Diana GabalDon
VOYAGER
Az UTAzO
Az Outlander-sorozat harmadik része.

Eloszó
Kicsi koromban soha nem akartam belelépni a tócsákba. Nem mintha féltem
volna a vízbe fulladt gilisztáktól vagy a nedves zokniktól, nem, én aztán igazán
szutykos gyerek voltam, nyugodt lélekkel fütyültem mindenféle mocsokra.
Azért volt, mert nem tudtam elhitetni magammal, hogy az a tökéletesen
sima felület nem több vékonyka vízrétegnél a szilárd föld fölött, azt hittem,
hogy valami feneketlen űr nyílása. Néha, amikor láttam a közeledésem keltette
finom fodrozódást, úgy képzeltem, hogy a tócsa hihetetlenül mély, egy feneketlen
tenger, amiben csápok lusta tekergése és pikkelyek csillogása rejtőzik, ahol
hatalmas testek és éles fogak sodródnak fenyegetően és némán az elérhetetlen
mélységben.
Aztán mikor lenéztem a tükörképre, saját kerek arcomat és göndör hajamat
láttam meg a lapos kék tengerben, és inkább azt gondoltam, hogy a tócsa
egy másik ég bejárata. Ha belelépnék, azonnal beleesnék, zuhannék tovább és
tovább, bele a kék űrbe.
Az egyetlen időszak, amikor át mertem kelni egy pocsolyán, az az alkonyi
homály volt, amikor feljöttek az esti csillagok. Ha belenéztem a vízbe, és csak
egy tűhegynyi fényt is megláttam benne, félelem nélkül át tudtam gázolni
rajta – mert ha beleesnék a pocsolyába és tovább ki az űrbe, zuhanás közben
elkaphatnám a csillagot, és biztonságban lehetnék.
Még most is, ha útközben észreveszek egy tócsát, elakadnak a gondolataim
– bár a lábam nem –, aztán tovább sietnek, de a gondolat visszhangja megmarad utána. Mi van, ha most mégis belezuhanok?

A hollók lakomája
„Mennyi felföldi fő vívott csatát,
Mennyi hős lovag elesett!
A halál maga jött el közénk,
Nem kímélt királyt, sem törvényeket.
S nem tér vissza soha már”
1746. április 16.
Halott volt. Az orra mégis fájdalmasan lüktetett, amit az adott körülmények
között furcsának talált. Meglehetős bizalmat helyezett teremtőjének
megértésébe és könyörületébe, mégis, az alapvető bűnösségnek azt
a lenyomatát őrizgette a lelke mélyén, ami miatt minden férfi attól tartott,
a pokolra kerül. Amit viszont eddig a pokolról hallott, az valószínűtlenné
tette a számára, hogy peches bentlakóinak kínzása mindössze egy szaggató
orr érzetére korlátozódna. Másrészt viszont a mennyország sem lehet ez,
több okból sem. Egyrészt nem érdemelte meg. Másrészt nem is úgy nézett
ki. Harmadrészt kételkedett benne, hogy az üdvözültek jutalma törött orrot
is tartalmazna, még kevésbé, mint az elátkozottaké.
Míg a purgatóriumra mindig úgy gondolt, mint valami szürke helyre,
a körülötte mindent beborító halvány, vöröses fény mégis helyénvalónak
tűnt. Kezdett kicsit tisztulni az elméje, és ha lassan is, de kezdett visszatérni
a józan esze. Némiképp morcosan arra gondolt, hogy valakinek beszélnie
kellene vele, és el kellene mondania, hogy mi az ítélet, míg eleget
nem szenved a tisztuláshoz, és végül beléphet Isten országába. Abban nem

volt biztos, hogy démont vagy angyalt vár, fogalma sem volt a purgatórium
személyzeti elvárásairól – ezzel a tárggyal nem foglalkozott a tanító az
iskolában.
Várakozás közben elkezdte sorra venni, milyen más kínzásokat kell majd
elszenvednie. Számos vágás, hosszú forradás, zúzódás borította a testét ittott,
és szinte biztos volt benne, hogy megint eltörte a jobb keze gyűrűsujját
– nehéz volt megvédeni, olyan mereven elállt a merev ízületével. De
mindebből semmi sem volt igazán komoly. Mi lehet még?
Claire. A név olyan kínnal vágott a szívébe, hogy az fájdalmasabb volt,
mint bármi, amit a testének valaha ki kellett bírnia.
Ha lett volna még valóságos teste, biztos volt benne, hogy kétrét hajlott
volna gyötrelmében. Tudta, hogy ez ilyen lesz, amikor Claire-t visszaküldte
a kőkörhöz. A lelki szenvedés alapállapotnak tekinthető a purgatóriumban,
és ő végig arra számított, hogy az elválás kínja lesz a legfőbb büntetése
– megfelelőnek is tartotta, hogy vezekeljen mindazért, amit elkövetett,
a gyilkosságot és árulást is beleszámítva.
Nem tudta, hogy a purgatóriumban szabad-e imádkozni, de azért megpróbálta.
Uram, könyörgött, add, hogy biztonságban legyenek, ő meg a gyermek!
Abban biztos volt, hogy a kőkörig eljutott; csak két hónapja volt
várandós, léptei még könnyűek és szaporák maradtak – és ő volt a legmakacsabban
eltökélt asszony, akivel valaha találkozott. De hogy sikerült-e
neki a veszélyes átjutás oda, ahonnan jött – átcsusszanni a most és az akkor
közötti titokzatos rétegeken, tehetetlenül a kövek szorításában –, azt nem
tudhatta, és ez a gondolat elég volt, hogy még az orra lüktetéséről is megfeledkezzen.
Aztán folytatta testi bajainak félbeszakadt számbavételét, és
rettentően zavarba hozta a felfedezés, hogy a bal lába mintha hiányozna.
Csípőtől lefelé nem érzett semmit, az ízületnél pedig mintha ezernyi tűvel
szurkálták volna. Valószínűleg kellő időben visszakapja majd, amikor
végre megérkezik a mennyországba, vagy legalább az utolsó ítélet napján.
Végül is a sógora, Ian, remekül elboldogult azzal a karóval, amit az ő hiányzó
lába helyén viselt.
A hiúsága mégis csorbát szenvedett. Á, hiszen ez az! A büntetésnek kell
majd kigyógyítania őt a hiúság bűnéből. Lélekben összeszorította a fogát,
eltökélten, hogy bátran szembenéz mindennel, ami következik, elvisel anynyi
megaláztatást, amennyit csak lehet. Mégsem tudta megállni, hogy ne
nyújtsa ki tapogatózó kezét (vagy azt, amit kéznek használt) óvatosan lefelé hogy kitapogassa, meddig ér most a végtagja.
A keze valami keménybe ütközött, és ujjai nyirkos, kócos hajat tapintottak.
Hirtelen felült, és némi erőfeszítéssel lepattintotta a rászáradt vért,
ami eddig vastag rétegben lezárta a szemhéjait. Az emlékképek visszatértek,
és ő hangosan felnyögött. Tévedett. Ez maga a pokol volt. De James Fraser sajnos végül mégsem volt halott.

 

Egy férfi teste feküdt keresztben az övén. Holtsúlya összepréselte a bal lábát,
ezért nem érzett semmit. A fej súlyosan, mint egy kilőtt ágyúgolyó,
arccal lefelé a hasába nyomódott, a nedvesen összetapadt haj sötét foltként
terült szét az inge vizes vásznán. Hirtelen rémülettel fölrántotta a felsőtestét;
a fej oldalra gurult az ölébe, és egy félig nyitott szem meredt vakon
fölfelé az arcát elrejtő hajcsomók közül.
Jack Randall volt az, finom vörös kapitányi köpenye olyan sötét volt a
nedvességtől, hogy szinte feketének látszott. Jamie szuszogva erőlködött,
hogy lelökje magáról a testét, de meglepően gyengének érezte magát; a
keze erőtlenül matatott Randall vállánál, a másik könyöke pedig hirtelen
megbicsaklott, mikor megpróbált föltámaszkodni. Megint a hátán fekve
találta magát, feje fölött az ónos ég sápadt szürkén és szédítően kavargott.
Jack Randall feje visszataszítóan mozgott föl-le a hasán, minden egyes ziháló
lélegzetvételével.
Tenyerével a fellazult talajra támaszkodott – a víz hidegen cuppant föl
az ujjai között és átáztatta az inge hátát –, és oldalra hengeredett. Egy kis
meleg beszorult közéjük; amikor a tehetetlen holtsúly lassan lecsúszott
róla, a fagyos eső úgy csapta meg egyszerre szabaddá vált testét, mint egy
ökölcsapás, és ő erősen reszketni kezdett a hirtelen hidegben.
Ahogy a földön vergődött, küszködve a kiltje gyűrött, sáros ráncaival,
fentről hangokat hallott a csípős áprilisi szélben, távoli kiáltásokat, nyögést
és jajveszékelést, mintha szellemek kiabálnának a szélben. Mindenfelől
hollók károgtak rekedten. Hollók tucatjai, ahogy hallotta. Ez furcsa,
gondolta tompa aggyal. A madarak nem szoktak ilyen viharban repülni.
Egy utolsó erőfeszítéssel kiszabadította maga alól a takarót, és a testére húzkodta.
Ahogy lenyúlt, hogy a lábát is betakarja, meglátta, hogy a kiltjét és
a bal lábát is vér áztatta el. Nem esett kétségbe a látványtól, inkább kicsit
érdekesnek találta a sötétvörös csíkokat az őt körülvevő szürkészöld lápi
növényeken. A csatazaj egyre halkabban visszhangzott a fülében, és ő a
varjak kiáltásai közepette elhagyta a cullodeni mezőt.

Jóval később arra ébredt, hogy valaki a nevét kiáltja.
– Fraser! Jamie Fraser! Itt vagy?
Nem, gondolta szédelegve, nem vagyok itt. Bárhol is járt, míg öntudatlan
volt, az jobb hely volt ennél. Egy kis bemélyedésben feküdt, ami
félig megtelt vízzel. A havas eső elállt, de a szél nem csitult, áthatóan és
dermesztően sivított a láp fölött. Az ég majdnem feketére sötétedett. Ezek
szerint már nyilván közeledik az este.
– Mondom, hogy láttam erre legyünni, hidd el! Mindjárt a nagy rekettyés
mellett. – A hang távolabbról szólt, elhalkult, ahogy valakivel vitatkozott.
Valami susogás támadt a fülénél, elfordította a fejét, és meglátta a hollót.
Úgy harminc centire állt tőle a füvön, egy kupac szélfútta fekete toll,
és fényes gyöngyszemével őt figyelte. Mikor megállapította, hogy nem
jelent rá veszélyt, könnyedén eltekerte a nyakát, és vastag, hegyes csőrét
Jack Randall szemébe vájta.
Jamie megrettent kiáltással rándult fel ülő helyzetbe, s a hirtelen mozdulatra
figyelmeztető rikoltozással fölrebbent a holló is.
– Ott van!
Cuppogás hallatszott a mocsaras talajon át, aztán megjelent egy arc,
majd egy kéz kellemes érintését érezte a vállán.
– Él! Ide gyere, MacDonald! Segíts mán egy kicsit, ez magátul nem fog
járni! – Négyen voltak, jókora erőlködéssel talpra állították, karjai tehetetlenül
lógtak Ewan Cameron és Iain MacKinnon vállán. Szólni akart nekik,
hogy hagyják csak ott. Ahogy magához tért, megint eszébe jutott, mi volt
a célja, s most már emlékezett rá, hogy meg akart halni. De túlságosan
édes volt neki a társaságuk, hogy vissza tudta volna utasítani. A pihenéstől
visszatért az érzékelés a zsibbadt lábába, és most már tudta, milyen súlyos
a sebe. Amúgy is meg fog halni hamarosan, hát hála istennek, hogy nem
egyedül, a sötétben.
- – 
Részletet olvashattál, ha érdekel továbbra is Diana Gabaldon műve, a könyves boltban megtalálhatod, és a kiadó weboldalán, megrendelheted.

 

Oldal: DIANA GABALDON -OUTLANDER-3
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat