Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Mindenkinek van egy végtelen története. Egy olyan történet,
amit szeretnénk lezárni, hogy lássuk, hogyan végződik. De
közben szeretnénk, ha befejezetlen maradna, mert a vég az mindig
olyan befejezett.
Ez az én végtelen történetem. Hadd meséljek el mindent! Tudnod
kell.
A nevem Szalai Georgina. Ez a vezetéknév az anyámé, nem az
apámé. Az apámról soha nem beszéltünk. Ettől függetlenül természetesen
tele voltam teóriákkal és meggyőződésekkel, ahogy minden
embernek van véleménye olyan dolgokról, amiket még nem látott
és tapasztalt. A tény, hogy elhagyott, mielőtt megszülettem, nekem
épp elég sokat mondott. Így nőttem fel, abban a tudatban, hogy nem
kellettem neki. Joggal gyártottam hát elméleteket, mi történt a születésem
előtt, még ha anya soha nem is támasztotta ezeket alá, vagy
térített el bármelyiktől. Csak hagyott vígan, tehetetlenül süllyedni
egyre mélyebbre a gyűlölet ingoványában.
Tizennégy éves voltam, amikor édesanyám is elhagyott, de ő nem
önszántából. Végignéztem, ahogy teljesen leépült, a végén már rá se
lehetett ismerni. Anya gyönyörű volt. Akkor is ezt mondtam volna,
ha nem az én anyám. Mindenki imádta Szalai Verát, mert gyönyörű

szonatauj.jpg

volt mint ember és mint lélek is. Mikor meghalt, valamilyen formában
az én életem is véget ért.
Milyen volt eltemetni anyámat? Nem tudom, léteznek-e rá szavak
bármilyen emberi nyelven. És hogy milyen volt ott állni a temetőben
azon a verőfényes júliusi szombaton? Talán furcsán fog hangzani, de
már akkor se tudtam. Mintha nem én lettem volna ott. Mint egy tévelygő
a saját életemben, aki csak betért valahova körülnézni, aztán
öt perc múlva tovább is áll. Csak álltam, és meredtem magam elé
tűnődve, nem is sírtam, soha nem sírtam, nem volt rá okom. Most
lett volna, de üres voltam és elveszett.
Arra emlékszem, hogy kegyetlen hőség volt és a tűző napon álltunk,
mindenki feketében. Eszembe jutottak a filmek, hogy egy
tisztességes temetésen esni szokott az eső, gyászba borul a természet,
és egyszer csak mindenki előkapja és kinyitja a fekete esernyőjét,
és egybefüggő fekete páncélt alkotnak, amit csak a madarak
láthatnak odafentről. Anyám temetésén azonban trópusi meleg kínozta
az egybegyűlteket, izzadtak, toporogtak, legyezték magukat,
szenvedő, élő emberek voltak, az én gyönyörű anyukám pedig halott.
A jelenlévők nagy részét egyáltalán nem ismertem. Lehettek
anya régi munkatársai vagy betegei, hirtelen felbukkanó, elveszettnek
hitt jó barátok, de ismeretlen rokonok biztosan nem. Nem volt
túl nagy a család, legalábbis amit én családnak neveztem, tehát az
anyai ági rokonok.
Hallottam a papot, de nem értettem, mit beszél, máshol jártak a
gondolataim. Az arcokat figyeltem. Hunyorgó szemeket, összepréselt,
vékony szájakat. Elkalandoztam, és a nagybátyám, Bandi bácsi
térített vissza, amikor a vállamra tette a kezét. Úgy alakult, hogy
a nagybátyámra lettem utalva, a rendőr agglegényre, akiről minden
elmondható volt, csak az nem, hogy túlontúl szociális lény lett

volna, és hozzászokott volna bármilyen emberi jelenléthez az életterében,
legyen az gyermek, bakfis vagy ifjú hölgy, amely állapotokat
én az évek elteltével szépen sorban, elkerülhetetlenül magamra
fogom ölteni. Nem volt könnyű szembesülni árva voltommal. Ha
lett volna apám… de nem volt. Csak Bandi bá és a kutyám. Bandi
bácsi azelőtt is részese volt az életünknek, de csak vasárnaponként
és ünnepekkor, amikor is apró ebédlőasztalunknál feszengve
díszes társaságunkat alkotta. Miattam hajlandó volt letérni szokásos
pályájáról, és gondoskodó gyámként viselkedni. Ezért a mai
napig hálás vagyok neki. De azon a délelőttön nehéz volt azt gondolni,
hogy ez megtörténhet, amikor az anyám végső búcsúztatása
végett odasereglett kisebb tömeg közepén álldogált, magába zuhanva,
szétesve, az urnafülkét gondosan cementező két sírásót figyelve,
és könnyeit visszafojtva, vörös orcával hápogva, mint egy torz rajzfilmfigura.
Ritka volt az a pillanat, amikor Bandi bácsi orcája ne
lett volna vörös vagy lila, nem azért, mintha ivott volna, nem tehetett
róla. Magas vérnyomás. Akkoriban még csak mackós volt, és
izmos, később sikerült mókás sörhasat növesztenie, és már nem volt
alkalma leadni, nem is törekedett rá. Bandi bácsi szerette a húgát,
és én ezt a testvéri szeretetet sokszor elirigyeltem tőlük. Nekem ez
nem adatott meg. Most viszont megkaptuk egymást, és ez az egymásra
utaltság máris megnyilvánult abban, ahogy a vállamra tette a
kezét.
Elvarázsoltan tekintettem végig a tömegen, és lassan azon kaptam
magam, hogy már nem teszek különbséget női és férfi arc között,
mintha a jelenlevők mind egy nagy, összefüggő, párolgó maszszát
képeznének meghatározhatatlan nemű ábrázattal, amelyre ordítóan
ideiglenes bánatot festettek, amit majd lefekvés előtt lemosnak,
és az élet megy tovább. De az én bánatom nem lemosható. Minek

is jöttek el? Képmutató banda! Anyukám úgyse tudja, ki jött el és
ki maradt távol, nem készít jelenléti ívet, és nem hatódik meg, hogy
ilyen sok ember szerette.
És tényleg, milyen sok ember a szívébe zárta! Az előbb még gyűlöltem
őket, most meghatódva sóhajtoztam, és arra gondoltam: az
én anyukám. Az én gyönyörű anyukám. Mindenki Verocskája. Itt
nyugszik, por állapotban, és a hiánya józan ésszel felfoghatatlan.
Még jobban magával ragadott a vágy, hogy sírjak, és felszabadítsam
a lelkem a rátelepedő terhek alól, hiába. Néha úgy gondolok vissza
anyám halálára és temetésére, mint egy álomra. Egy lehetetlen, egészen
szürreális eseményre, ami mégiscsak megtörténhetett valahogy,
teljesen ellenszegülve a fizika és a racionalitás szabályainak. Alighanem
energiáim nagy részét az a háborgás emésztette fel, amit ez
az egészen nyilvánvaló igazságtalanság okozott. Csakis így eshetett
meg az, hogy szándékosan egybemostam arcokat, gyűlöltem gyászolókat,
és haragudtam azokra az eleven csöppségekre, akik anyjuk
karján nyavalyogva fészkelődnek a legnagyobb kánikulában. Egyszerre
bosszantott és nyűgözött le a megjelent sokaság. Még arrébb,
a fák árnyékában is álldogáltak fekete ruhás alakok, akik minden
valószínűség szerint nem szórakozásból jöttek ki a temetőbe gyászruhában,
így automatikusan a mi seregletünkhöz soroltam őket is.
Katasztrófaturisták. Miért nem jöttek közelebb? Nem akarták hallani
a pap méltató szavait, a búcsúzó sorokat? Az árnyék a fontosabb,
vagy a magángyászolás lehetősége? Hogy irigyeltem őket! Ha nem
lettem volna az elhunyt lánya, én is szívesebben támaszkodtam volna
egy fának valahol a peremvidéken, átadva magam az emlékeimnek.
Ehelyett Bandi bácsikámat támogattam, aki már rég az érzései
gondjaira bízta magát, én pedig csak szédültem ott az egész mindenség
közepén.

Arra se emlékszem, ki vitt haza a temetés után, mikor a nép hazaindult,
illetve hozzánk, a torra.
Haza.
Nem csak anyukámat vesztettem el, az otthonomat is. Utolsó
hónapjaiban, mikor már a kórházi ágyát se tudta elhagyni, annyi
ereje még volt, hogy ingatlanközvetítőt hívott, és szerződést kötött
a lakás eladásáról. Engem pedig Bandi bácsihoz költöztetett, hogy
szokjuk egymást. Szerettem a régi házunkat. Egy sorházban laktunk,
kicsi hátsó kerttel, a kórház mögötti utcában. Anyának innen
csak le kellett sétálnia, és öt perc múlva máris mindenki Verocskája
volt, a legszeretettebb ápolónő a városban. Hiányozni fog az a ház a
kicsi kerttel, és a szomszédok is. Különösen Szabóék. Szabóék is eljöttek
a temetésre. Életem eddigi összes jelentősebb eseményén részt
vettek. Ezúttal láthatóan nagyjából kismilliárd darabra törve ácsorogtak,
vigasztalan ábrázattal.
Az új otthonomban a nagybátyámon kívül nem ismertem senkit.
Bandi bácsi társasházban lakott, a kórház másik oldalán. Nem
tudom, miért hittem valaha azt, hogy egy társasház falai jelentősen
vékonyabbak, mint egy sorházé. De attól fogva, hogy odaköltöztem,
úrrá lett rajtam a paranoia. Soha nem voltam képes felszabadultan
zenélni. Mindent lábujjhegyen csináltam, lélegzet-visszafojtva, nehogy
tudomást szerezzenek a létemről, amiről persze már rég tudtak.
Szellem akartam maradni, éterben lebegő, hangtalan, láthatatlan,
megragadhatatlan.
Mikor a nép elment, és egyedül maradtunk Bandi bácsival, én jó
szokásomhoz híven, a padlón ültem törökülésben a nappaliban, a
kanapé előtt. Az ölemben Tücske feküdt, egészen összegömbölyödve,
a négyéves fekete-cser szálkás szőrű tacskó. Nem lehetett megmondani,
hol kezdődik és hol végződik a kutya, olyan formán aludt,

mint a saját farkába harapó világkígyó. Magamba süppedve simogattam,
drótszőre masszírozta a tenyeremet. Megnyugtatott. Tücske
nélkül most rosszabb állapotban lettem volna. A csellómat leszámítva
ő maradt összesen valamikori régi életemből az egyetlen fix
pont.
Egyszerre csak Bandi bácsi telepedett le mellém nagy nyögve-recseg
ve-ropogva. A tacskó annyira mélyen aludt, hogy a füle botját
sem mozgatta a zajra. Ez a valódi bizalom, nem? Így elaludni valaki
ölében. Egy darabig csak ültünk, Bandi bá meg én, nem is néztünk
egymásra. Aztán odanyújtott nekem egy zsebkendőt. Nem értettem,
minek.
Aztán rájöttem, hogy tacskósimogatás közben nekieredtek a könynyeim.
Végre, végre, végre, én is csak érző ember vagyok! Tudok sírni!
És ettől felszakadt bennem egy gát, és végre a felszínre tört, amit
egész nap elnyomtam magamban. Sírtam, hüppögtem, elfáradtam,
szinte ájulásig gyötörtem magam. Tücske félálomban a könyökömre
helyezte fejét. Bandi bácsi ellátott még egy zsebkendővel és némi
maradék csokoládés süteménnyel. Még azt is elnézte, hogy kutyás
kézzel majszolok.
– Tudom, hogy még korai – szólalt meg fátyolos hangon. – De
beszélnünk kell a hagyatékodról. Anyukád…
– Nem akarok erről beszélni – szakítottam félbe. Ellentmondást
nem tűrően, mert többet nem forszírozta ezt a témát.
Tényleg túl korai volt. Nem álltam rá készen egyáltalán. Nincs az
a pénz, ami kárpótolt volna ezért a veszteségért. Csak arra emlékeztetett
volna, mit összespórolt, kuporgatott, mi mindenről mondott
le, mi mindent vállalt be az édesanyám, hogy mindent előteremtsen,
hogy nekem jó legyen. És nekem csak annyi kellett volna, hogy
maradjon életben.

Attól a naptól fogva Tücske a szobámban aludt, az ágyam végében,
egy kosárban. Amikor nagyon nekikeseredtem – márpedig az
elkövetkezendő éjjeleken sorozatosan álomba sírtam magam –, akkor
egyszerűen csak megfordultam az ágyban, a párnámat a fejem
alá gyűrtem, és tacskót simogattam. Hogy ezt eddig még nem fedezték
fel, mint hatásos terápiás eljárást!
A nyaraim sohasem voltak túl mozgalmasak. Ez pedig különösképpen
egyhangúan telt. Össze kellett hangolódnom Bandi bácsi
életritmusával. Mert ő este tizenegykor állt neki a másnapi ebédet
előállítani. És mindent elsózott. Hogy csak úgy volt képes tévézni,
hogy zengett az egész ház tőle. Hogy nem hajtotta le a vécéülőkét.
Hogy képtelen volt alaposan elmosogatni, ezért miután ő elmosogatott,
nekem még egyszer végig kellett mennem az edényeken, és
korrigálni, ami kimaradt. Hogy nem volt képes megjegyezni, milyen
hangszeren játszom, és ezért a félemelet lakói (vagyis a tulajdon
szomszédjaink) azt hitték, gitározom, az elsőn azt, hogy nagybőgőzöm,
a másodikon azt, hogy hegedülök, a harmadikon (és ez a legrejtelmesebb
mind közül) azt, hogy trombitálok. Hogy folyton csokival
és mogyoróval akarta tömni szegény Tücskét.
Jó ember volt, de sokszor az a borzasztó gondolatom támadt, hogy
addig volt nekünk jó, amíg távolságot tudtunk tartani.
Most viszont a nyaramról szerettem volna mesélni.
Kellett egy hely. Egy hely, ahol nem érzem úgy, hogy fülek ezrei
tapadnak a falakra. Ahol egyáltalán nincsenek szomszédok és falak.
Fogtam a csellómat, és nekilódultam, csak előre, a tacskó orra
után. Egy búzamezőre vezetett. Tökéletes volt. Tíz perc sétára a
lakásunktól, tágas és elhagyatott. Mindennap eltűntem a sárga búzamezőn
néhány órára, vittem Bandi bácsi összecsukható horgászszékét,
a csellót és a tacskót, és addig zenéltem, amíg az ujjbegyeim

sajogni nem kezdtek. Kétségkívül a legnagyszerűbb módját találtam
meg annak, hogy a gyászomat feldolgozzam. Csak épp tökéletes
mizantróppá váltam. Talán beszélnem kellett volna az érzéseimről.
De azok túl sokan voltak, és túl kevés az ember, akivel megoszthattam
volna őket.
Úgyhogy kint ültem az aranyszínű, surrogó búzatábla közepén
egy kitaposott ösvényen, a szél ide-oda himbálta a búzakalászokat,
és vele együtt a szárhoz csipeszelt kottáimat, Tücske pedig fel-alá
bóklászott, vagy engem őrzött néhány méterre tőlem, hátat fordítva
nekem, vagy mellém kuporogva, testével egy ponton a lábfejemhez
érve. Nem voltak atrocitásaink, nem zavartak minket, akárkié
is volt a búzamező, és én azt hittem, ez az a hely, ahol kiléphetek a
történelemből. Kiderült, hogy nem.
Egyik ilyen kottalengetően kellemes délutánon látogatónk érkezett.
Arra figyeltem fel, hogy Tücske nyaka megnyúlt, az egész kutya
megmerevedett, majd váratlanul rázni kezdte a farkát. Örül a
kutya, gondoltam, nem az aratógépek jönnek, és nem is a kaszás.
Hallottam a száraz, recsegő lépteket, majd az ösvényre fordulva egy
ismerős alakot pillantottam meg. Szabó Szilárd érkezett. Emlékszem,
milyen vegyes érzések öntöttek el. A határtalan öröm, hogy
megtalált. Hogy ha valakitől el is vártam, hogy megtalál, az pont
ő. Aztán az őszinte örömet felváltotta a leforrázottság érzése, vajon
hogy nézhetek ki, elég bájos és üde vagyok-e, mihez kezdjek, most
álljak fel a fogadásához, vagy maradjak ülve, és csináljak úgy, mintha
a művészetem hatása alatt állnék, és majd lepődjek meg, mikor
elém ér?
A legostobább verziót választottam: felpattantam, mire a horgászszék
a lendülettől feldőlt, és ettől csak még ügyefogyottabbnak
éreztem magamat.A vér az arcomba tolul, vagyis minden bizonnyal

visszataszító vörös foltok tarkítják sápatag képemet és a nyakamat.
Szégyen. Micsoda szégyen! Jane Austen-regényekben vágódnak így
fel az ülőalkalmatosságokról az eladósorban levő hölgyek. Az én
tejfölszőke Mr. Darcym pedig ezalatt belépdelt a békém szigetére,
vízum és tartózkodási engedély nélkül. Lehajtott fejjel álldogáltam
ott, mint egy tetten ért gyermek. Megölelt. Ember még így nem volt
kiéhezve a törődésre, mint akkor én.
– Szia, te erdei tündér! – köszöntött. Nem igazítottam helyre,
hogy tudniillik itt nincs egy megveszekedett erdő se. Maximum
mezei tündér lehetek, ám az nem elég ünnepélyes.
– Honnan tudtad…? – kérdeztem csillogó szemmel. Azt vártam,
Szilárd most majd visszaigazolja évtizedes összetartozásunkat,
amely természetfeletti módokon képes megnyilvánulni, hiszen mi
egymás tökéletes lelki társai voltunk, akik meghallják a másik hívó
szavát még akkor is, ha az csak gondolatban történt. Csalódnom
kellett.
– A temetés óta próbállak elcsípni. Hiába hívtam a lakást, senki
nem vette fel, úgyhogy többször is kerestelek személyesen, még
olyan is előfordult, hogy a ház előtt táboroztam, amíg végre valaki
beengedett, hogy aztán hiába kopogjak az ajtótokon. Ma végre
összefutottam a nagybátyáddal a városban, és ő árulta el, hogy ide
jársz.
– Jó, és vajon ő honnan tudja…? Nem mondtam neki.
– Mindent tud. Rendőr!
És ezzel megmagyarázott mindent, ez volt Bandi bácsi hamisítatlan
szava járása: „Rendőr vagyok, a teremburáját, az a dolgom,
hogy tudjak!”
Valóban tudott.
Ide küldte nekem a Szabóék Szilárdját.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: SZONÁTA GORDONKÁRA ÉS KÁVÉDARÁLÓRA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »