra
bámulva, mintha az kristálygömb lenne, ami választ adhat a kérdéseimre.
Még anya adta nekem régen, amikor „mumusokat” láttam,
de ma már tudom, azok is szellemek voltak. Azt ígérte, a nyaklánc
szelleműző képességgel bír, és ez így is lett. Hittem benne, apa
is mondogatta persze, hogy mindez pszichés lehet. Hittem benne,
ezért működött, de mostanra elbizonytalanodtam.
Tudta vajon anyám, hogy nekromanta vagyok? Bizonyára, ha az
ő családjától örököltem. A nyakláncnak kellett volna megvédenie a
szellemektől? Ha igen, biztos elvesztette az erejét, még a színe is elhalványult
– esküdni mertem volna, hogy az élénkpiros ékkő most
inkább lilásnak tűnt. Egy dolgot azért nem tudott, nem adott válaszokat
a kérdéseimre, azokat nekem kellett megtalálnom.
Újra feltettem a nyakéket. Bármit is akart tőlem dr. Davidoff
meg a kompániája, nem lehetett benne semmi jó. Nem zárunk be
valakit, akin segíteni akarunk.

Tőlem aztán nem tudják meg, hol van Simon. Ha inzulin kell
neki, azt Derek megszerzi, még akkor is, ha be kell törnie egy
gyógyszertárba.
Arra kellett koncentrálnom, hogy Rae-vel kijussunk innen. Ez
ugyan nem a Lyle-ház, ahol az egyetlen dolog, ami közénk és a szabadságunk
közé állt, a riasztórendszer volt. Ez a szoba talán úgy néz
ki, mintha egy hotelhez tartozna – dupla ágy, szőnyegpadló, karosszék,
asztal és saját fürdőszoba –, de nincs ablaka, és kilincs sincs
az ajtó belső oldalán.
Reméltem, hogy Liz segít majd a szökésben. Lyle-házbeli szobatársam,
Liz, nem jutott ki élve, így amikor idekerültem, megidéztem
a szellemét abban reménykedve, hogy segít majd megtalálni a
kivezető utat. Az egyetlen baj csak az, hogy Liz nem hitte el, hogy ő
már halott. Amilyen óvatosan csak tudtam, elmondtam neki a dolgot.
Kiborult, hazugsággal vádolt, majd eltűnt.
Talán elég ideje volt már lenyugodni. Kétlem, de nem várhattam.
Újra meg kellett idéznem.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: KELLEY ARMSTRONG-SÖTÉT ERŐ TRÍLOGIA2/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »