Susan Ee
ANGELFALL
a n g y a l o k b u k á s a

Furcsa módon, a támadások óta gyönyörűek a naplementék.
A lakásunk ablakán át nézve a lángoló égbolt, akár egy fényesre
törölgetett mangó, ragyogó narancs, vörös és bíbor színekben
pompázik. A felhők is tüzet fognak, átterjednek rájuk a naplemente
színei, szinte megrémít, mintha idelenn mi is lángra kaphatnánk.
Arcomon a nyugvó nap halványuló melegével próbálok nem gondolni
semmi másra, csak azon igyekszem, hogy ne remegjen a kezem,
miközben becipzárazom a hátizsákomat.
A kedvenc bakancsomat húzom fel. Régebben azért volt a kedvencem,
mert Misty Johnson egyszer megdicsérte, hogy milyen jól
néznek ki a szárán végigfutó bőrszíjak. Misty pomponlány… volt,
és híres a kitűnő ízléséről, ezért úgy éreztem, ha ezt hordom, én is
divatos és trendi vagyok, noha a bakancsot egy olyan cég készítette,
amely komoly túracipőket gyártott. Mostanában pedig azért ez
a kedvencem, mert a szíjak alá remekül be lehet csúsztatni egy kést.
Bedugok néhány élesre fent kést Paige kerekes székének zsebébe
is. Elbizonytalanodom, hogy anya bevásárlókocsijába is tegyek-e
egyet, de aztán rakok oda is. Becsúsztatom egy rakás Biblia és egy halom
üres üdítős palack közé. Mikor anya nem néz oda, ráhúzok valami
ruhát is, remélve, hogy soha nem kell tudomást szereznie róla.

Mielőtt teljesen besötétedne, kitolom Paige-et a lépcsőházba. Ki
tudna gurulni egyedül is, mivel jobban szereti a hagyományos széket,
mint az elektromos hajtásút. De tudom, hogy nagyobb biztonságban
érzi magát, ha én tolom. A liftet természetesen nem használhatjuk,
mivel nem akarjuk megkockáztatni, hogy bennragadjunk,
ha elmegy az áram.
Kisegítem Paige-et a székből, és a hátamon cipelem, míg anyánk
a kerekes széket gurítja le a három emeletnyi lépcsősoron. Nem szeretem,
hogy ilyen vékony a húgom. Túlságosan is könnyű, még ahhoz
képest is, hogy csak hétéves, és ez jobban aggaszt, mint az összes
többi dolog együttvéve.
A földszinten visszaültetem Paige-et a székébe. Fekete hajának
egy elszabadult tincsét hátrasimítom a füle mögé. Kiugró arccsontjával
és éjsötét szemével majdnem az ikertestvérem lehetne. Az arca
még kissé manószerű, de nem adok tíz évet, és pont úgy fog kinézni,
mint én. Sosem fognak minket összetéveszteni, mert olyanok
vagyunk, mint a tűz és a víz. Még most is, dacára az ijedtségnek,
felfelé kunkorodik a szája, az ajkán halvány mosoly játszik, jobban
aggódik értem, mint saját magáért. Visszamosolygok rá, próbálok
magabiztosságot sugározni.
Visszaszaladok, fel a lépcsőn, hogy segítsek anyának lehozni a
bevásárlókocsiját. Megszenvedünk az ormótlan vacakkal, irtózatos
csörömpölés közepette botladozunk lefelé a lépcsőn. Most először
örülök, hogy rajtunk kívül nem maradt senki az épületben, nincs,
aki meghalljon minket. A kocsi dugig van tömve üres palackokkal,
Paige babatakaróival, egy halom színes magazinnal és Bibliával, apa
összes ingével, amit a szekrényben hagyott, mikor elköltözött, és
persze a tojástartók, teli anyám drágalátos záptojásaival. Még a kardigánjának
és a kabátjának a zsebeit is telitömte tojásokkal.

Fontolóra veszem, hogy inkább itt hagyjuk a kocsit, de a veszekedés
anyámmal tovább tartana, és nagyobb zajjal járna, mint ha
segítek neki lecipelni. Abban reménykedem, hogy Paige-nek annyi
idő alatt csak nem lesz semmi baja, amíg levisszük. Dühös vagyok
magamra, hogy miért nem a kocsit vittük le előbb, akkor Paige viszonylag
védettebb helyen lett volna fent, mint így, hogy lent vár
minket a földszinten.
Mire a lépcsőház ajtajához érünk, csorog rólam a verejték, és cafatokban
vannak az idegeim.
– Ne feledjétek – mondom –, nem számít, mi történik, csak rohanjatok
lefelé az El Caminón, amíg elértek a Page Millhez. Aztán
irány a hegyekbe. Ha elszakadnánk egymástól, fenn találkozunk a
hegytetőn, értitek?
Ha elszakadunk egymástól, nem sok esélyünk marad, hogy bárhol
is találkozzunk még az életben, de valahogy fenn kell tartanom
legalább a remény látszatát, mert mindössze ez maradt nekünk.
A fülemet a lépcsőház ajtajára szorítom. Nem hallok semmit. Se
szelet, se madarakat, se autókat, se embereket. Kinyitom a súlyos ajtót,
épp csak résnyire, és kilesek rajta.
Az utca elhagyatott, eltekintve az üres autóktól, mindegyik sávban
áll néhány. A nyugvó nap fényében fürdő beton és acél visszatükrözi
a fakuló színeket.
A nappal a menekültek és a fosztogató bandák ideje. De éjszakára
mindannyian eltűnnek, alkonyatkor kiürülnek az utcák. Mostanában
mindenki tart a természetfeletti dolgoktól. A halandó ragadozó
és a 

préda is egyetérteni látszik abban, hogy hallgatva az ősi félelemre,
napkeltéig elrejtőznek. Még az újonnan alakult legkeményebb utcai
bandák is átengedik az éjszakát a ki tudja miféle teremtményeknek,
melyek a sötétségben kóborolnak ebben az új világban.

Legalábbis idáig így volt. De egyszer majd, a legkétségbeesettebb
helyzetben lévők elkezdik kihasználni a sötétség álcáját, dacára a
kockázatnak. Azt reméltem, mi leszünk az elsők, és rajtunk kívül
nem lesz itt senki, ha másért nem, azért, hogy ne kelljen Paige-et
erővel elvonszolnom, mert meg akarna állni, segíteni valakinek, aki
bajban van.
Anya megragadja a karomat, miközben kifelé bámul a közelgő éjszakába.
A szeméből süt a félelem. Annyit sírt az elmúlt évben, mióta
apa elment, hogy a szeme állandóan duzzadt. A sötétségtől különösen
retteg, de ez ellen nem tudok mit tenni. Kinyitom a szám,
hogy megmondjam neki, minden rendben lesz, de a hazugság a torkomon
akad. Hiábavaló a kísérlet, hogy megnyugtassam.
Nagy levegőt veszek, kitárom az ajtót.

Tüstént elfog a kiszolgáltatottság érzése. Az izmaim
megfeszülnek, mintha arra számítanék, bármelyik pillanatban
rám lőhetnek.
Fogom Paige székét, és kigurítom az épületből. Először az eget
fürkészem, azután alaposan körbenézek, mint egy jól nevelt kis nyuszi,
mikor ragadozók elől bujkál.
Gyorsan sötétedő homály borul az elhagyott háztömbökre, autókra
és a haldokló sövényre, amit már hat hete nem locsol senki.
A szemközti ház falára egy graffitiművész spray-vel haragvó angyalt
festett, hatalmas szárnyakkal és karddal. A falon végigfutó cikcakkos
repedés kettészeli az angyal arcát is, tébolyult kinézetet kölcsönözve
neki. A kép alá egy önjelölt költő odafirkálta, hogy: „Ki őriz
meg az őrizőktől?”
Összerezzenek a zörgésre, ahogy anyám kitolja a kocsiját a kapualjból
a járdára. A talpunk alatt üvegcserepek csikorognak, egyre
inkább úgy érzem, hogy a kelleténél tovább maradtunk a lakásban,
már hamarabb el kellett volna hagynunk a környéket. A földszinti
ablakok mind be vannak törve.
És valaki egy tollat szegezett a kapura.

Fel sem merül bennem, hogy valódi angyaltoll lehetne, noha
egész biztosan ezt akarják elhitetni. De egyik banda sem ilyen erős
vagy gazdag. Egyelőre.
A tollat vörös festékbe mártották, ami lecsöpögött a fára is. Legalábbis
remélem, hogy csak festék. Az utóbbi hetekben láttam már
ezt a bandajelzést élelmiszerboltokon és gyógyszertárakon, ezzel
akarják elriasztani a guberálókat. Nem kell sok, és a bandatagok eljönnek,
hogy maguknak követeljék azt is, ami a felsőbb emeleteken
megmaradt. Pechjükre mi akkor már nem leszünk itt. Egyelőre még
el vannak foglalva a területszerzéssel, hogy kijelöljék a határokat,
megelőzve a rivális bandákat.
A legközelebbi autóhoz rohanunk, és meghúzzuk magunkat a takarásában.
Hátra sem kell néznem, tudom, anya is jön utánunk, a kocsi kerekeinek
zörgése elárulja, hogy megindult ő is. Egy gyors pillantás felfelé,
majd körbe. Nincs mozgás, nem moccan semmi az árnyékban.
Most először érzek valami halvány reményt, mióta kiterveltem
ezt az egészet. Talán a mai is egy olyan éjszaka lesz, amikor nem történik
semmi az utcán.
Nem tűnnek fel bandák, nem találunk reggel széttépett állati maradványokat,
az éjszaka csendjét sem verik fel átható sikolyok.
Egyre jobban bizakodom, autótól autóig surranva haladunk,
gyorsabban, mint vártam.
Ráfordulunk az El Camino Realra, a Szilícium-völgy fő ütőerére.
A spanyoltanárom szerint ez annyit tesz, hogy „A királyi út”.
A név stimmel, tekintve, hogy az itteni előkelőségek – az olyan cégek
alapítói, mint a Google, az Apple, a Yahoo meg a Facebook
– valószínűleg ugyanúgy elakadtak ezen az úton, mint mindenki
más.

A kereszteződések teljesen bedugultak, elállják az utat az elhagyott
autók. Hat héttel ezelőttig sosem láttam még dugót a Völgyben.
Az autósok mindig is a lehető legudvariasabbak voltak. A lábam
eldobált okostelefonokon tapos, ami végképp meggyőz róla, hogy
tényleg eljött az apokalipszis. Az már tényleg a világ vége, ha a mi
ökotudatos, technomán kockáink eldobálják az utcán a legeslegújabb
kütyüiket. Ez valóságos szentségtörésnek számít errefelé, még
akkor is, ha gyakorlatilag használhatatlanok.
Gondoltam arra is, hogy maradhatnánk a mellékutcákban, de a
bandák is a kevésbé feltűnő helyeken szeretnek megbújni. Hiába
van éjszaka, ha a saját utcájukban hozzuk őket kísértésbe, nem kizárt,
hogy vállalják a kockázatot, és előbújnak egy bevásárlókocsira
való zsákmányért. A sötétben, messziről valószínűleg nem vennék
észre, hogy csak üres palackok és rongyok vannak benne.
Épp felállnék egy terepjáró mögül, hogy kinézzem a következő
helyet, ahová átfuthatunk, mikor Paige behajol a kocsi nyitott ajtaján,
és kivesz valamit az ülésről.
Egy energiaszelet. Bontatlan.
Szétszórt papírlapok közt feküdt, mintha az egész kiborult volna
egy táskából. Az volna a legokosabb, ha fognánk és szaladnánk vele,
hogy majd egy biztonságosabb helyen együk meg. De az utóbbi pár
hét során már megtapasztaltam, hogy a gyomrunk könnyedén képes
felülbírálni az agyunkat.
Paige feltépi a csomagolást, és elharmadolja a szeletet. Az arca
sugárzik, ahogy szétosztja. Remeg a keze az éhségtől és az izgatottságtól.
De azért nekünk adja a nagyobb darabokat, magának a legkisebbet
tartja meg.
Az enyémet kettétöröm, és Paige-nek adom a felét. Anya ugyanígy
tesz. Paige bánatosan néz ránk, amiért visszautasítjuk az ajándékát.

Az ujjamat a szám elé teszem, és szigorú pillantást vetek rá. Vonakodva,
de elfogadja a felajánlott falatot.
Paige azóta vegetáriánus, hogy hároméves korában elvittük a kisállat-
simogatóba. Noha szinte még kisbaba volt, sikerült összekötnie
a pulykát, ami megnevettette, a szendviccsel, amit evett. Azóta csak
a mi saját kis Dalai Lámánknak hívtuk, egészen pár héttel ezelőttig,
mikor elkezdtem győzködni, hogy egyen meg mindent, amit csak
szerezni tudok az utcáról. Az energiaszeletnél jobbat számára nem
is lehet találni manapság.
Mindannyiunk arcán nyugalom árad szét, amint beleharapunk
az omlós finomságba. Cukor és csokoládé! Kalóriák és vitaminok.
Az egyik papírlap lecsúszik az ülésről. Egy pillantást vetek a lap
tetejére nyomtatott szövegre.
„Örvendezzetek! Közeleg az Úr! Csatlakozzatok az Új Hajnalhoz,
legyetek az elsők közt, akik a Paradicsomba indulnak.”
Szórólap, amilyeneket a támadások kezdete után gombamód szaporodásnak
induló apokalipszishívő szekták osztogattak. Elmosódott
fotók vannak rajt a Jeruzsálemet, Mekkát és a Vatikánt elpusztító
tűzvészekről. Mintha valaki állóképeket vágott volna ki a híradófelvételekből,
hogy aztán olcsó színes nyomtatón nyomtassa ki.
Sebtében összecsapott, házilagos munkának tűnik.
Gyorsan bekapjuk az energiaszeletet, de túlságosan ideges vagyok,
hogy élvezni tudjam az ízét. Már majdnem ott vagyunk a Page Mill
útnál, ami egy viszonylag néptelen környéken keresztül felvisz a hegyekbe.
Úgy számítom, ha elérjük a hegyeket, a túlélési esélyeink
számottevő mértékben nőnek. Már teljesen besötétedett, az elhagyott
autók fenyegető árnyékokat vetnek a félhold kísérteties fényében.

Ha olvasnád szívesen, a könyvesboltban, és a kiadó űzletében a Westendben, megtalálod.

 

 

Oldal: SUSAN EE-ANGELLFALL 1/RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat