Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Első fejezet

1988
Csenevész fák ostromolták a szülői ház alapzatát. Egyszerű
suhángok voltak, alig néhány friss, egészséges levél meredezett
rajtuk. A vesszőszerű hajtásoknak azonban sikerült átküzdeniük
magukat a cementtéglákat borító mutatós barna zsindelyek késpenge
vékonyságú repedésein. Összenőttek a láthatatlan fallal, alig lehetett
lefeszegetni őket. Apám megtörölte a homlokát, és hangosan
átkozta szívósságukat. Én egy régi, rozsdás, kicsorbult ültetővillát
használtam, apa hosszú, vékony piszkavasat forgatott a kezében,
amellyel valószínűleg többet ártott, mint használt. Miközben vakon
döfködte a zugokat, ahova a gyökerek a megérzése szerint beették
magukat, kellemes kis lyukakat fúrt a habarcsba a jövő évi csemetéknek.
Valahányszor sikerült fellazítanom egy fácskát, diadalittasan fektettem
le a házat körülvevő keskeny járdára. Volt ott kőris, szil, juhar,
kőrislevelű juhar, sőt, még egy jókora szivarfa is, amelyet apám azonmód
fagylaltos vödörbe állított, és megöntözött, arra gondolván,

korkunyho.jpg
hogy valahol máshol majd újraültetheti. Nem győztem csodálkozni,
hogy a facsemeték ilyen szerencsésen túlélték az észak-dakotai
telet. Vizük talán akadt, de amúgy be kellett érniük a szórt fénynyel
meg néhány görönggyel, mégis minden magnak sikerült mélyre
hatoló gyökeret és óvatosan felfelé kapaszkodó hajtást növesztenie.
Apám felállt, és kinyújtóztatta fájós derekát.
– Végeztünk – mondta, pedig egyébként mindig a tökéletességre
törekedett.
Nekem azonban nem akaródzott abbahagyni a munkát, és miután
apa bement a házba, hogy felhívja anyát, aki beugrott az irodába
egy aktáért, tovább keresgéltem a bujkáló magoncokat. Apám nem
jött vissza, azt hittem, szokása szerint lepihent egy kicsit. Most biztosan
azt gondolod, hogy leálltam, hiszen egy tizenhárom éves fiúnak
jobb dolga is akad ennél, de tévedtek. Ahogy esteledni kezdett
és a környék szép lassan elcsendesült, úgy tűnt egyre fontosabbnak,
hogy minden egyes betolakodót a gyökerénél, a növekedés kezdőpontjánál
irtsak ki. Azt is fontosnak tartottam, hogy a sietve összecsapott
feladataimmal szemben most az egyszer precíz munkát végezzek.
Ma is elcsodálkozom, milyen odafigyeléssel tettem a dolgom.
A lehető legközelebb dugtam a villámat a botszerű hajtáshoz.
Minden egyes fácska más-más stratégiát igényelt. Szinte lehetetlen
volt úgy kiszabadítanom a sértetlen gyökeret makacs rejtekhelyéről,
hogy közben ne törjem el a növényt.
Végül csak abbahagytam, és belopakodtam a házba, majd besurrantam
apám dolgozószobájába. Egy törvénykönyvet vettem le
a polcról, amit apa csak úgy emlegetett: a Biblia. Felix S. Cohen
műve volt, A szövetségi indián jog kézikönyve. Apám apjától maradt
ránk. A rozsdabarna kötés már jócskán megkopott, a hosszú gerinc

berepedezett, és minden oldalon hemzsegtek a kézzel írt megjegyzések.
Megpróbáltam ráhangolódni a régies nyelvezetre meg a rengeteg
lábjegyzetre. Apám vagy a nagyapám felkiáltójelet helyezett el a
38. oldalon, egy dőlt betűs eset mellett, amely természetesen az én
kíváncsiságomat is felkeltette: Egyesült Államok kontra Negyvenhárom
liter whisky. Gondolom, valamelyikük ugyanolyan nevetségesnek
tartotta a címet, mint én. Annyit viszont sikerült leszűrnöm –
más esetekből, amit most ez is megerősített –, hogy mintha nem is
a kormánnyal, hanem egy idegen nemzettel kötöttünk volna paktumot.
Hogy a régi hatalom és dicsőség, amit Mooshum szokott emlegetni,
nem veszett el teljesen, hanem – legalábbis bizonyos mértékben,
győzködtem magam – továbbra is törvényi védelem alatt áll.
Egy pohár hideg víz mellett olvasgattam a konyhában, amikor
apa felébredt a szunyókálásból, és kábultan, ásítozva belépett az ajtón.
Minden jelentősége ellenére Cohen kézikönyve nem volt valami
súlyos, így amikor apa felbukkant, gyorsan az asztal alá, az ölembe
dugtam. Apám megnyalta cserepes ajkát és körülnézett, talán az
ételszagot, az edényzörgést, a pohárcsörgést vagy a léptek zaját hiányolta.
Meghökkentettek a szavai, holott a felszínen teljesen súlytalannak
tűntek.
– Hol van anyád?
Rekedtes, száraz hangon szólt.
A szomszédos székre csúsztattam a könyvet, felálltam, és felé
nyújtottam a vizemet. Egy hajtásra megitta. Nem ismételte el a kérdést,
de úgy bámultunk egymásra, mintha mind a ketten felnőttek
lennénk – mintha apám jól tudná, azzal, hogy a törvénykönyvét olvasgatom,
én is részese lettem a világának. Addig nézett farkasszemet
velem, amíg le nem sütöttem a tekintetem. Alig múltam tizenhárom.
Két hete még tizenkét éves voltam.

– Az irodában? – feleltem, hogy elvegyem a pillantás erejét.
Azt hittem, apa tudja, hol van anya, hogy minden információt
megkapott a telefonbeszélgetés során. Tudtam, hogy anyám nincs
az irodában. Valaki felhívta telefonon, aztán azt mondta, bemegy
az irodába pár aktáért. Az önkormányzat felvételi megbízottjaként
alighanem valamelyik beadványon rágódott. Egy egyszemélyes osztály
vezetője volt. Vasárnap volt – innen a csend. A vasárnap délutáni
ejtőzés ideje. Még ha utána beugrott a nővéréhez, Clemence-hez,
anyának már akkor is haza kellett volna érnie, hogy megfőzze a vacsorát.
Ezt mindketten tudtuk. A nők nem is sejtik, a férfiak menynyi
mindent le tudnak szűrni a megrögzött szokásaikból. A jövésmenésük
beleivódik a testünkbe, a ritmusuk a csontjainkba. Még a
szívverésünk is az övékéhez igazodik, és mint minden hétvégi délutánon,
most is arra vártunk, hogy anya felkészítsen minket az estére.
És íme, a távollétében megállt az idő.
– Most mi legyen? – szólaltunk meg egyszerre, ami megint csak
nyugtalansággal töltött el minket. De apám, látva az idegességemet,
átvette az irányítást.
– Keressük meg! – mondta.
Magamra kaptam a dzsekimet, és örültem, hogy apám ilyen konkrétan
fogalmazott – megkeressük anyát, nem csak ácsorgunk, nem
csak nézünk körbe-körbe. Megyünk és megkeressük.
– Defektet kapott – jelentette ki apám. – Biztos hazavitt valakit,
és közben defektet kapott. Ezek a nyavalyás utak. Elmegyünk a bácsikádhoz,
kölcsönkérjük a kocsiját, és megkeressük anyádat.
Megint így mondta: megkeressük. Hosszú léptekkel ügettem mellette.
Ha egyszer szikrát kapott, gyors volt és erős.

Először ügyvéd lett, aztán bíró, ráadásul későn nősült. Még anyám
is meglepődött az érkezésemen. Az öreg Mooshum Hoppának hívott.
Ez lett a becenevem, amit sajnos a többi családtag is viccesnek
talált. A mai napig előfordul, hogy Hoppának szólítanak. Lementünk
a domb tövébe a nagynénémékhez – egy halványzöld, nyárfákkal
védett és három kis lucfenyővel szalonképesebbé tett faházhoz.
Moos hum is itt lakott, az időtlenség ködébe burkolózva. Mindnyájan
büszkék voltunk rá, hogy ilyen szép kort ért meg. Vén volt, mint
az országút, de még most is ő tartotta rendben az udvart. Mindennap,
miután kidolgozta magát a ház körül, úgy dőlt el az ablak melletti
vackán, mint egy darab fa, aztán elszunyókált, és néha száraz,
prüsz kölésszerű hangot hallatott, mintha nevetne.
Amikor apám elmesélte Clemence-nek és Edwardnak, hogy anya
lerobbant, ezért kölcsön szeretnénk kérni az autójukat, és közben
úgy tett, mintha ez a mitikus defekt kész ténynek számítana, nevethetnékem
támadt. Úgy tűnt, apámnak sikerült bebeszélnie magának,
hogy a spekulációja megfelel a valóságnak.
Kitolattunk a kavicsos kocsifelhajtóról a nagybátyám Chevroletjával,
és a törzsi önkormányzat felé vettük az irányt. Megkerültük a
parkolót. Üres volt. Az ablakok sötétek. Visszahajtottunk a bejárathoz,
és jobbra fordultunk.
– Biztosan Hoopdance-be ment – mondta apa. – Hogy bevásároljon
a vacsorához. Talán meg akar lepni minket, Joe.
Én vagyok a második Antone Bazil Coutts, de kész lettem volna
beverni a képét annak, aki az „ifjabb” szót biggyeszti a nevem elé. Vagy
számmal illet. Vagy Bazilnek nevez. Hatéves koromban úgy döntöttem,
hogy Joe lesz a nevem. Nyolcévesen rájöttem, hogy a dédapám,
Joseph nevét választottam ki magamnak. Lényegében annyit tudtam
róla, hogy ő látta el jegyzetekkel a megsárgult lapú, repedezett

borítójú könyveket. Többpolcnyi régiség maradt utána. Erősen nehezményeztem,
hogy nem sikerült vadonatúj névvel megkülönböztetnem
magam a család unalmas Coutts-ágától – ezektől a felelősségteljes,
egyenes, hanyagul hősies férfiaktól, akik titokban ittak,
néha el-elszívtak egy szivart, megbízható autót vezettek, és csak abban
bizonyultak merésznek, hogy náluknál okosabb nőket vettek
el feleségül. Én másmilyen voltam, igaz, azt nem tudtam, miben.
Most is éreztem, a szorongásommal hadakozva, miközben anyát kerestük,
aki épp csak beugrott a boltba – ennyi az egész, csak egy kis
kitérő, semmi más –, hogy különleges esemény részese vagyok. Anya
eltűnt. Ilyesmi nem jellemző egy bíró fiára, még akkor sem, ha a rezervátumban
él. A szívem mélyén reménykedtem, hogy majdcsak
történik valami.
Olyan gyerek voltam, aki egész vasárnap délután facsemetéket
vés ki a szülői ház talapzatából. Fejet kellett volna hajtanom az elkerülhetetlen
igazság előtt, hogy felnőttként is ilyen leszek, de lázasan
hadakoztam ellene. Mégis, amikor azt mondom, abban reménykedtem,
hogy majdcsak történik valami, semmi rosszra nem
gondoltam, csak vártam valamire. Valami ritka eseményre. Valami
izgalomra. Arra, hogy nyerünk a bingón, pedig vasárnap senki sem
bingózott, ráadásul csodaszámba ment volna, ha anyám beáll játszani.
Mégis erre vágytam: valami szokatlanra. Ennyi.
Hoopdance felé félúton eszembe jutott, hogy a csemegebolt vasárnap
zárva tart.
– Hát persze! – Apám előreszegte az állát, keze ráfeszült a kormányra.
Ha egy moziplakáton látom a profilját, indiánnak vélem, ha egy
érmén, rómainak. Klasszikus sztoicizmus áradt csontos orrából és állkapcsából.
Nem állt meg, mert, mint mondta, talán anya is elfelejtette,

hogy vasárnap van. És ebben a pillanatban elsuhantunk mellette.
Hát itt van! Villámgyorsan süvített el mellettünk a másik sávban,
jóval túllépve a megengedett sebességet, nyilván alig várta, hogy hazaérjen.
De hiszen itt vagyunk! Jót nevettünk megkövült arckifejezésén,
miközben visszafordultunk és követtük őt a porfelhőben.
– Mérges – nevetett apám megkönnyebbülten. – Látod, én megmondtam.
Elfelejtette. Elment a boltba, mert kiment a fejéből, hogy
zárva van. Mérges, hogy kárba veszett a benzin. Jaj, Geraldine!
Vidámság, imádat és döbbenet bujkált a hangjában, ahogy kimondta
ezeket a szavakat. Jaj, Geraldine! Ez a két szó egyértelműen
azt sugallta, hogy apám még mindig szerelmes anyámba. Még
mindig hálás, hogy anyám hozzáment, és rögtön utána fiúgyerekkel
ajándékozta meg, akkor, amikor apám már kezdte elhinni, hogy
neki semmi sem sikerül.
– Jaj, Geraldine!
Vezetés közben mosolyogva csóválta a fejét, és máris szebb lett a
világ – a szebbnél is szebb. Most már nyugodtan bevallhattuk, hogy
aggódtunk anya különös eltűnése miatt. Csak most jöttünk rá, milyen
szent áhítattal vesszük körül az apró szokásokat. Bár a tükörben
vadnak láttam magam, a szívem mélyén nagyra becsültem a hétköznapi
örömöket.
Most rajtunk volt a sor, hogy ráijesszünk anyára.
– Csak egy kicsit – mondta apám –, épp csak annyira, hogy viszszaadjuk
a kölcsönt.
Ráérősen gurultunk vissza Clemence-ékhez, majd felsétáltunk a
domboldalon, és gondolatban felkészültünk anya szemrehányó kérdésére:
Hol voltatok? Lelki szemeim előtt már láttam is csípőre tett
kezét. A komor ábrázata mögött bujkáló mosolyt. Mekkorát nevet
majd, ha meghallja a sztorit.

Végigbaktattunk a poros kocsifelhajtón. Az út mentén katonásan
sorakoztak anya tejesdobozban nevelgetett árvácskapalántái. Jó korán
kiültette őket. Az egyetlen virág, ami ellenáll a fagynak. Ahogy
közelebb értünk a házhoz, láttuk, hogy anya még mindig az autóban
ül. A volán mögött, a garázs üres fala előtt. Apám futásnak
eredt. Anyám testtartása nekem is szemet szúrt – mozdulatlan volt,
merev és baljós. Apa odaért az autóhoz, és feltépte a bal első ajtót.
Anya görcsösen markolászta a kormányt, és ugyanazzal az elhomályosult
tekintettel bámult előre, mint amikor elsuhant mellettünk
a hoopdance-i úton. Akkor jót nevettünk ezen a szúrós tekinteten.
Mérges, hogy kárba veszett a benzin!
Szorosan apám mögött álltam. De még így is vigyáztam, nehogy
rálépjek a csipkézett szélű árvácskalevelekre és -bimbókra. Apám
megfogta anyám kezét, és óvatosan lefejtette az ujjait a kormányról.
A könyökénél fogva kiemelte anyámat az autóból, aki megtántorodott,
és úgy görnyedt előre, mintha még most is a kocsiban ülne.
Apámnak dőlt, és elnézett mellettem. A ruhája elején hányás virított,
a szoknyája és a szürke üléshuzat sötét vértől tocsogott.
– Menj át Clemence-ékhez – mondta apám. – Menj át, és mondd
meg nekik, hogy elviszem anyádat az ügyeletre! Mondd meg nekik,
hogy jöjjenek utánunk!
Fél kézzel kinyitotta a hátsó ajtót, majd, mintha valamilyen szörnyű
táncot járnának, az ülés széléhez manőverezte anyát, és hanyatt
fektette. Segített neki az oldalára fordulni. Anya nem szólt, de a nyelve
hegyével megnedvesítette cserepes, vérző ajkát. Láttam, hogy pislant
egyet, és kissé összeráncolja a homlokát. Az arca egyre jobban
felpüffedt. Megkerültem a kocsit, és beszálltam mellé. Megemeltem
a fejét, és a tarkója alá csúsztattam a lábam. Így ültem, karomat
a vállára helyezve. Megállás nélkül remegett, mintha bekapcsolták

volna. Orrfacsaró bűz áradt belőle: a hányás és még valami, talán
benzin vagy kerozin szaga.
– Kiteszlek a ház előtt – mondta apám, miközben hangos csikorgások
közepette hátratolatott.
– Nem, én is veletek megyek. Mellette akarok lenni. Majd a kórházból
felhívjuk őket.
Szinte soha nem mondtam ellent apámnak, sem szóval, sem cselekedettel.
De ez most nem számított. Összenéztünk, különös pillantással,
mintha mindketten felnőtt férfiak lennénk, ám én még
nem állnék készen a feladatra. De mindegy. Szorosan átöleltem
anyát a kocsi hátsó ülésén. Engem is összevérzett. A kalaptartó felé
nyúltam, és lerántottam róla a régi kockás plédet. Anyám olyan hevesen
reszketett, hogy attól féltem, darabjaira hullik szét.
– Siess már, apa!
– Jól van – mondta apa.
Szinte repültünk. A kilométeróra már száznegyvenötöt mutatott.
De mi csak repültünk tovább.
Apámnak mennydörgős hangja volt, állítólag sok gyakorlással
edzette ilyenné. Fiatalkorában még nem dicsekedhetett vele, de a
tárgyalóteremben jó szolgálatot tett. Ez a mennydörgős hang most
teljesen betöltötte a rendelőintézet előterét. Miután a beteghordók
hordágyra tették anyát, apám rám parancsolt, hogy hívjam fel Clemence-
t, aztán várjam meg odakint. Most, hogy apám kristálytiszta
haragja töltötte be a levegőt, máris jobban éreztem magam. Tudtam,
hogy bármi történt is, minden rendben lesz. Mert apa mérges.
Ami ritkaságszámba ment, és közvetlen eredménnyel járt. Mialatt
betolták a hordágyat a sürgősségi osztályra, apám egy pillanatra sem
engedte el anyám kezét. Aztán becsukódott az ajtó a hátuk mögött.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: LOUISE ERDRICH-KÖRKUNYHÓ/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »